 |
| Rajzom a nagy kedvencről, Mérges Balázs csendbiztosról, akit Bujtor István alakított (Talpuk alatt fütyül a szél, 1976) |
Egy svéd sorozatról, a Fehér falról (White Wall) lenne szó.
Kicsit sem vagyok egy kiköpött Greta Thunberg rajongó, ezért a sötétzöld, faölelgetős, visszabeszélnek az ásványok, és a delfinek a legközelebbi űrlény rokonaink vonalat elvetem. Fenntartásokkal kezdtem bele tehát a sorozatba, még valamikor júliusban. A filmes naplómba beírtam a véleményemet, és azzal a lendülettel meg is feledkeztem a szériáról: mostanáig.
Most viszont közzéteszem, lévén mindig örülök, mikor egy magyarhoz hasonló relatíve kisebb populációjú nemzet az élet bizonyos területén sikereket tud felmutatni. A svéd politika nem ilyen, de a svéd filmipar ellenpontozás gyanánt hozza a viking dicsőséget.
A történet szerint egy rejtélyes fehér falat fedeznek fel a világ legnagyobb nukleáris hulladék-lerakodójának épülő telepen, egy sarkkörhöz közeli barlangrendszer legmélyén. A sorozat az ezt követő eseményeket mutatja be. Ugyanis hamarosan kiderül, hogy a fal nem ember által ismert anyagból van. Nagy talány, százmillió évekkel ezelőtt miként ágyazódott be a sziklákba, vakarják is a fejüket a derék atomcsőszök. A lerakodóban dolgozóknak el kell dönteniük, hogy mit kezdjenek vele. Kicsit az a helyzet, mint az Űrodüsszea ikonikus jeleneténél, amikor az ember őseit lenyűgözi egy mértanilag pontos monolit felbukkanása.
Kétszeresen is tetszett ez a sorozat.
A legnagyobb nyári kánikulában néztem, piszokul jólesett a havas, svéd, sarkköri helyszínt látni. Kicsit átprogramozta, lehűtötte az agyamat.
És ezúttal sem csalódtam: a White Wall is remek szórakozást nyújtott.
Beállt a megtekintésre erősen ajánlott sorba, a többi skandináv sorozat közé, amelyek rendre színvonalasak, élvezhetőek. (Kifejezetten silány, rossz északi szériát tán még nem is láttam. A leggyengébb is minimum középszerű volt.)
Míg néztem, sokat töprengtem rajta, mi magyarok miért nem vagyunk képesek összehozni ilyen filmes mestermunkákat? Hol vannak a Szomjas Györgyök, a stílus- és mítoszteremtő produkciók, amik szétvitték a hírünket a nagyvilágba, mint a magyar operatőrök, Ragályi vagy Zsigmond, akiknek máig szépen cifrázott nagybetűs nevük van a szakma aranykönyvében. Sehol semmi. Ízetlen, politikai gusztusok szerint elkészült „filmeket” gyártanak: ez utóbbi kifejezés elég pejoratívan cseng – szándékosan használtam.
(Zárójelben: a legutóbbi ilyen aktuális „gyöngyszemről” máskor írok, mert még nem láttam a Fekete pont című kurzus erőszakolt alkotást, de amit olvastam róla, abból nyilvánvaló, mire föl készülhetett el... Ez ma Magyarország, a magyar filmgyártás? Aligha. Zárójel bezárva.)
A White Wall amúgy nem egy csilliónyi költségvetésű, kápráztató mozi. Sok jég van benne, még több hó, horizontot takaró fenyvesek, látszik a lehelet, s bár sosem jártam arrafelé, mintha oda kirándulnék, annyira jó az operatőri munka. A belső helyszínek zöme stúdió lehet, mégis észrevehetetlen a műtermi légkör, belesimul a vadregényes kinti világba.
Nem a grandiozitás az epizódok erénye, hanem az emberek lelki történései viszik a prímet. Egyén és közösség viszonya kicsiben-nagyban, családi konfliktus a munkahelyivel ötvözve, erkölcsi dilemmák, szerelem, felelősség, a kisközösség iránti aggodalom világméretű kivetülése: mind-mind bonyolítja, tarkítja a sorozat cselekményét.
Nincsenek benne húzó nevű sztárok, a svéd színészi szakma jelesei mégis dicséretesen szerepelnek. Senki sem játssza túl magát, ami sajnos a hazai filmjeinknél általános jelenség.
Krimi, sci-fi, misztika szépen összedolgozva, akkurátus tempóban, ám korántsem unalmasan, ezt kaptam, örültem neki.
Egy tüske a végére: mivel a 3. rész már eredeti nyelven van, mert a szériát feltöltő valamiért belefáradt a szinkronba (svédül meg még káromkodni sem tudok), kénytelen voltam egy horvát online filmes oldalon horvát felirattal végigkísérni a nyolc epizódot. Nem bántam meg. Ugyanott találtam még néhány magyar nyelvterületről hiányzó ígéretes filmet, sorozatot.
Ettől függetlenül 10/9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése