FILMES NAPLÓ - 34.

Kézipoggyász (2024)

Ha már karácsony és repülőtér, meg terroristák, akkor inkább Bruce Willist nézem: akárhogy csűröm-csavarom, ez a film az előbb emlegetett klasszikusnak a nyomába se ér.

Amolyan szegény ember Die Hardja, pedig a derék Edgerton nagyon igyekezett – hasztalan...

A pengevékony történet hőse egy Kopek nevű reptéri dolgozó, vagyis – amerikai nyelvezettel – TSA-ügynök. Olyasvalaki, aki a poggyászokat nézi át. Ezt a szakmát mifelénk Röszkénél vagy Kelebiánál vámosnak nevezik. (Amúgy tudják, ki megy el vámosnak? Aki gyengébb, mint egy katona, gyávább, mint egy tűzoltó, és hülyébb, mint egy rendőr...) Kopek élne-halna az előléptetésért, de pechjére rögtön az első éles munkanapján kutyaszorítóba kerül: egy titokzatos telefonáló halálfenyegetései közepette a karácsonyi járatra egy módfelett gyanús táskát kellene ellenőrzés nélkül, szemlehunyva felengednie. Persze, hogy nem teszi. Ellenáll, fifikus és bátor ez az ember.

Matinén elmegy a film. Akciónak hirdetik, és ugrabugra tényleg van benne, csak olyan szintű a mese, hogy egy felnőtt, érett ember azt már nem veszi be. Ha a tinik jól szórakoznak rajta, tegyék. Nekem túl sok volt benne a klisé, csomószor a fejemhez kaptam, mégis, mire föl vesz ilyen irányt a történet, logikai halálbukfencekkel és szép, lapos közhelyekkel tűzdelten.

Ez az a tipikus film, amit három hét múlva egy az egyben elfelejtettél, és ha jövőre megint megnézed, a felénél kezd rémleni, valamikor már láttad...

10/5

The Head 3. évad (2024)

Csak ajánlani tudom a megtekintését.

Az első évadban egy antarktiszi állomáson szabadult el a pokol: akinek a Carpenter féle The Thing jut erről eszébe, nem is téved.

Olyannyira, hogy a széria kezdő jeleneteiben – gondolom főhajtásból meg poénból is – házimozin pont ezt a nyolcvanas években készült öröbecsű horrort nézik, mígnem a sorozat főszereplői is beleesnek a déli-sarki csapdába. Elindul a véres cselekmények halmaza. Kint hóvihar, tutul a szél, mínusz 40 fok. Bent meg a gyilkos, vagy a gyilkosok lapulnak, akik tíz kicsi négerként veszejtik el a bázis legénységét.

A második évad zömmel egy óceánjárón folytatódik, ahol megint csak egy sarkkörihez hasonlító, erősen izolált kísérleti labor működik.

Újfent egy mindentől elzárt világ, klausztrofóbia a köbön és egymás után történnek borzalmasabbnál borzalmasabb dolgok.

Nem szokásom spoilerezni, most se mondanék többet. Akinek tetszik az idegek feszülése, a fordulatos cselekmények sora, annak kötelező. Stílszerűen, cinikus áthallással az öldöklés tempójára: párját ritkítóan jó széria...

Most a harmadik évad elején tartok. Ezúttal a stáb egy fiktív, afrikai régióba cuccolt át. A sivatag kellős közepén vernek tábort, fegyveresekkel, teljes kommunikációs magányban, meg persze több rétegben titkosítottan. Az egykori bányatelepen önkéntes kísérleti alanyokon tesztelnek valami idegen szert, ami eleve idegesítő, lévén senki sem tudja, mégis, mik lesznek a következmények?

És már a kezdő rész is erősre sikeredik: rendre visszaköszönnek a már látott halálesetek módszerei. Az a gyanús, aki nem gyanús alapon mindenkinek valami vaj van a füle mögött. Lefogadom, hogy a széria utolsó epizódjának legvégéig pörgetik majd ezt a talány-kereket. Lehet tippelni, ki miért sorozatgyilkolt, az összefüggések kibogozására maradt nagyjából hét rész.

Eddig kiváló!

10/10

Dűne: Prófécia 1. évad (2024)

A nyolcvanas években a Dűne trilógiát olvastam, aztán láttam is az összes mozifilm adaptációt. Olyan nagyon egyik sem vált különösebben kedvencemmé, biztos ennek is megvan az oka.

A mostani előzménytörténet sorozatként tálalva a szép és fantáziagazadag látványvilágon túl megint csak egy marad a múltban látott sci-fik közül.

Nagyjából egy világűri Szabó család sztoriját nézzük. Dicséretes, hogy – a magyar koprodukció okán – a budapesti stúdiók a forgatáshoz szükséges összes kelmét, függönyt, kidobott rongyot, abroszt és egy valaha tönkrement méteráru szaküzlet raktári készletét is összehordták. A díszletesek felülteljesítettek, gratulálok nekik.
Ha a történetről lehántjuk a sok leples sallangot, már szerényebben tündököl a mese.
Déja vu. Most a női szerzetesek az aktuális jedi lovagok, a fő banya a rosszlelkű, hataloméhes Nagyúr – Gobbi Hildás kivitelben –, akinek a legtehetségesebb tanítványának – egy néger színésznő – játéka abban manifesztálódik, hogy folyamatosan meresztgeti a szemét, és néz a jámbor aggodalmasan, de rém bután.

Szemmel láthatóan Mark Strong menedzserét valamikor a Robin Hood legújabb, eszement verziója tájékán elgázolta egy autó, mert azóta Strong a postafiókjába befújt filmszerepeket is sorra elvállalja. Csak nehogy valami disznó, felnőtteknek szóló filmben lássuk viszont legközelebb! Vele szemben Travis Fimmel még tél-túl adja a tőle megszokott színészi teljesítményt, de az apácabódító kék szemével nagyon rossz választás volt rá bízni egy negatív karakter eljátszását.

Összességében egyszeri nézős széria. Erősen csalódtam benne.

10/5

FILMES NAPLÓ - 33.

Engedetlen hősök (2022) – 1. évad

Egy kicsit A 22-es csapdája, egy kicsit Guy Richie-s jópofáskodás, egy kicsit A piszkos tizenkettő. A brit filmesek csibészesen összelopkodták a mintákat.

Háborús sorozat. Az elhíresült SAS különleges katonai egység létrejöttét, kezdeti működését és a sikereit hivatott bemutatni. Hogy értsük, miről is van szó, az idősebbek idézzék föl A nagy vörös egyes amerikai háborús filmet, mert a most emlegetett 2022-es brit produkció – gyakorlatilag – ennek az 1980-as hollywoodi mozinak a szégyentelen képi és hangulati koppintása. Akkoriban Lee Marwin őrmesterként vitte a „fiait” mindig az első vonalba. Most skót, ír és brit kommandósok vitézkednek hol Észak-Afrikában, hol Szicíliában vagy Krétán, hol pedig az európai kontinensen, nácikokat vadászgatva.

Különösebb bajom nem volt a sorozattal. Semmi extra dologra nem vállalkozott. Azt adta, amit megcélzott – szórakoztatott –, néha elgondolkodtatott, de néha nevettem is rajta. Utóbbi nem a poénoknak szólt, hanem a filmkészítők morbid igyekezetének, hogy egy történelmi hűségre apelláló filmbe úgy húzzák be a nyilvánvalóan fiktív homoszexuális fonalat, hogy az ne legyen kegyeletsértő a valós, már elhunyt személyekre nézve.

Ettől eltekintve a széria arculatának kifejezetten jót tettek az archiv vágóképek, földobták az amúgy elég puritán képi világot.

Biztos csak ízlés kérdése, de engem zavart a néha túltolt, céltalan erőszak favorizálása. Egy-két szcénából is érteni lehetett volna, némelyiküket milyen kemény legénynek látják a filmesek. A mozis mértéktelenség visszafelé sült el: a főbb szereplők nyersebbek a reggelire félretett disznótoros tokaszalonnától. Gyakorlatilag önmaguk karikatúrái lettek. Dehumanizált G.I. Joe-k, fröccsöntött változatban. Nesze neked történelmi hűség.

A másik észrevételem a film zenéjére vonatkozik. Ha valaki, hát én szeretem az AC/DC-t, a kemény rockot. Alapmuzsikaként a sorozatban az ausztrál banda zenéje harsog, ami körülbelül annyira illik a világháborús miliőhöz, mint kórbonc-asztalhoz az esküvői torta.

Ha rajtam múlik, én többet szálaztam volna a háttéralkukat, a világpolitika és a kémek világát, mert így zömmel csak ugyanazt a tunéziai vagy egyiptomi sivatagi homokbuckákat mutatta a kamera, amik mögött a forgatási pauzában a színészek all inclusive medencés hotelben nyaraltak.

A film nyelvezete miatt legszívesebben még ennyi pontot se adnék rá. Ez a határtalanul trágár beszéd, a folyamatos káromkodás, az altesti obszcenitás már annyira idegesítő, hogy abból nem a harcos lelkek ridegsége, hanem pusztán a filmírók bunkósága köszön vissza. Voltam katona, tudom, hogy bár nem használtunk irodalmi szótárat, azért ettől jóval tisztességesebb módon beszéltünk egymással és másokról is.

10/7

Az áttörés (2025) – 1. évad

1988-ban a svédországi Linköpingben kettős gyilkosság történt. Fényes nappal egy parkban leszúrtak egy iskolába igyekvő kisfiút, meg egy járókelő nőt. Az áldozatok között semmi összefüggés nem volt, a tettes indítékát sem értették. Annyi bizonyos, az eset hatalmas felzúdulást váltott ki. A svéd társadalmat amúgy is sokkolta a két évvel korábbi Olof Palme elleni merénylet, amelynek tettesét – bár a fél világ a svéd rendőrségnek szurkolt – gőzerővel keresve sem találták. (Zárójelben: 34 év után sem sikerült elfogni a gyilkost. A zsaruk az ügy sokadszori újrázásánál, 2020-ban egy gyanúsított nevét közreadták ugyan, de az illető jóval korábban öngyilkos lett, és ezzel szó szerint holtpontra jutott az ügy. Zárójel bezárva.)

Ahogy elkezdtem nézni Az áttörést, egyből egy hasonló dán sorozat ugrott be: A nyomozás volt ilyen szépen összerakott széria, mint ez.

Semmi eget rengető dolog nem történik benne. Nincs erőszak, vér, horror és nincs dekadencia, viszont a valós alapból merítkező történet minden emberi vonatkozása nagyszerűen lett felvázolva.

Egy élmény volt kísérni a karakterek vívódását. Jók a színészek és a film vizuális univerzuma sem hagy semmi kivetnivalót, ámbár nekem kissé tévéfilmes, attól még szerethetők a képsorok.

Írtam régebben: nem tudom, miként csinálják a svédek, meg úgy általában a skandináv filmesek, de kutyaütő, kirívóan rossz alkotást még nem láttam tőlük. Ez legyen a dicséretükre mondva, mindenképen. Még a középszerű sorozataik is jók. Kissé szégyenkezem is magyarként. Mi miért nem tudunk kis pénzből nagy szériákat, vagy közönségbarát műveket összehozni?

10/9, erősen ajánlott. Akinek a szuperhősök és a Marvel csillámpónis világa tetszik, az inkább bele se fogjon.

A fúrótorony (2025) – 2. évad

Számomra a II. évad inkább egy mély főhajlás akar lenni a Cameron jegyezte '89-es The Abyss előtt.

(Ezt – a magyar címszerkesztők érthetetlen tempója miatt – A mélység titkaként ismeri a hazai közönség. Sosem értettem, miért kell egy frappáns, könnyen érthető címet magyar ügybuzgalommal teljesen hülyére cserélni, mint például ahogy "Halálosztó" lett a Terminátorból.)

Az I. évad kifejezetten tetszett. A végén volt hurok, gondoltam, hogy erre fűzik majd föl a folytatást, ami legnagyobb örömömre meg is érkezett.

Itt viszont már feszengek, mert lett némi fenntartásom az új eresztés kapcsán.

Ha rövid akarok lenni, leírom feketén-fehéren: megint sikerült túltolniuk a homokos propagandát.

Sajnálom.

Az első évadban még tél-túl a történet mellékszálaként, a megfelelési kényszertől vezérelve, mintegy haszontalan ragadványként propagálták a "másság" csudálatos erényeit...

Mára úgy látszik megcsörrent a pink telefon a rendező zsebében, mert ezúttal orrba-szájba kapja a szegény magyar néző az olyan gyöngyszemeket, hogy "nekem egy nőtől lesz gyerekem", meg a "férjem szülte".
Ezen a farvizen három ferde hajlamú menti meg a komplett legénységet, úgy hogy az egyik behemót néger, a másik egy nyeszlett drapp pakisztáni, a harmadik meg egy tejfölös-vörös ír, aki természetesen hülye is, elvégre fehér az Istenadta... Tehát a sokszínűséggel együtt a mozgalmi propaganda kipipálva. Ez annyira szánalmas, gyermeteg és annyira beteges...

Ha viszont mély levegőt veszek, és nem röhögök fel az időnként bevillantott érzékenyítő trükkökön, akkor a történet lényegi része szórakoztató, izgalmas. Kicsit olyan, mintha az általam nézett másik sorozat – a The Head – harmadik évadjának a hangulata köszönne vissza, pedig ott most épp egy sivatagban izoláltak kutatókat, itt meg egy fúrótorony szuterénjébe, a jégpáncél alá.

A Fúrótorony színészei egytől-egyig neves brit filmesek. Ismerősök számos más sorozatból, a Trónok harcától kezdve az angol krimikig mindenhonnét. Ez jó.

Szóval, némi önuralommal végignézem a második évadot is. Vagyok már annyit amortizált, hogy ésszel élek. Ha felteszem a normalitás szemüvegét, inkább csak egy mozgófilmes, sci-fi történetet látok, nem pedig ideológiai reklámot.

10/8

FILMES NAPLÓ - 32.

Gladiátor II. (2024)

Lefelé fordítom a hüvelykujjam. Megmérettetett, elbukott.

Nincs mit szépíteni rajta: ez a szekundáns Gladiátor II. pusztán halvány árnyéka az azóta klasszikus remekművé nemesült első résznek.

Mondják, szépen teljesít a kasszáknál.

Mindig fölvonom a szemöldökömet, mikor egy film minőségét ahhoz próbálják kötni, hogy mekkora költségvetésből készült, pláne, hogy a belefeccelt pénz hányszorosát hozta vissza. (Márpedig mostanában a kritikák jóformán így kezdődnek. Mennyi pénzből, mennyi hasznot hajtott. Ha kutyaütő rossz mozi, de minimum megháromszorozta a belepumpált tőkét, máris esélyes valami amerikai filmes díjra. Ez – valljuk be, röhej kategória – vegytisztán piszkos biznisz, a piaci kufárok, a disznótőzsérek szintje, nem pedig filmművészet. És mégis ez számít. Szomorú.)

A nagy csatajelentek kötelező jelleggel látványosak, tudjuk, az ilyesminek Scott mindig mestere volt és az is maradt. Viszont az elmúlt húsz év történelmi filmjeinek a tömegjelenetei mára tompították a kezdeti csodálatunkat, hisz ugyanez a varázs ott volt A gyávaság tollaitól (The Four Feathers) kezdve a kazahok Nomádján keresztül az 1995-ös Mel Gibson féle Braveheartig mindenhol. A Gladiátor II. legnagyobb hiányosságának mégis a céltalanságot látom. Nincs üzenet, semmi mélyebb tartalom, semmi. A suta történetnek csupán egy ki nem fejtett bosszúvágy kanóca próbál gyúanyagot, értelmet adni. Szikra meg nincs.

Ha a főbb szereplők hozzábájologtak volna valami zseniálisan karizmatikus alakítást (ami Russel Crowe játékában elvitathatatlanul jelen volt mindvégig), talán ez a film sem hagy bennünk kételyeket. De ilyen szereplő nem akadt, az egy szem Denzel Washingtont kivéve, aki azért olykor meg-megvillant. Írjuk a javára. Ám a többiek erős középlánggal lobogtak mindösszesen, így a mozifilm is maradt a középszerűség fűrészporában.

Pedig – Isten a tanúm! – nagyon vártam.

Nem jött be, rúgja meg a kánya.

10/6

Apartment 7A (2024)

Nagyon szép alkotás. A Rosemary gyermeke méltó folytatása, azaz felvezetése, lévén az előzményeket taglalja a film.

Lugosi Bélánk nyomdokain a hangos- és színesfilmes újkeletű horror nem a zombikkal jött, nem a félszáz évvel ezelőtti gagyi ijesztgegős, papírmasé űrlényes mozik tették azzá, henem a Rosemay gyermeke emelte igazi rangra. Aki nem látta, nézze meg.
A 2024-es film a régi klasszikus helyszínén idézi vissza a múltat. Egy vidéki lány táncos karrierjét egy csúnya bokasérülés pillanatok alatt tönkreteszi. Nincs revü, oda az áhított szólótáncos főszerep. Mindennek tetejében a pénzgondok mellett a lakhatása is kérdésessé válik Terry-nek. Egy jóságos házaspár révén váratlanul mégis szerencsés fordulatot vesz a táncos lányka sorsa: beköltözik egy patinás bérház üresen álló lakásába, ahol eleinte csupa kellemes ember veszi körül. A szomszédai tünemények, egyengetik útját, a lábsérülése csodálatos módon helyrejön, újból megtalálja a hírnév, ám fokozatosan kiderül, ennek igen nagy ára van.  

Nagyszerű a hangulata a cselekménynek, horrorfilmes értelemben. Rettenetes feszültség szítja minden percét. Ketyeg a bomba. Várjuk a végkifejletet.

Nem hittem volna, hogy a nagy klasszikus előzményéből manapság ilyen mozit tudnak fabrikálni – köszönet érte.

Nagyon megéri megnézni. Egymagában is élmény a film. Ha meg a régi verziót is láttuk/megnézzük, tényleg kerek lesz a világ. 10/10.

Az utolsó éjszaka Tremorban - 1. évad (2024)

Válófélben lévő művészember a nagyvárosi zaklatott múltat hátrahagyva a mediterrán térségből egy eldugottabb spanyol falucskába költözik. Az Isten háta mögött végre ismét rátalál a boldogság, új szerelem szövődik közte és egy helyi szépség között.
A románc villámgyorsan átfordul valami másba, szó szerint, ugyanis a komponistát villámcsapás járja át egy nagyon durva viharban. A következőkben begyűrűznek a bonyodalmak. Fölködlik a főhős terhelt gyermekkora, a pszihopata, despotikus anyja emlékétől szabadulni képtelen, nem találja az aktuális film melódiáját sem, üres kották maradnak utána estéről-estére.
A hallucinációk, a lidércnyomásos éjszakák és a  jövőbe látó ájulásos rohamok rémséges ketrecében vergődik a szimpatikus zongorista, aki ex férjként, apaként, szeretőként és alkotóként is lázasan keresi a belsejében zajló folyamatok miértjeit.

Szép ívű, gondosan összerakott spanyol széria.
Jó volt nézni, mert tartalmas, magával ragadó a története. Nem tudom, miként csinálják a spanyol filmesek, de a feszültség minden látványos klisé nélkül is állandó: néha fölkönyökölve vártam a pamlagon, mi lesz a következő jelenetben. Érezni az ideges vibrálást, hogy valami nagyon nem stimmel a főszereplő körül.

Nem tudni mi a gond, a szokásostól kimértebben csordogál az információ, mégsem unalmas a sztori, biztos kézzel rakták össze a cselekményt.

Technikailag az elmondható a sorozatról, nagyon igényes a képi világa. Jó a zenéje is (naná, hisz egy filmzene komponistáról szóló meséhez írtak zenei aláfestést, nem lehet akármi). A színészek játékán sincs semmi kifogásolható, tényleg nagyon hitelesek a kamera előtt. Így, hogy a történet sem esik túlzásokba, a dramaturgiai szál is csak dicsérhető: kellemes meglepetés volt ez a sorozat.

10/9 

FILMES NAPLÓ - 31.

Kiút – 3. évad (2024)

Beül valaki egy autóba, és egy közép-nyugati mellékúton egy kidőlt, keresztben álló fatörzs állítja meg. Onnét rémálom az egész kirándulás – szó szerint. A közeli falu lakosai ugyanis sehová sem tudnak menni, bezárt a világuk. Akármerre indulnának, mindig ugyanoda jutnak vissza. Ha ez a lehetetlen helyzet nem lenne elég, napszállattól hajnalig mindenfelé vigyorgó kísértetek sétálnak, akik bekopognak az ablakon, társaságra vágynak. Tilos ajtót nyitni nekik, mert felzabálják az élőket. Szörnyű hely ez a lepukkant kis település.

Az első évad végéig tűkön ülve vártam a folytatást. Azt hittem, az utolsó percekre hagynak valami fátylat fellebbentő, parányi magyarázatot, miért voltak a megelőző epizódok. Ehelyett a problémák fokozódtak, a végén begördül egy busz is. Sejtettem, innét még cifrább lesz a folytatás. Nem tévedtem.

Vegyes érzelmekkel kezdtem a második évadot, ami ott folytatódott, ahol az elsőnek vége lett, vagyis – sehol. És pont ez a bajom a sorozattal. Olyan szintű sejtelmességet zúdít a nézőre, hogy ha eleinte tetszik is, végül már dühíteni kezd, mert semmire nincs magyarázat, a leghalványabb utalás sem, miközben titok a titok hátán csak szaporodik. Ráadásul szétszálazva, több síkon fut az értelmezés, aminek én a lehetőségét már a második nekifutás utolsó epizódjában sem láttam biztosítottnak: hétszentség, hogy erről a borzongatós sztoriról le fog kerülni még néhány filmes róka bőre, írtam akkoriban. Nem dicsőség, megint igazam lett.

Pedig nem rossz az elképzelés. Egy kicsi Lost, egy kicsit Búra alatt, egy kicsit The Dark, idő- és dimenzióváltással, élőhalottakkal, vagy szellemekkel, ilyen-olyan traumatizált szereplőkkel egy lerobbant porfészekben. Amúgy szeretem a misztikával átszőtt alkotásokat és a nyomott légkört, itt a rejtélyes történetet szépen görgetik a filmkészítők. Csak legyen türelmünk kivárni, mi a filmes misztérium kavalkád lényegi mondandója, mert az ijesztgetésen túl abból nem kapunk semmit.

Mára már látom, a harmadik évad pont olyan irritálóan titokzatos, kínnal keservvel bonyolított, mint az előzők voltak. Azzal a kiegészítéssel, hogy ezúttal már a valós, földi világot is bekapcsolják a mesébe, ami nem lenne baj, de nekem fájó, amiért elkezdték a „szörnyeket”, zombi szellemeket vagy miket sűrűbben mutogatni. Olcsó, hatásvadász fogás, a széles nagyközönségből a látványpékséghez szokott ifjúság bevonzását szolgálja csupán. Ez nekem elfogadhatatlan. Nem tehetek róla, csak nevettetnek a farkasfogú, oszladozó hulla képében támadó mumusok. Sokkal hatásosabb volt, mikor a köznapi emberek jeges mosollyal sétáltak: a vér megfagyott az ereimben. Emez pusztán bazári, véres, kecsapos idétlenkedés.

Itt abbahagyom ezt a szériát. Csalódtam.

Nekem is csak egy életem van, nem pazarlom Szomszédok szintű teleregény "horror" sorozatra.

Mostanra már beledugtak egy Chucky jellegű rémes fabábút, van egy pince alagút, egy templomrom, egy barlang jó sötét tárnával, totemek az erdőben és rejtélyes vörös sziklák, majdnem Aliennel állapotos hisztérika, idő- és dimenzióugró anyuka, látomásos kövér néger fiú, és látomásos vékony fehér fiú, kapásból ennyi jut eszembe, de egyik történet, az összes lehetőség sem vezet sehova. A szereplők egyre rosszabbak. Handabandázás, sivalkodás, értelmetlen hőzöngés megy csupán, ez lenne a dialógus? 

Szerintem balfácánnak néz bennünket a forgatókönyv írója, aki a rendezővel jókat röhög a markában.

A Tween Peaks volt ilyen semmibe forduló, ennyire megoldás vagy érdemi magyarázat híján lévő, de az úttörő volt a maga nemében, és ott legalább a színészi játék hozott valamit a konyhára.

A Kiútban látni, hogy egy csomó egyéb horror filmből emeltek át gesztusokat, mozaikokat. Mintha már nem is a IV., hanem az V. évadra gyúrna a stáb.

Eléggé bánt, hogy idáig hülyítettek vele, dühös vagyok magamra.

A végére: a legirritálóbb jelenség egy bogyori hajú kamu terhes bőgőmajom, aki semmi egyebet nem csinál, csak a kezét tördeli és az idegbeteget játszaná – ha tudná, de én egy szerda délutáni revüből is kigolyóznám, pocsék színésznő. A végén leszúrja a másik "kedvencemet", a jóságos Csűrös Karola itteni megfelelőjét. Na, ennek örültem. A sorozatnak nem, kuka.

The Well (2024)

Észak-Olaszország talán legeldugottabb hegyi kastélyába hívnak egy csinos restaurátor nőt. Az a dolga, hogy egy tűzvészben megfüstölődött késő középkori festményt helyrehozzon. A nagyvárosból érkező hölgyvendégnek hamar feltűnik a palota sejtelmessége, de nincs ideje az éjszakai zavaró hangokkal, a rémálmokkal és a bizarr lakótársakkal foglalkozni, mert határidős a megbízása, le kell tisztítania az értékes alkotást. Ahogy pucolgatni kezdi a képet körülötte is megszaporodnak a bonyodalmak. Minden felújított festmény részlet a végzetet hordozza magában, hamarosan a restaurátor élete forog kockán. Így, leírva igen izgalmas az alaptörténet.

Az első horror, amit láttam az 1978-as Halloween volt, amit a nyolcvanas évek elején néztünk meg VHS kazettáról. Kamaszként elég erős hatással bírt rám, alaposan begazoltam tőle: egy időre elegem is lett az ijesztgetős filmekből. Később sem lettem rajongója a horror zsánerének, ám azóta kipipáltam párat. Elmúlt a majré, mégiscsak fölnőttem valahogy.

Ezt az olasz filmet is behúztam. Még gondolkodom rajta, vajon megérte-e?

Olyan hiányérzetem támadt a végén. Úgy vélem az alapötletből sokkal jobb mozit is lehetett volna csinálni.

Így sem rossz a töténet, csak eléggé bárdolatlan a kidolgozása. A rendezés kicsit sem törekedett a filmes minőségre.

Minden jelenet darabos, mintha avatatlanok, kezdők forgatták volna, mintha egy horror szakon végzős rendező és operatőr vizsgafilmjét néznénk.

Persze, akad néhány trancsírozós, gyomorforgató epizód, de hát aki ilyesmire fizet be, az ne utálkozzon, ne legyen finnyás a látványtól. Beteg a kor, amiben élünk. Hogyne lenne beteg némelyek fantáziája is.

Érzékenyebb lelkületűeknek nem ajánlott.

Aki udvarol, ne erre a filmre vegyen jegyet a kedvesének.

Aki meg nős, szólok előre, nem ezzel a filmmel békíti meg a nejét.
10/6

FILMES NAPLÓ - 30.

 Before – 1. évad (2024)

A harmadik epizód végén néha majdnem tisztán azt vélem, hogy a Hatodik érzék feltupírozott, elnyújtott változatát látom. A történet éppenséggel nem ugyanaz, de itt is van súlyos lelki eredetű, titokzatos problémával vizsgálandó kisfiú, aki néha még teljesen idegen nyelven is képes üzengetni. Bónusz: olykor a lehelete is látszik. Aztán a főszereplő megint egy kiégett, gyermekekre szakosodott pszichiáter/pszichológus, akihez egyfolytában a halott felesége beszél, és akinek a pácienseinél tapasztaltaknál is sötétebb dolgok kavarognak az agyában. Akad látomás, rémálom – itt is, ott is. Előfordul, hogy elsőre eldöntetlen, mi a valóság és mi a lidércnyomás.

Folytathatnám a párhuzamot, de nem akarok spoilerezni.

Nem mondanám thrillernek, inkább egy meredekebb pszicho dráma, erősebb képi világgal, igényes operatőri munkával, jól szűrt fényekkel, kellően feszített, idegborzoló zenei aláfestéssel: aki az ilyesmit szereti (én igen), annak jó szórakozás, izgalmas kirándulás a tudatalattink bugyraiba. Lesznek, akiknek lassú és nehézkes a sorozat tempója. Hát – nem egy akció dús, lövöldözős, vércsatakos sorozat. Nekem mégis tetszik.

A tetejébe Billy Cristal végre nem ostoba lélekbúvár egy "B"- kategóriás komédiában a mára ripaccsá vált DeNiro asszisztenseként, hanem komoly, érett főszerepet játszik, bizonyítva, hogy az imént emlegetett kollégájával szemben nem minden hollywoodi csillag hülyül meg vénségére. 10/8

A szer (2024)

 

Hát a végéért tényleg kár.

Túltolták a bizarr biciklit.

Az alap cselekmény a film nagyobbik részében tisztességesen volt láttatva, kellően adagoltan, izgalmasan és értőn.

A sztori felvezetése egyébként gyakorlatilag megmutatta a végkifejletet, bár azt hittem, ízlésesebben lesz megoldva.

Persze, eleve egy fantasztikumra épülő horror-szerűségnél nem várható el a valóságot követő szándék, de ha húsz perccel korábban érkezik a végefőcím, úgy sokkal erőteljesebb, sokkal drámaibb hatást váltott volna ki a film – szerintem. Így meg csak húzzuk a szánkat.

A színészeket azért mindenképpen dicséret illeti.

Demi Moore gyakorlatilag a kukából került ismét rivaldafénybe, meg is hálálta – mintha rá írták volna a szerepet. Teszem hozzá, már szexista férfi szemmel, még mindig nagyon csinos nő.

A másikat, a fiatalabb primadonnát nem ismerem, de az tény, hogy a rendező gyakorlatilag soft pornó üzemmódban váltogatta a kamera beállításokat, aminek meg is lett az eredménye. 

Karikatúra született, az elfajzott világunkról mond látleletet. Ettől még az ifjú színésznő kétségkívül helyes teremtmény. És Dennis Quaid, mint rikító producer: egyszerűen zseniális!

Összességében nem lett ez rossz mozi, bár némi önuralom szorulhatott volna a film készítőibe. 10/7.

The Darkness – 1. évad (2024)

Szokásos középszerű skandináv krimi. 

Ha a mostani idők mozijaiból tájékozódunk, akkor a pedagógusi után szerintem a rendőrnyomzói pálya nőiesedett el leginkább, ami persze egy vicc.

Jószerével férfi detektív nincs – a filmek szerint, ugye –, vagy ha mégis akad, akkor az univerzum legnagyobb balekja szerep van ráosztva.

Hulda Hermannsdóttirnak hívják az alanyunkat, nyugdíj előtt álló zsaru, a szebbik nem képviselője. 

Kap egy fiatal társat, sorozatgyilkos nyomába erednek, de Hulda a saját pszichés nyomorúságával, a belső nyavalyáival küzd, és nagyon hamar a tettes utáni hajsza megszállotjává válik. Kapjuk is rendesen a lelki föccsöket.

Tényleg nem értem, miért kell ezt a nihilbe hajló emberi klisé halmazt erőltetni. Colombonak még volt családja, rendes felesége (igaz, senki se látta). Piszkos Harrynak is akadt időnként valami társas kapcsolata. Ám az utánuk következő időkben a többiek már mind zakkant, alkoholista, gyógyszerfüggő és erősen traumatizált emberi roncsok, akikre mifelénk kicsit nagyobb címletű készpénzt sem szokás rábízni, pláne nem kapnak lőfegyver engedélyt. És mégis: se vége, se hossza a gebe, idegbeteg rendőrnők sorának, akik magukról sem tudnak gondoskodni, nemhogy másokról: a rájuk bízott közösségről. 

Ezért kicsit untam ezt a hat-hét részt.

Volt persze benne jóságos, befogadó izlandi állam, albán (!) menedékkérő nő (ezen jót nevettem, mintha bizony Albánia háborús zóna lenne), kis homoszexuális propaganda és orosz (mi más!) maffiózók, szóval minden, ami egy izlandi filmes fejében világképként összecsirizelődhet.

Eltekintve a gyakran leülő jelenetektől nem húzom le a szériát, mert amúgy Izland varázslatos hely, és az ottani filmesek – egy az egyben A híd sorozat kezdő képsorait lekoppintva – turisztikai reklámot is csináltak a fekete partjuknak, a gleccsereknek, és a gejzírjeiknek. Ennyivel beértem, nincs benne bizarr, vércafatos jelenet, tévéfilm jellegű alkotás, gyermekded hibákkal, mégis nézhető. 10/6.

És egyszer még elmegyünk Izlandra, ígérem.

FILMES NAPLÓ - 29.

Halálszint felett (2024)

Jó hírem van: az olcsó posztapokaliptikus víziók sorában megint egy fröccsöntött „alkotás” született.
Ezúttal úgy támadják meg az elcseszett világunkat a kutyatestű, de csápos idegenek, hogy első körben kiirtják az emberi faj 95 százalékát.
Gyors fejszámolás után tehát a Földön maradunk valami 400 milliónyian. Ha nem tévedek, pár ezer éve is pont így, pont ennyien kezdtük benépesíteni a bolygót.

A világűri látogatóink nem sokat gatyáznak: a filmben meg nem nevezett küldetéstudattól vezérelve és nem jelölt okok miatt szépen legyilkolásszák az emberiség zömét.

Kész szerencse, a csillagokból ide pottyant szörnyek nem merészkednek egy adott tengerszint fölötti magasság fölé. Ez is nagy talány marad, vajon miért nem? Utálják a fenyveseket? Fáznak az Alpokban vagy a Sziklás-hegységben? Netán nincs túrabakancsuk? Rejtély.

A maradék emberi populáció válaszul a túlélés zálogaként jól megtanulja Esterházy Péter örökérvényű bonmot-ját:
„Egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá.”
(Nem épp így hangzott el az ominózus mondat, de így kelt önálló életre.)

A maroknyi túlélő tehát a nagyobb hegyekben él, a mésszel mindenfelé körbelögybölt magassági vonal biztonságában, de eléggé céltalanul. Unják a panorámát, a jó magashegyi levegőt meg egymást is. Kétezer méter alatt viszont ott várnak rájuk az idegenek. A főhős kisfia nagybeteg, szüksége van gyógyszerre, ami csak a lejjebb fekvő városi patikákban van. És mivel a szülő meg akarja menteni a magzatát, apu nekivág a gyilkosoktól hemzsegő völgynek, ahol számos megpróbáltatás mellett a legrosszabb esetben a biztos halál vár rá.

Bár távol áll tőlem, hogy egy filmet világnézeti alapon kell, hogy megítéljek, de ebben az esetben is az történt, ami mostanában sokszor előfordult már: a film világnézeti alapon akar engem "nevelni".

Ezt pedig kikérem magamnak.

Ezerszer megfogadtam, néger főszereplős filmbe bele se kezdek. Nem azért mert rasszista, vagy bármiféle szélsőjobbos eszméket vallanék: egyszerűen belefáradtam, hogy a bőrszín és az unos-untalan vele párhuzamosan futó politikai-ideológia tartalom elviszi/elveszi a mozizás élményét. Ritka kivétel, ha első vonalbeli fekete sztár a főszereplő. Ilyenkor a színész neve eleve garancia, már nem kell odaszuszakolni mellé semmi didaktikus mankót. Denzel Washington, Morgan Freeman például úgy jók, ahogy, az alakításukon van a hangsúly, nem azon, hogy milyen rasszhoz tartozók, vagy mire akarnak "érzékenyíteni".

Látom, olvasom, tehát tapasztalom, egyre többen elégedetlenek a mai – főként Amerikából begyűrűző politikai kontraszelekciós – divat őrülettel szemben. Megértem őket.

Tényleg zavaró, ahogy birkának tekintik a nézőközönséget. Remélem, egyszer ennek vége lesz. Addig meg inkább a húsz-harminc évvel ezelőtti, meg az ettől is régebbi filmeket kell újranézni, ahol a megfelelési kényszer még nem ment a normalitás rovására.

És most a filmről. Rövid leszek, mert nincs jó véleményem róla, viszont mások kedvét nem akarom megakasztani. Ha akarják, nézzék.

A film erőltetetten disztópikusnak ábrázolt világán még lenne mit faragni. Egy csomó logikátlanság után persze már csak legyint az ember, rúgja meg a kánya, hadd legyen hangja a robbanásnak az űrben alapon.

De az már orvosért kiált, hogy a forgatókönyv közhelyeit képtelenek korrigálni. Üresjáratú párbeszédek, panelek, habosítva egy-egy akció jelenettel. Ettől a Last of Us is sokkal jobb, pedig az ráadásul "csupán" széria, nem mozifilm. Részemről, jóindulattal 10/3.

Örülök, amiért nem vettem rá mozijegyet. Kidobott pénz lett volna.

Konklávé (2024)

Csak azért nem okozott csalódást a film, mert nagyjából ilyesmire számítottam.

Hát igen: pont így képzelik el Hollywoodban a Vatikánt.

Vicces ez a naivitás.
Eleve kétséges, amikor a világ tán legfertőzöttebb, legaberráltabb központjából próbálják megérteni, mi végre működik immáron kétezer éve a Biblia tanítására épülő Anyaszentegyház. Hogy is értenék, mikor a hittel is hadilábon állnak, csak az ego és a pénz, ami számít nekik. Ilyetén a kereszténység korokon átívelő rendíthetetlensége igencsak zavarja őket. Számukra a liturgia pusztán egy hagyomány, furcsa hókuszpókusz tömjénfüsttel, ahol érdekes és díszes ruhákba öltözött férfiak folyton az égre forgatják a szemüket és slussz.
A tudálékosabbak már a maffiával azonosítják a katolikus csúcsvezetést: gondolom, a kelleténél többször nézték meg a Da Vinci kódot, vagy valamelyik folytatását. Esetleg a Keresztapa helikopteres, golyószórós kupola jelenete a mérvadó számukra. Így születik meg egy újabb, eléggé fals film a vatikáni intrikákról.

Pedig érdekes az alaphelyzet: váratlanul elhalálozik a pápa.
Nincs idő trükkökre, cselekedni muszáj, összehívják a bíborosok testületét, kezdetét veszi a pápaválasztó konklávé. A film története ott bicsaklik meg, mintha minden egyházi vezető az ördöggel cimborálna. Egy sincs köztük bűntelen, vagy legalábbis hétköznapi értelemben normális ember. Azért, ez így, ebben a formában aligha igaz.

Úgy kell nézni a filmet, mint egy lassan kinyíló politikai krimit. Halott is akad, a klausztrofób helyzet is adott, a világtól elzárt testületben zajlanak az események. A vatikáni légkör parádésan ábrázolt, ámbár a filmet aligha ott forgatták. A díszletek és a helyszín hangulatának az ábrázolása mégis telitalálat, szemet igéző a látvány.

Ennyi. Ha mindezt számba veszem, még tetszett is a film.

Különösen a főszereplő – Ralf Fiennes – volt meggyőző, tényleg nagyon jó színész. Őt kiegészítendő a képi világ is rendben volt: jók a fények, sokatmondók a kamera beállítások.

Kár, hogy a végével elrontották az élményt. Valahol már írtam: kevesebbet kéne érzékenyíteni, és többet rágni a tollat a forgatókönyv megírásakor. 10/7

FILMES NAPLÓ - 28.

Rajzom a nagy kedvencről, Mérges Balázs csendbiztosról, akit Bujtor István alakított
(Talpuk alatt fütyül a szél, 1976)

 TALPUNK ALATT SE FÜTYÜL

Egy svéd sorozatról, a Fehér falról (White Wall) lenne szó.

Kicsit sem vagyok egy kiköpött Greta Thunberg rajongó, ezért a sötétzöld, faölelgetős, visszabeszélnek az ásványok, és a delfinek a legközelebbi űrlény rokonaink vonalat elvetem. Fenntartásokkal kezdtem bele tehát a sorozatba, még valamikor júliusban. A filmes naplómba beírtam a véleményemet, és azzal a lendülettel meg is feledkeztem a szériáról: mostanáig.

Most viszont közzéteszem, lévén mindig örülök, mikor egy magyarhoz hasonló relatíve kisebb populációjú nemzet az élet bizonyos területén sikereket tud felmutatni. A svéd politika nem ilyen, de a svéd filmipar ellenpontozás gyanánt hozza a viking dicsőséget.

A történet szerint egy rejtélyes fehér falat fedeznek fel a világ legnagyobb nukleáris hulladék-lerakodójának épülő telepen, egy sarkkörhöz közeli barlangrendszer legmélyén. A sorozat az ezt követő eseményeket mutatja be. Ugyanis hamarosan kiderül, hogy a fal nem ember által ismert anyagból van. Nagy talány, százmillió évekkel ezelőtt miként ágyazódott be a sziklákba, vakarják is a fejüket a derék atomcsőszök. A lerakodóban dolgozóknak el kell dönteniük, hogy mit kezdjenek vele. Kicsit az a helyzet, mint az Űrodüsszea ikonikus jeleneténél, amikor az ember őseit lenyűgözi egy mértanilag pontos monolit felbukkanása.

Kétszeresen is tetszett ez a sorozat.

A legnagyobb nyári kánikulában néztem, piszokul jólesett a havas, svéd, sarkköri helyszínt látni. Kicsit átprogramozta, lehűtötte az agyamat.

És ezúttal sem csalódtam: a White Wall is remek szórakozást nyújtott.

Beállt a megtekintésre erősen ajánlott sorba, a többi skandináv sorozat közé, amelyek rendre színvonalasak, élvezhetőek. (Kifejezetten silány, rossz északi szériát tán még nem is láttam. A leggyengébb is minimum középszerű volt.)

Míg néztem, sokat töprengtem rajta, mi magyarok miért nem vagyunk képesek összehozni ilyen filmes mestermunkákat? Hol vannak a Szomjas Györgyök, a stílus- és mítoszteremtő produkciók, amik szétvitték a hírünket a nagyvilágba, mint a magyar operatőrök, Ragályi vagy Zsigmond, akiknek máig szépen cifrázott nagybetűs nevük van a szakma aranykönyvében. Sehol semmi. Ízetlen, politikai gusztusok szerint elkészült „filmeket” gyártanak: ez utóbbi kifejezés elég pejoratívan cseng – szándékosan használtam.

(Zárójelben: a legutóbbi ilyen aktuális „gyöngyszemről” máskor írok, mert még nem láttam a Fekete pont című kurzus erőszakolt alkotást, de amit olvastam róla, abból nyilvánvaló, mire föl készülhetett el... Ez ma Magyarország, a magyar filmgyártás? Aligha. Zárójel bezárva.)

A White Wall amúgy nem egy csilliónyi költségvetésű, kápráztató mozi. Sok jég van benne, még több hó, horizontot takaró fenyvesek, látszik a lehelet, s bár sosem jártam arrafelé, mintha oda kirándulnék, annyira jó az operatőri munka. A belső helyszínek zöme stúdió lehet, mégis észrevehetetlen a műtermi légkör, belesimul a vadregényes kinti világba.

Nem a grandiozitás az epizódok erénye, hanem az emberek lelki történései viszik a prímet. Egyén és közösség viszonya kicsiben-nagyban, családi konfliktus a munkahelyivel ötvözve, erkölcsi dilemmák, szerelem, felelősség, a kisközösség iránti aggodalom világméretű kivetülése: mind-mind bonyolítja, tarkítja a sorozat cselekményét.

Nincsenek benne húzó nevű sztárok, a svéd színészi szakma jelesei mégis dicséretesen szerepelnek. Senki sem játssza túl magát, ami sajnos a hazai filmjeinknél általános jelenség.

Krimi, sci-fi, misztika szépen összedolgozva, akkurátus tempóban, ám korántsem unalmasan, ezt kaptam, örültem neki.

Egy tüske a végére: mivel a 3. rész már eredeti nyelven van, mert a szériát feltöltő valamiért belefáradt a szinkronba (svédül meg még káromkodni sem tudok), kénytelen voltam egy horvát online filmes oldalon horvát felirattal végigkísérni a nyolc epizódot. Nem bántam meg. Ugyanott találtam még néhány magyar nyelvterületről hiányzó ígéretes filmet, sorozatot.

Ettől függetlenül 10/9.

FILMES NAPLÓ - 27.

 

Polgárháború (2024)

Alig vártam, hogy Hollywoodban végre ráébredjenek, egyetlen világbirodalom története sem végtelen. Babilon, Egyiptom, Róma, a mongolok, az inkák, a Harmadik Birodalom vagy a Szovjetunió: hol vannak már? 

Tudjuk, az ominózus történelmi konglomerátumokat csak nagy ritkán tiporta el valami idegen erő. Sűrűbben megesett, hogy egy többrétegű, lassú, belülről fakadó társadalmi kór emésztette fel a szuperhatalmat, a hajdani dicsőséget kikukázva, szertefoszlatva az örökkévalóságról csomózott zászlókat. Mivel ez a bolond világ a szemünk láttára rohan a vesztébe, aligha kell jóstehetség ahhoz, hogy kimondjuk: bizony, az USA állapota sem fest rózsás képet… A Szabadság szobor orcáján már rég kigyúlt az a sok ragya, a fáklyát tartó keze mind lejjebb lohad, egyre mélyebbre eresztve az alapító atyák dicsfényét. Egy amerikai polgárháborút nem szívesen néznék végig, de filmen megálmodva elég izgalmas mozis kísérletnek ígérkezett.
Vagyis, annak tűnt.

Sokkal, de sokkal többet reméltem ettől a produkciótól. Ez így kevés, mondhatni – semmi. Bármelyik "B" kategóriás posztapokaliptikus mozi látványvilága vetekszik a Polgárháborúéval. Az nem bombasztikus erőfeszítés egy filmes stáb díszleteseitől, hogy vidéki aszfaltút mellé odatolt autó roncsokat mutatnak, üres benzinkutakat, a kifosztott gyorsbüfékben meg portölcsért űz a szél – a bolond is látja, itt kérem világvége uralkodik, jesszusom, a kólagép is üres... Távolban meg füst gomolyog, kötelező érvénnyel. Csitt csak! Madárcsicsergés se hallik, borzalom... Az efféle utalásokat már láttuk, köszönjük.
De haladjunk sorjában.

A szereplőkről inkább nem mondok semmit. Ha magyarul értenének tán megsértődnének, holott nekem van jogom kikérni magamnak, amiért egy vasárnapi amatőr színjátszó társulatot voltam kénytelen végigszenvedni. Élükön a főhősnő... A nevét le se írom. Ha régen voltak emlékezetes alakításai, ezúttal nem érdemli meg, hogy megemlítsem. Az egyetlen valamire való színész megjelenésére bő órát kellett várni. Az is egy mellékszereplő volt. A pár perces karaktere és a köré rajzolt röpke jelenet keményre sikerült, a feszültség fokozása jól volt ütemezve, kiugróan jól, a cselekmény többi, ásítozós részéhez képest bravúrosan.

Szóval, a kétórányi filmidőből akadt öt valamire való percecske. Sovány eredmény.

A be-belassított – a rendező valamiért művésziesnek gondolt – szcénái zavatak, az időnkénti filmzene pedig olyan maníros, hogy attól inkább nevettem, kizökkenve a sztoriból.
Hírlik, a könyv nem rossz, amire ez a filmadaptáció íródott. Bárhogyan is van, ez nagyon gyenge lett, történet nélküli, összeütött férc. Régebben még működött egyfajta jenki önvizsgálat. Volt lélek a hetvenes évek nagy filmjeiben. Ehhez Vietnám pofonja kellett? Valószínűleg. Manapság úgy fest, hogy az újabb kori amerikaiak képtelenek elhinni, egyszer veszíteni fognak, de nagyon. Talán emiatt nem képesek hiteles filmet készíteni a borítékolható bukásukról. Túl gyönge a fantáziájuk. Mások szemében a szálkát látják. A sajátjukat piszkáló gerendát elképzelni sem bírják.10/2

 

Talpig férfi - 1. évad (2024)

A Kártyavárhoz képest ez egy matiné eresztés. Alighanem elirigyelték Kevin Spacey dicsőségét. Vagyis a hatrészes mini sorozat készítői tapinthatóan a Kártyavár széria sikerének farvizét szerették volna megúszni. Itt is van politika, de kiscsoportos szinten, már-már fájóan bugyután ábrázolva. Jobb híján a pénzügyeskedő hatalom-technikai trükkök tartották ébren az érdeklődésemet.

Faék sztori: anno már a Dallas sorozat is ezt a trombitát fújta több száz epizódon át. Egy gazdag ember a hatalom csúcsán csődközeli állapotba kerül. Ezúttal nem Jockey Ewing, hanem egy megtollasodott ingatlan spekuláns bankrottál.

Máról-holnapra egyedül marad. Se barát, se üzlettárs, se ivócimbora: egy-két hűséges szolgán kívül alig marad kapcsolata.

Hogy ne csak egy pénzes fehér családról szóljon a történet, odavarrtak mellé egy börtönös négeres sztorit, a teljes diszharmóniára fittyet hányva. Így folyton megbicsaklik a mese, mert az Egyesült Államok unalomig ismert börtönviszonyai közé kanyarodik vissza a film, holott az intrikák, a milliomosok világa százszor több érdekességet kínálna. Ilyetén nem tetszett a sorozat, de egynek elmegy.

A főszerepet játszó Jeff Daniels jó. Gondolom nem véletlen hajaz Donald Trumpra a karaktere, erősen merítettek abból is. Ellenben a fő intrikust játszó Tom Pelphray (!?) csapnivaló színész. Néha nem tudtam eldönteni, röhögjek rajta, vagy szánjam, olyan ügyetlenül formálta a szerepét. Ami ért a filmben valamit, az pár elmés mondás, aranyköpés. Néhányat kijegyzeteltem: "Egy férfi sosem küzd ugyanazzal a sárkánnyal, mert a nő mindig másmilyen." És: "A csúcson mindig jobban fúj a szél." Körülbelül ennyi. Spoilerezni nem akarok, de a vége is olyan, mint az egész sorozat – majdhogynem semmilyen. 10/5.

 

 

 

FILMES NAPLÓ - 26.

Egy zuhanás anatómiája (2023)

Adott egy sikeres német írónő, mellette egy sikertelenségre ítéltetett – szintén művész – francia férj. Kettejük kapcsolatát egy megvakult, azaz erősen látássérült fiúgyerek fogja egybe. Már ahogy. A férj telis-tele van komplexussal. Semmi se úgy működik, ahogy kéne. Sérelmek gennyesednek meg viták dúlnak naponta, és a házastársi kihűlt viszonyon az sem segít, hogy a francia Alpok lélegzetelállító szépségű bércei között, egy ékszerdoboz faházban él a család. A film elején rögtön beüt a tragédia: a férfi lezuhan az alpesi ház teraszáról. Öngyilkosság? Baleset? Netán gyilkosság? A gyanú a feleségre, Sandrára vetül, akinek a nyomozás során felvett vallomása, majd a bírósági eljáráson elhangzó válaszai nyomán ölt arculatot a film igazi mondandója. És ami kibontakozik, abba beleremeg a néző. Mert a nagyon is hétköznapinak tűnő események láncolata közé ezer szállal fonhatók be az emberi lélek legsötétebb üzelmei. Hátborzongató a felismerés: a pokol kapujának kilincse mitőlünk is csak karnyújtásnyira van.

Nekem tetszett ez a pszicho-thrillerrel ötvözött dráma. Nem érdekel, hogy jelölték-e Oscarra, és ha igen, nyert-e? Már régtől fogva inkább bízom a saját mércémben, mint a Rotten Tomatoes meg a kritikusok pontszámaiban. Elhiszem, hogy egyeseknek vontatottnak tűnhet a film: nem mindig és nem mindenkinek tetszik, ha két és fél órán át egy házasság, vagyis egy család intim kulisszái mögött nézelődhetünk.

Nem bántam meg, hogy megnéztem. Szépen összeillesztett, ügyesen megkomponált, jól építkező dráma. Lerí róla, hogy európai alkotás – mondom ezt jó értelemben. Végig fenntartja a feszültséget. Mint néző felkönyökölve vártam, ugyan mi sül ki belőle. Spoilerezni nem akarok, de a slusszpoént kisezer módon elképzeltem, és mégis egy ezer egyedik verzióval fejeződött be a film. A színészek kiválóak, kezdve a főbb szerepektől a legegyszerűbb karakterig, s bár alig van benne néhány helyszín – zömmel a bírósági tárgyalóteremben zajlanak az események – egy pillanatra sem éreztem üresjáratot, fölösleges kádereket, hatásvadász nyavalygást. Sőt. A vágások mesteriek. A válaszok és a gesztusok gyakran a levegőben, függőben maradnak, ránk bízva, hogyan a magunk módján miként vezetjük tovább a történetet. Ha netán valaki ódzkodik a művész(iesebb) alkotásokól, annak nem ajánlott. Mindenki másnak viszont igen. 10/9

                

Szunnyadó vérebek (2024)

Az egykori nyomozó Roy Freeman (Russell Crowe) nagyon beteg. Súlyos Alzheimert diagnosztizáltak nála. Meg is műtik az agyát, valami új módszerrel, de az emlékei helyén „csak egy nagy fekete lyuk tátong”, hangzik el a filmben. Az operáció után lábadozó hajdani detektív máról-holnapra egy tíz évvel ezelőtti gyilkossági ügyben kezd el ismét kutakodni. A tét: ha nem sikerül az újabb bizonyítékok alapján felderíteni az igazságot, az állami börtönben vélhetően ártatlanul elítélt gyilkost egy hónapon belül méreginjekcióval kivégzik.

Szép és nagy film, az utóbbi hetek legjobbja, bár korántsem érdemel tízest a skálán, csak amolyan szabályos nyolcast. Azt is inkább Russell Crowe homlokára kéne rajzolni, mert az ő érdeme ez a másfél órás mozi. Tulajdonképpen miatta néztem meg, és mint annyiszor, most is megállapítottam, hogy ez az ausztrál fickó korunk egyik legjobb filmszínésze. Egyszerűen jó, amit csinál. Persze, dagadtra hízott, mondják a finnyás fanyalgók. És akkor mi van? Nézzék a szeme rebbenését, a zavarodott tekintetét, ahogy az emlékeit keresgélő ember erőfeszítését játssza: minden olcsó manírnál hitelesebb. Eléri, hogy együttérzőn figyeljük a kiüresedett, múlt nélküli elme vergődését. A tanácstalan, az önmagát sem találó egyéniség tétovasága pedig olyan megindító, hogy a thrillerre vastagon ráül a dráma. A Gladiátorban Tommy Flanagan szerepel Maximus szolgálójaként, ebben a filmben pedig a detektív társát alakítja – ezt rögtön kiszúrtam. Úgy látszik, a két színész az életben is szoros barátságot ápol. Aligha véletlen, hogy egy új produkcióban megint összekerültek. Csókás Márton is hozza a tőle megszokott negatív figurát, őt még jóindulatú, netán vicces szerepkörben sose láttam. Ráégett a rosszcsont munkaköre. Nem tehet róla, hogy már a szeme szűkülésétől is a hideg kirázza az embert.

Summa summarum, megéri végigizgulni ezt a filmet. Tisztességesen összerakott a mese. Fordulatos, jó kis krimi, sajnos kicsit kiszámítható végkifejlettel. 10/8. De a nyolcas megáll, mint a cövek.

FILMES NAPLÓ - 25.

Constellation - 1. évad (2024)

Egy magamfajta megcsontosodott sci-fi rajongó boomernek kifejezetten érdekesen és izgalmasan indul a széria. Két részét láttam: eddig várakozáson felüli az élmény. Ebből még az sem sokat von le, hogy pláne a földi, nyílt színen zajló jeleneteknél bosszantóan észrevehető a bluebox technika, a mesterséges napfénnyel, többnyire rosszul bevilágított színészek, és a mögéjük vetített táj igénytelen képi világa. De ez az egyetlen rossz, amit idáig észrevettem. Naomi Rapace – csakúgy, mit a Prométheusz filmben (de várom a folytatását!) – itt is egy tökös űrhajósnő, aki folyton túlél, és igyekszik megoldani a benne és a körülötte zajló zűrzavart. Tudományosan stimmel a mondandó. Ugyanakkor szeretem, ha a realitások mellé odafűszereznek egy jó adag misztikát: itt is megkapja a kedves sorozat néző. Ami meglepett, hogy bár egy nemzetközi űrállomáson (is) játszódik a cselekmény, az oroszokat is ugyanolyan emberként ábrázolják, mint teszem azt húsz-huszonöt évvel ezelőtt, a normális filmekben. És még férficsók sem csattant. 2024-ben ez nagy szó! (Ide jutottunk, már ennek is örülni lehet.)

Összességében ígéretesen kezdett ez a sci-fi széria. Ha nem tolják el a folytatást, és tartják ezt a szintet, az idei esztendő eddigi legjobb eresztése lehet belőle. A True Detectives alaposan elcseszett 4. évadja után mindenképpen felüdülésszámba megy. Szorítok, hogy beteljesüljön a kívánságom. Eddig 10/9. Hajrá!

Egy élet (2023)

Érzelmes film. Többször megkönnyeztem és pont emiatt fogom lehúzni: nagyon hatásvadász. Ügyesen manipulál az érzelmekkel. A szép kamerabeállítások, a szűrők és a búgó, gordonkázó zenei aláfestés is ezt a papírzsebkendős, ríkató manírt erőlteti. Meglehet, ebből az alapsztoriból mást nem is nagyon lehetett volna előhozni. Az öreg Hopkins (nem a Tuskó, hanem Anthony) játéka itt is lenyűgöző. Öreg színészként még inkább vénemberesre húzza a figurát, de ismerve az eredeti történetet, a korábban már látott archív felvételeket, valószínűleg így tudta hitelesen visszaadni Nicky Winston esetlen, szerény és mégis acélkemény karakterét.

Hála Istennek, a II. világháborús történet menekültjei kapcsán nem lopták be a narratívába az elmúlt időszak migrációs trendjeit, pedig gondolom, egyfajta elvárás lehet filmes (meg bizonyos politikai) körökben az efféle didaktikus példázgatás. Megálltak a jó ízlés határán. Nincs nyoma, vagy én nem fedeztem fel áthallását az efféle propagandának: a rendezés dicséretére legyen mondva... Ugyanakkor a gyermeki szenvedés, a diktatúrák áldozatainak a sorsa az élet összes szemszögéből mindig megindító. Mondom ezt úgy, hogy eddigi pályám első három évtizedét jómagam is ilyen-olyan parancsuralmi rendszerekben, hazugságok és korlátok között töltöttem. Az első húsz évemet a kommunizmus, a rá következő tízet pedig a sovinizmus és a balkáni háborúk határozták meg. Láttam menekülteket, igaziakat és én is menekültem, amikor muszáj volt. De ez egy hosszú mese. A filmet ajánlom megtekintésre, a bevezetőmben foglaltakat fenntartva: 10/8.

Outlaw (2007)

Álmomban se gondoltam volna, hogy mintegy húsz évvel ezelőttről ilyen jó kis krimire találok. Sean Bean és Bob Hoskins neve miatt gyanítottam, hogy nem akármilyen bűnügyi történet lett megfilmesítve, s el kell mondjam, nagyszerűen szórakoztam. Sehol valami gender és egyéb marhaság. Kőkemény krimi-dráma, sok aktualitással, amik máig érvényesek a brit közbiztonság állapotát tekintve. Elég beszédes tény, hogy akkoriban még a cselekményre helyezték a hangsúlyt és elmaradt a mára kötelező érzékenyítgetés, a politikai agitáció. Volt egy szakasz, az első fertályban, amikor megijedtem, hogy a Harcosok klubja szigetországi, "ócsított" verziója fog pörögni a szemem előtt, de hál'Istennek, erről szó sem volt. Mindent egybevetve jó volt a két évtizeddel fiatalabb brit sztárok felvonulását látni, a film is hozott izgalmakat, meglepetéseket és jó szórakozást is. Bátran ajánlom mindenkinek! 10/9

Ont he line (2022)

Mielőtt megnéztem volna, elolvastam a hozzászólásokat. Úgy kezdtem neki, hogy egy átlagostól valamivel jobb filmet fogok látni. Ráadásul Mel Gibsonnal, a régi nagy kedvencemmel. Ehhez képest mintha mások egy másik filmet láttak volna. Még most is álmélkodom.

Minden akadékoskodás, szőrszálhasogatás nélkül: ez egy színtelen, szagtalan levű, semmi történet. Amolyan három betűs híg végtermék, bizony le nem írom, micsoda. Filmnek éppenséggel "ZS" kategória, már ne haragudjunk. Méltatlan Gibson pályájához, még akkor is, ha az utolsó éveinek repertoárja az efféle marhaságok miatt volt nézhetetlen. Ez is egy a sok szemét alkotás közül. A nagyszerű Mel Gibson éppenséggel túljátssza a szerepét. Ismerős a mimikája, a gesztusai, a poénok is rendre a régebbi produkcióiból "járnak vissza", akár a balkézről vett kísértetek... Szánalmas volt, tényleg. Ettől többre számítottam. Szomorú látni, hogy a hajdani színészlegenda mi mellé adja a nevét. Remélem, rendezőként még látunk tőle szép alkotást, mert ez a mostani, meg a múltkoriak mindennek nevezhetők csak szépnek és alkotásnak nem. 10/2

FILMES NAPLÓ – 24.

Sound of Freedom (2023)

Igaz történet alapján íródott film. Jim Caviezel sokadszorra bizonyítja, hogy nem lehet a hollywoodi színészek rózsaszín sablonjai közé szorítani. A privát életében is ugyanaz, mint a legtöbb szerepében. Mélyen vallásos katolikus, akinek minden filmjében megjelenik a hit kérdése, az Isten világképe, általában a transzcendencia.

Ez a szép vonalú dráma egy krimi-thriller tulajdonságaival is bír, lévén a pedofília korunk egyik legsötétebb üzelme. Noha minden normális emberi érzés lázad ellene, mégis jelen való, mi több – ahogy a filmben elhangzott – pár év alatt exponenciálisan burjánzó kóros szövevénnyé vált, sokszorosan megnőtt a pedofíliával kapcsolatos bűntények száma. Nyilván oka van ennek. A hanyatló emberi morál ezt termeli ki magából. A rothadás, a káosz, a fertő: ezek mind a talajukat vesztett társadalmak végtermékei.

A legelgondolkodtatóbb, amire az alkotók a végén rámutatnak: napjainkban, a felkent demokratikus jelenben több rabszolga van, köztük milliónyi kizsákmányolt gyermek, mint volt valaha, amikor pedig még a rabszolgaság törvényesnek számított. Ez több mint botrány. Ez látlelet rólunk, a világunkról, arról, miben élünk, mit teremtettünk. Azaz mit nem sikerült megteremtenünk. Nem csoda, ha egyes országokban – kell-e mondanom melyik irányba elhajló politikai erők – igyekeznek agyonhallgatni a filmet. Nálam 10/10 ez az alkotás. Szerintem a tavalyi év legbátrabb és legfontosabb mozija. Gyengébb idegzetűeknek viszont nem ajánlom. A mélyen felkavaró jelentek egy életre beleégnek a lelkünkbe.

A három Krisztus (2017)

Jó kis dráma. Nem egy kapkodós műfaj, aki ahhoz van szokva tíz perc után úgyis elkapcsolja.

Nekem kifejezetten tetszett, már csak Richard Gere miatt is megérte megnézni, de a többi szereplő sem kispályás színész. Az külön tetszett, hogy nem ripacskodták szét a szerepüket, pedig egy bolondokházában játszódó, elmebajost alakító színésznél elég nagy lehet a kísértés, de hála Istennek itt a visszafogott alakítás többletet hozott a történetbe, nagy-nagy tisztelet a rendezőnek. Maga a sztori nem valami eget rengetőn szenzációs, ám a lényeget így is sikerült kidomborítani. A humánum felől közelítve, meg a magánemberi álláspont révén is ügyesen lett felépítve ez a kétórányi mese, még akkor is, ha innét-onnét áthallásokat lehet felfedezni. Nem csoda, hisz egy rakás ilyesmi zsánerű kórházas, pszichiátrián zajló film volt már, nagyjából hasonló mondandóval. Ebben a filmben az a jó, hogy talán a készítői sem akartak túl nagyot markolni, megelégszenek a már százszor ismert igazságok bemutatásával és inkább hagyják, hogy az idősödő Richard Gere a hátán vigye az egekbe az alkotást. 10/7

True Detectives – A törvény nevében – 4. évad (2023)

Tiszta déja vu érzésem van: mintha a Trónok harca egyre hanyatlóbb, mind bugyutább évadjai követnék egymást.

Itt is lejtmenetben a leépülés az előző évadokhoz képest.

Az első hozta a sikert: Woody Harrelson és Matthew McConaughey zseniális kettőse magasra tette a lécet, amit a második évad triója már szépen le is vert. De még az is hagyján a harmadik évad túlontúl misztikába hajló, fajilag bepúderezett meséjéhez viszonyítva, ahol észrevehetően a fehér-fekete ellentét nyűglődése volt a vezérgondolat minden epizódban. Néha csak egy-egy beszólás, máskor meg komplett jelenetek a kisebbrendűség és a felsőbbrendűség problémáját feszegették. Mindez nyakon löttyintve egy spirituális gyilkosságnak induló ügy társadalomkritikájával. Nincs ezzel semmi baj, azaz nem lenne, csak már unalmas. Előbb kellett volna jóeNberkedni. Volt rá idejük az amerikaiaknak. És nem vagyunk naivak, most is csak a mozivásznon azok. A valóság Amerikája nem sokat változott. Egy-egy díszpinty néger a társadalmi hierarchia felsőbb polcain még nem igazít semmit a meglévő – nagyon is élő –, megkülönböztető szokásokon.

Jött a 4. évad. Azt hittem, az új, a jeges vidéken, a sarkköri Alaszkában játszódó friss eresztés felnő legalább a második széria szintjéhez. Keserűen csalódtam. Ez még emezekhez képest is csak híg lé, sajnálom. Már Jodie Foster kisasszony se a régi, hogy a többi szereplőt ne is említsem: harmatgyenge mindegyik. Egyedül ami tetszett, az a film felvezető zenéje. Billie Eilish muzsikája telitalálat. Betegesen idegborzoló, sejtelmes, a rá következő mozis tartalmat is felülmúlja. A történet olyan, amilyen. Nehezen induló, időnként kifejezetten zagyva, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy Kubrick klasszikus The Thing-jét vagy valamelyik skandináv thriller sorozatot utánozzák, lévén, hogy mind a Fortitude, mind a Katla simán átugorja ezt a mostani produkciót.

Kár érte.10/5

FILMES NAPLÓ - 23.

 
Utolsó befutók (Slow Horses) – 3. évad (2023)

"Elvis lőtte le JFK-t és Hitler építette a piramisokat" – a mai napom, de lehet, hogy az egész hetem legjobb aranyköpése. Ebből a szériából származik, miként az is, amikor Gary Oldman – az öreg, lompos Lamb ügynök szerepében – csak úgy jellemzi az ügyefogyott embereit, hogy "annyira vagytok hasznosak, mint az aranyerem".

Hatalmas sorozat, írtam már a korábbi turnusokról is. Idén jön a 4. évad, bezengték, rövid részleteket is villantott belőle a forgalmazó. Nagyon várom. Ezzel aligha vagyok egyedül.

Nem ismételném magamat, a tavalyi évadnak is rettenetesen élveztem minden percét. Pont az a jó benne, hogy ez a bolondos, de izgalmas filmsorozat még magát sem veszi komolyan műfajilag. Mintha Rejtő Jenő írná a klasszikus 007-es történeteket, csak a sármőr James Bond helyett Tuskó Hopkins és baráti társasága lett kivéve a naftalinból, a vacsorát a Nagy Levin főzi, a háttérben pedig Piszkos Fred londoni figurája kavarja a málnaszőrt...
Kémekről szólna a sztori, ám valójában az ügynökök itt ugyanolyan kisemberek, mint mi. Halandók, telve gyarló hibákkal. Az egyik alig tudja fizetni a lakásfelújítása kölcsönét, a másik meg egyéjszakás, link férfiaknál keresi a boldogságát, a harmadik zugivó és látens kábítószerfüggő, amaz meg simán szociopata, a szuperhős szerepét játssza, de csak a virtuális világban találja fel magát. Jól összehozták ezt a sorozatot a britek. Gag követi a gaget. Van a filmekben minden, akció, feszültség, fordulat is bőven, de a fekete, gyilkos humor teszi igazán megismételhetetlenné, szerethetővé. 10/10. Aki teheti, nézze meg!

4 x 4 (2019)

Ebből a klausztrofób helyzetből az argentin filmesek kihozták a maximumot. Érdekes a sztori, nem szokványos. Aki hozzá van szokva, hogy látványában puritánabb egy alkotás, nincsen igénye a nagy akciókra és egyéb, kápráztató klisékre, annak minden bizonnyal tetszeni fog ez a kamaradarab, amit egy színpadra vitt adaptációban is simán el tudnék képzelni.

Buenos Aires külvárosában, egy eldugott utcán vadonatúj luxuskocsi parkol. Az autó jelenléte bizarr, úgy elüt a lepukkant sikátortól, mintha rózsaszín tangabugyit lelnénk a hófödte Ferenc-József földön. Egy éppen arra járó piti bűnöző menten ki is szúrja a puccos járgányt, majd a gazdag zsákmány reményében föltöri, de a rosszcsont fiatalembert hamar utoléri a végzete: bár könnyedén bejutott az utastérbe, a kocsiból kijutni egyszerűen lehetetlenség. Mi több, egy nálánál is nagyobb gazember játékszerévé válik, aki a luxuscsapdába esett, lassú kivégzésre szánt áldozatát fokozatosan az őrületbe kergeti.

Nem éreztem unalmasnak a történetvezetést, noha a film zömét elég kis helyen, pár négyzetméteren forgatták. Jó volt az operatőr. Néha, mikor leült volna a mese, jött valami újdonság, egy új jelenetben, és ismét ébren tartotta az izgalmakat. Mivel spoilerozni nem akarok, nem mondom el a végét, de nekem az volt a film csúcsa. Oda futott ki minden lelkiismereti és egyéb pszichés szál, az erős társadalomkritikával együtt. Luis Brandoni nyúlfarknyi szerepe volt az igazi katarzis, a monológja, amikor az élete értelméről vet számot. Kikerestem az öreg argentin színész nevét és meg is jegyeztem egy életre. Összességében megérte megnézni, 10/7.

The Inferial Machine - Pokoli gépezet (2022)

Először azt hittem, régi klasszikus horror földolgozásról van szó. Stephen Kingnek van egy kisregénye (vagy csupán elbeszélése?) a Halálos árnyék, amit megfilmesítettek. Az alaphelyzet majdnem ugyanez, csak ott több a misztika és horrorba hajlik a történet.

Ebben a kétórányi – amúgy portugál kivitelezésű – moziban inkább a drámai vonulat nyerőbb. Szépen ívelő, értő szívvel vezetett igazi fejlődéstörténet, nem vitás. Csavaros a mese, alaposan megforgatják, szándékosan félrevezetik a nézőt, hogy a csattanó még nagyobbat szóljon. 

Guy Pearce korunk egyik legjobb karakterszínésze. Rossz filmet még nem láttam tőle, legfeljebb gyengébb rendezést. Itt is szépen formálja az önmagát utáló, alkoholista ex írót, aki a régi dicsőségének – meg a múltjának – a rabja. A félrehúzódva, magányosan élő meghasonlott Bruce Cogburn emberi tragédiája nagyon is hétköznapi. Ezzel együtt engem csöppet sem zavart, hogy nem huhogtak minden bokor mögött a kísértetek, nem volt tengernyi vér, meg puskaropogás, és idegborzolásnak is megtette az a feszültségteremtő erő, ami lassan az elmezavar határára billentette ki a főhőst. Utóbbiról még annyit: esendőségében is egy szerethető alkat a főszereplő szétcsúszott karaktere. Igazi antihős. Persze, ha valakinek lézerpisztolyos hollywoodi megváltók, szuper képességű képregényfigurák a zsánerei, az ebben a filmben iszonyúan fog csalódni, lévén még a történet sem sétagalopp mód szimpla, szájbarágós. Inkább egy kis agymunkát igényel. Jó ez a lassúbb ritmusú, ügyesen építkező film, mondjon bárki bármit. 10/8