FILMES NAPLÓ - 34.

Kézipoggyász (2024)

Ha már karácsony és repülőtér, meg terroristák, akkor inkább Bruce Willist nézem: akárhogy csűröm-csavarom, ez a film az előbb emlegetett klasszikusnak a nyomába se ér.

Amolyan szegény ember Die Hardja, pedig a derék Edgerton nagyon igyekezett – hasztalan...

A pengevékony történet hőse egy Kopek nevű reptéri dolgozó, vagyis – amerikai nyelvezettel – TSA-ügynök. Olyasvalaki, aki a poggyászokat nézi át. Ezt a szakmát mifelénk Röszkénél vagy Kelebiánál vámosnak nevezik. (Amúgy tudják, ki megy el vámosnak? Aki gyengébb, mint egy katona, gyávább, mint egy tűzoltó, és hülyébb, mint egy rendőr...) Kopek élne-halna az előléptetésért, de pechjére rögtön az első éles munkanapján kutyaszorítóba kerül: egy titokzatos telefonáló halálfenyegetései közepette a karácsonyi járatra egy módfelett gyanús táskát kellene ellenőrzés nélkül, szemlehunyva felengednie. Persze, hogy nem teszi. Ellenáll, fifikus és bátor ez az ember.

Matinén elmegy a film. Akciónak hirdetik, és ugrabugra tényleg van benne, csak olyan szintű a mese, hogy egy felnőtt, érett ember azt már nem veszi be. Ha a tinik jól szórakoznak rajta, tegyék. Nekem túl sok volt benne a klisé, csomószor a fejemhez kaptam, mégis, mire föl vesz ilyen irányt a történet, logikai halálbukfencekkel és szép, lapos közhelyekkel tűzdelten.

Ez az a tipikus film, amit három hét múlva egy az egyben elfelejtettél, és ha jövőre megint megnézed, a felénél kezd rémleni, valamikor már láttad...

10/5

The Head 3. évad (2024)

Csak ajánlani tudom a megtekintését.

Az első évadban egy antarktiszi állomáson szabadult el a pokol: akinek a Carpenter féle The Thing jut erről eszébe, nem is téved.

Olyannyira, hogy a széria kezdő jeleneteiben – gondolom főhajtásból meg poénból is – házimozin pont ezt a nyolcvanas években készült öröbecsű horrort nézik, mígnem a sorozat főszereplői is beleesnek a déli-sarki csapdába. Elindul a véres cselekmények halmaza. Kint hóvihar, tutul a szél, mínusz 40 fok. Bent meg a gyilkos, vagy a gyilkosok lapulnak, akik tíz kicsi négerként veszejtik el a bázis legénységét.

A második évad zömmel egy óceánjárón folytatódik, ahol megint csak egy sarkkörihez hasonlító, erősen izolált kísérleti labor működik.

Újfent egy mindentől elzárt világ, klausztrofóbia a köbön és egymás után történnek borzalmasabbnál borzalmasabb dolgok.

Nem szokásom spoilerezni, most se mondanék többet. Akinek tetszik az idegek feszülése, a fordulatos cselekmények sora, annak kötelező. Stílszerűen, cinikus áthallással az öldöklés tempójára: párját ritkítóan jó széria...

Most a harmadik évad elején tartok. Ezúttal a stáb egy fiktív, afrikai régióba cuccolt át. A sivatag kellős közepén vernek tábort, fegyveresekkel, teljes kommunikációs magányban, meg persze több rétegben titkosítottan. Az egykori bányatelepen önkéntes kísérleti alanyokon tesztelnek valami idegen szert, ami eleve idegesítő, lévén senki sem tudja, mégis, mik lesznek a következmények?

És már a kezdő rész is erősre sikeredik: rendre visszaköszönnek a már látott halálesetek módszerei. Az a gyanús, aki nem gyanús alapon mindenkinek valami vaj van a füle mögött. Lefogadom, hogy a széria utolsó epizódjának legvégéig pörgetik majd ezt a talány-kereket. Lehet tippelni, ki miért sorozatgyilkolt, az összefüggések kibogozására maradt nagyjából hét rész.

Eddig kiváló!

10/10

Dűne: Prófécia 1. évad (2024)

A nyolcvanas években a Dűne trilógiát olvastam, aztán láttam is az összes mozifilm adaptációt. Olyan nagyon egyik sem vált különösebben kedvencemmé, biztos ennek is megvan az oka.

A mostani előzménytörténet sorozatként tálalva a szép és fantáziagazadag látványvilágon túl megint csak egy marad a múltban látott sci-fik közül.

Nagyjából egy világűri Szabó család sztoriját nézzük. Dicséretes, hogy – a magyar koprodukció okán – a budapesti stúdiók a forgatáshoz szükséges összes kelmét, függönyt, kidobott rongyot, abroszt és egy valaha tönkrement méteráru szaküzlet raktári készletét is összehordták. A díszletesek felülteljesítettek, gratulálok nekik.
Ha a történetről lehántjuk a sok leples sallangot, már szerényebben tündököl a mese.
Déja vu. Most a női szerzetesek az aktuális jedi lovagok, a fő banya a rosszlelkű, hataloméhes Nagyúr – Gobbi Hildás kivitelben –, akinek a legtehetségesebb tanítványának – egy néger színésznő – játéka abban manifesztálódik, hogy folyamatosan meresztgeti a szemét, és néz a jámbor aggodalmasan, de rém bután.

Szemmel láthatóan Mark Strong menedzserét valamikor a Robin Hood legújabb, eszement verziója tájékán elgázolta egy autó, mert azóta Strong a postafiókjába befújt filmszerepeket is sorra elvállalja. Csak nehogy valami disznó, felnőtteknek szóló filmben lássuk viszont legközelebb! Vele szemben Travis Fimmel még tél-túl adja a tőle megszokott színészi teljesítményt, de az apácabódító kék szemével nagyon rossz választás volt rá bízni egy negatív karakter eljátszását.

Összességében egyszeri nézős széria. Erősen csalódtam benne.

10/5

FILMES NAPLÓ - 25.

Constellation - 1. évad (2024)

Egy magamfajta megcsontosodott sci-fi rajongó boomernek kifejezetten érdekesen és izgalmasan indul a széria. Két részét láttam: eddig várakozáson felüli az élmény. Ebből még az sem sokat von le, hogy pláne a földi, nyílt színen zajló jeleneteknél bosszantóan észrevehető a bluebox technika, a mesterséges napfénnyel, többnyire rosszul bevilágított színészek, és a mögéjük vetített táj igénytelen képi világa. De ez az egyetlen rossz, amit idáig észrevettem. Naomi Rapace – csakúgy, mit a Prométheusz filmben (de várom a folytatását!) – itt is egy tökös űrhajósnő, aki folyton túlél, és igyekszik megoldani a benne és a körülötte zajló zűrzavart. Tudományosan stimmel a mondandó. Ugyanakkor szeretem, ha a realitások mellé odafűszereznek egy jó adag misztikát: itt is megkapja a kedves sorozat néző. Ami meglepett, hogy bár egy nemzetközi űrállomáson (is) játszódik a cselekmény, az oroszokat is ugyanolyan emberként ábrázolják, mint teszem azt húsz-huszonöt évvel ezelőtt, a normális filmekben. És még férficsók sem csattant. 2024-ben ez nagy szó! (Ide jutottunk, már ennek is örülni lehet.)

Összességében ígéretesen kezdett ez a sci-fi széria. Ha nem tolják el a folytatást, és tartják ezt a szintet, az idei esztendő eddigi legjobb eresztése lehet belőle. A True Detectives alaposan elcseszett 4. évadja után mindenképpen felüdülésszámba megy. Szorítok, hogy beteljesüljön a kívánságom. Eddig 10/9. Hajrá!

Egy élet (2023)

Érzelmes film. Többször megkönnyeztem és pont emiatt fogom lehúzni: nagyon hatásvadász. Ügyesen manipulál az érzelmekkel. A szép kamerabeállítások, a szűrők és a búgó, gordonkázó zenei aláfestés is ezt a papírzsebkendős, ríkató manírt erőlteti. Meglehet, ebből az alapsztoriból mást nem is nagyon lehetett volna előhozni. Az öreg Hopkins (nem a Tuskó, hanem Anthony) játéka itt is lenyűgöző. Öreg színészként még inkább vénemberesre húzza a figurát, de ismerve az eredeti történetet, a korábban már látott archív felvételeket, valószínűleg így tudta hitelesen visszaadni Nicky Winston esetlen, szerény és mégis acélkemény karakterét.

Hála Istennek, a II. világháborús történet menekültjei kapcsán nem lopták be a narratívába az elmúlt időszak migrációs trendjeit, pedig gondolom, egyfajta elvárás lehet filmes (meg bizonyos politikai) körökben az efféle didaktikus példázgatás. Megálltak a jó ízlés határán. Nincs nyoma, vagy én nem fedeztem fel áthallását az efféle propagandának: a rendezés dicséretére legyen mondva... Ugyanakkor a gyermeki szenvedés, a diktatúrák áldozatainak a sorsa az élet összes szemszögéből mindig megindító. Mondom ezt úgy, hogy eddigi pályám első három évtizedét jómagam is ilyen-olyan parancsuralmi rendszerekben, hazugságok és korlátok között töltöttem. Az első húsz évemet a kommunizmus, a rá következő tízet pedig a sovinizmus és a balkáni háborúk határozták meg. Láttam menekülteket, igaziakat és én is menekültem, amikor muszáj volt. De ez egy hosszú mese. A filmet ajánlom megtekintésre, a bevezetőmben foglaltakat fenntartva: 10/8.

Outlaw (2007)

Álmomban se gondoltam volna, hogy mintegy húsz évvel ezelőttről ilyen jó kis krimire találok. Sean Bean és Bob Hoskins neve miatt gyanítottam, hogy nem akármilyen bűnügyi történet lett megfilmesítve, s el kell mondjam, nagyszerűen szórakoztam. Sehol valami gender és egyéb marhaság. Kőkemény krimi-dráma, sok aktualitással, amik máig érvényesek a brit közbiztonság állapotát tekintve. Elég beszédes tény, hogy akkoriban még a cselekményre helyezték a hangsúlyt és elmaradt a mára kötelező érzékenyítgetés, a politikai agitáció. Volt egy szakasz, az első fertályban, amikor megijedtem, hogy a Harcosok klubja szigetországi, "ócsított" verziója fog pörögni a szemem előtt, de hál'Istennek, erről szó sem volt. Mindent egybevetve jó volt a két évtizeddel fiatalabb brit sztárok felvonulását látni, a film is hozott izgalmakat, meglepetéseket és jó szórakozást is. Bátran ajánlom mindenkinek! 10/9

Ont he line (2022)

Mielőtt megnéztem volna, elolvastam a hozzászólásokat. Úgy kezdtem neki, hogy egy átlagostól valamivel jobb filmet fogok látni. Ráadásul Mel Gibsonnal, a régi nagy kedvencemmel. Ehhez képest mintha mások egy másik filmet láttak volna. Még most is álmélkodom.

Minden akadékoskodás, szőrszálhasogatás nélkül: ez egy színtelen, szagtalan levű, semmi történet. Amolyan három betűs híg végtermék, bizony le nem írom, micsoda. Filmnek éppenséggel "ZS" kategória, már ne haragudjunk. Méltatlan Gibson pályájához, még akkor is, ha az utolsó éveinek repertoárja az efféle marhaságok miatt volt nézhetetlen. Ez is egy a sok szemét alkotás közül. A nagyszerű Mel Gibson éppenséggel túljátssza a szerepét. Ismerős a mimikája, a gesztusai, a poénok is rendre a régebbi produkcióiból "járnak vissza", akár a balkézről vett kísértetek... Szánalmas volt, tényleg. Ettől többre számítottam. Szomorú látni, hogy a hajdani színészlegenda mi mellé adja a nevét. Remélem, rendezőként még látunk tőle szép alkotást, mert ez a mostani, meg a múltkoriak mindennek nevezhetők csak szépnek és alkotásnak nem. 10/2

MAGYAR ŰRBE MAGYAR ŰRHAJÓST!

 

1. Világok harca

Bár szeretem a sci-fi műfajt, egy valamit sosem fogok megérteni: mi végre kell azt a – döntő többségében amerikai, azaz hollywoodi – teóriát eszementen szajkózni, hogy ha közénk jönnének az idegenek, akkor okvetlenül kommunikálni akarnának velünk, pláne háborúzni, a szó buta, vadnyugati értelmében, amint azt például a Függetlenség napja című rosszízű, blődli moziban próbálták szemléltetni? Ha föltételezzük, hogy akad rajtunk kívül egy ismeretlen civilizáció, aki látókörünkön messze túlról, esetleg több ezer fényév távolságról is kíváncsi ránk, netán ide is látogat, akkor az a faj borítékolhatóan sokkal intelligensebb tőlünk. Ha már az utazás sem akkora kihívás nekik, mint ma még nekünk… Ergo: ha vannak – és ugyan miért ne lennének? – értelmes lények a világűr ismeretlen sarkában, akik tudnak rólunk, biztos, hogy sokkal, de sokkal előbbre tartanak, mint mi. Nem csak technológiailag, talán testileg-szellemileg is érettebbek az alig pár száz ezer éves emberiségtől. Jusson eszünkbe, a mai ember külalakja csak kb. 40 ezer éve lett ilyen amilyen, már ha hihetünk az antropológusoknak. Mivelünk diskurálni, pláne lődözni bennünket sugárvetőkkel legalább annyira értelmetlen lenne egy földönkívüli számára, mintha az ember a törpedenevéreken élősködő tetvekkel akarna szót érteni. Ha az ide látogatók rosszindulatúak, egy gombnyomással megoldják a földi élet végét. De ha nem – és ez a szebbik, optimistább verzió – akkor csak néznek bennünket üvegbúra meg nagyító lencsék alatt, és szörnyülködnek azon, miket csinálunk mi, hülye emberek, hogy csalják el a bírók a kisebbik Lőrincz olimpiai birkózó nagyon is megérdemelt bronzérmét… Aztán hanyatt dőlnek, elméláznak. Ha van szájszervük meg nyáluk: köpnek egyet, és undorral legyintve csak annyit gondolhatnak: – Közösködni ezekkel? Ugyan, ugyan...

2. Csillagok háborognak

Azon nemzedék tagja vagyok, aki a Csillagok háborúja első három részén nőtt föl. 1977-ben vagy '78-ban néztük a helyi moziban a mára klasszikussá érett sci-fi eposzt, és utána még évekig fénykardoztunk, birodalmi lépegetőt játszottunk. Bevallom férfiasan, a filmsorozat sorrendben 4., 5. részét már csak egyszer láttam, nem is igen emlékszem rájuk. A legutolsónak meg vagy hatszor-hétszer nekiveselkedtem, hogy márpedig becsületből muszáj megnéznem, de sosem bírtam ki végig. Nekem nagy csalódás. Az egész nem több CG-effektusoknál, ordít róla a hollywoodi műmájerség, a bevételért lihegő megfelelési kényszer. Szépen becsomagolva a mostani konzumvilágnak, persze. Újfent megbizonyosodtam róla, hogy ez a politikailag korrekt paranoia nevű hazugsághályog mekkora mértékben torzítja embertársaink képzelt galaxisának képét.
Aszexualitás, kultúrfölénybe ojtott tahóság, civilizációs értékrendek ütköztetésétől a birodalmi hajóvonták találkozásáig van ebben az űrmesének nevezett, kalandfilmnek eladott reklámtermékben sok nyalánkság. Nyakon öntve egy kis látens propagandával, az el nem maradhat. De engem már nem etetnek meg a jegyeladási statisztikáikkal. Olvasom másutt, hogy ez a 7. epizód is kasszákat döngetett, készül a rekordok könyvének új fejezete. Lelkük rajta. Sokkal többet ért, sokkal szívesebben emlékszem a kis, olajos padlójú mozinkra, a hörgő hangfalakra, a menetrendszerűen elszakadó filmtekercsekre, a kezdetekre. Ezt a jó kis biznisznek induló csodafilmet meghagyom az újabb generációnak. Azoknak a Szárnyas fejvadász is inkább tűnik unalmas filozofálgatásnak, semmint klasszikus sci-finek.

3. Magyar sci-fi

Hírlik, Magyarország is belépett a közös európai űr projektbe. Megint megy majd magyar a kozmoszba. Ez olyan szép. Javaslom, vegyék be az űrprogramba az egyesült magyar ellenzéket. Tegyék az utaslista indulói közé a hódmezővásárhelyi félkarú szentet, tudják, ő Péter, a szegény ember Nelson admirálisa, aki addigra nemhogy 23 millió román, hanem valószínűleg hétmillió magyar voksoló NEM szavazatát fogja begyűjteni, a főnökével együtt máris közutálatnak örvendenek, nem lesz különösebb sírás utánuk. Mellé kerülhetnek „mitfahrernek” a jövevénypárti politikusok, zöldek, újbalosok, ciszegenderek meg vakcinatagadók, közéleti fotelhuszárok, nációtól, nemtől függetlenül. Minél tarkább lesz a legénység, annál inkább tudják majd a kozmosz mínusz 271 Celsius-fokos vákuumában, vagy a Mars vörös porában egymást becsülni. Az űrhajó kormányzását azért nem bíznám rájuk. Csak a pilóta majmot út közben legyen aki etesse.

SCI-FI

Filmforgatás a Járáson

Mostanában rászoktam az internetes filmnézésre. Nem olyan macerás, mint a televízió kínálatát – a hangsúly a kín, mint kínos előtagon lenne! – lesegetni. Amúgy is uborkaszezon van. Se vége se hossza az unott ismétléseknek. Biztos ilyenkor vakációzik a csatornák szórakoztatásért felelős gárdája, netán nyári álmukat alusszák a programigazgatók. Merthogy épeszű film sehol.  
Még néha a Duna TV-n akad rendes, nézni való produkció. De azt meg többnyire az éjjeli váltás portásain, meg az Amerikába emigrált magyarokon kívül csak az álmatlanságban szenvedők láthatják. Valószínűleg nem maradok egyedül a véleményemmel: nincs az a film, amiért közép-európai idő szerint éjfélkor nekiülnék tévézni. Jó, tudom. Az olimpia más. A meccs – az meccs. (Egyáltalán mire, vagy kikre számítanak a döntéshozók, amikor ilyen késői időpontra tűznek egy kétórás alkotást?! Hajnali kettő, fél három után lefeküdni teljesen fölösleges: fél hatkor ébredés, magunk bogarászása, napi teendők, etetés-itatás, trágyázás, zuhanyozás, reggel hétre munkába kell menni. Ha nem is a Beatrice által megénekelt nyolcórányi pihenést, de legalább a felét megérdemelné a melós, még abban az esetben is ha filmbuzi. Pláne ha nem. Hisz a regula szerint öt óra alvás a római légió harcosainak is kijárt.) Fölösleges virrasztás nélkül megoldható a kérdés. Gusztusunk szerint a la carte kiválasztunk magunknak egy egész estés filmet, és az ágy végébe beüzemelt laptopon körösztül végignézzük a mozit. Vagy nem. Mostanában az a jellemző, hogy egy kis vizuális kóstoló után inkább abbahagyom. A jelenkori fölhazatal zöme ugyanis színtiszta átverés.
Látványorgia, számítógépes effektusok minden képkockában. Kiradírozott a valóság, nem beszélve a színészi játékról, ami olyan klisészerű, hogy attól csak a forgatókönyvek az elcsépeltebbek. Egy kaptafára készül a családi vígjáték, a krimi, a thriller. A sablonosodás legborzasztóbb példáját egyébként a horror műfaja szolgáltatja. Szegény Hitchcock úr óta lejárt panelekből, újrahasznosított, rettegést kiváltani hivatott gagek garmadájából fröccsöntenek felejthető filmeket. Olyan ötleteket villáznak össze, amik még ötlet formájában sem állnák meg a helyüket, ha azok lennének. De nem azok. Csak istrángot szakítgató erőlködések. Vannak persze még így is korszakos művek. Egy-egy telitalálatot kitermel a gyártó sor, ám azoknak a blikkfangját gyorsan ellesi a „szakma”, és mire kettőt pislantunk sorra terítik elénk a már egyszer lenyúzott rókáról a további bőröket. Számolatlanul. Gondoljunk csak az Ideglelés – mára majdhogynem klasszikussá érett – fogásaira: se szeri se száma a kvázi „egykamerás” busójárásos filmeknek, ahol szinte kötelező, hogy az operatőr keze a filmfölvevőt egy Alzheimer-kóros beteg reszketegségével rángassa ide-oda.

Régi tervem, hogy egyszer közzé teszem azoknak a színészeknek(?) a névsorát, akiknek láttán nemhogy jegyet nem váltok, de menten nyúlok a távkapcsolóért is. Minden kommentár nélkül sorolnék százas nagyságrendben „sztárokat”, magyarokat, meg nagyvilágiakat. Nem lenne benne köszönet. A listám már egy jó ideje készül. Sajnos a régen tisztelt csillagok némelyike is rákerült. Folyamatos bővülésén túl azonban csak egy valami aggaszt. Végignézve a névsoron, óhatatlanul rasszistának meg minden egyéb politikailag inkorrekt jelzővel teleaggatott tuskónak fogok tűnni. Mégsem ártana – csak a példa kedvéért – ha valaki egyszer az életben kijelenthetné: nem nézek olyan filmet, amiben házi- vagy vadállat, kisfiú-kislány a főszereplő, ha néger a bírónő, a főügyész, az ordítozó rendőrparancsnok, vagy ha a főszereplők a nyitott frizsider előtt, a hideg csempén szeretkeznek. Komédiát meg eleve. Nem a véletlen szülte az elővigyázatosságomat.

Divat lett a kritikus álláspontot úgy támadni, hogy azért ágál, azért mer bírálni, véleményt formálni valaki, mert csak a saját frusztrációját kürtöli világgá. Nem rendezhet mindenki filmet. Menzel, Tarkovszkij, Forman vagy egy Roman Polanski sem születik minden héten. Jön a verdikt: a sok bugris mást sem tud, csak kritizál. Lehet, van is ebben némi igazság. Na de mi van akkor, ha a filmismertető kifejezetten pozitív hangnemű? Megszólni a – szerintünk – rosszat bűn, magasztalni a jót pedig egy másik dimenzió? Hovatovább oda érünk: már nem csak azt mondja meg a mainstream, mit és meddig szabad demokratikus óvatossággal megírni, hanem azt is parancsba adnák, hogy miről nem szabad ítélkezni. Tojástánc ez, semmi egyéb. Akkor már inkább legyek elefánt a porcelánboltban.

Nézem tehát a filmeket online. Ha nagyon jóra, vagy nagyon rosszra akadok, általában jegyzet lesz a vége. Örökkön reménykedő típusként megsúgom: a minap végre megint kincsre bukkantam! Egy idei, bibliai témát kerülgető alkotás dobbantotta meg a szívemet. Hamarosan le is írom, mit gondolok róla. Előtte viszont – merész kanyarral – pár szóban álljon itt, miként látom a közelmúlt tudományos-fantasztikus filmjeit. Különös tekintettel az olyan mozikra, amik az emberiség és az idegenek találkozását feszegető kérdésekre próbálnak választ megfogalmazni.     

Pk

AMIKOR ZORRO CSAK EGY CSUPASZ MAJOM

Gabe Ibáñez : AUTOMATA

(filmkritika)

Bizony mondom néktek, egy ideje tényleg azt hittem, hogy többet én már nem fogok jó mozit látni! Amiért mégsem így történt, örökké hálás lehetek a hispán Ibáñeznek, ennek a trükkmesterből avanzsált írónak-rendezőnek, aki egy olyan - látványvilágában páratlan - filmet készített, amitől csak a mondanivalója veretesebb. Tette mindezt amerikai-spanyol koprodukcióban: de nem kell megijedni! Esetében Amerika legföljebb a pénzt gurította, csapnivaló ízlésükkel nem rondítottak bele ebbe a nagyszerű tudományos-fantasztikus filmbe. Milyen jól tették!

Mert így az AUTOMATA hosszú-hosszú kivárás után végre egyesíthette magában a sci-fi műfajának minden zsenialitását, gondolati és képi értékével ötvözött erényét!

Valószínűleg pusztán generációs oka van annak, hogy a csiszoltabb, életszerűbb vizuális elemek vonzanak a jól kigondolt, majdnem hibátlanul megkomponált tudományos-fantasztikus filmekhez. Először persze olvasni tanultam. Verne Gyulával kezdődött, Asimov regényeivel, meg H. G. Wels viselt dolgaival folytattam. Aztán kisiskolásként a kanizsai moziban végigköpködtük a Csillagok háborúját, meg a kiábrándító folytatásait, és onnét kezdve megállíthatatlanul kerestünk mindent, ami a közeli és távoli jövőnket vizionálta. Így lett örök hivatkozási alap a Szárnyas fejvadász, a Harmadik típusú találkozások, a 2001 – Űrodüsszea csak úgy, mint a felülmúlhatatlanul „B” kategóriás Carpenter hófúvásos-hideglelős filmje: A Dolog. Mire jött az új, számítógépes éra, a maga digitális, átrajzolós, blue boxos fortélyaival, meg a háromdimenziós praktikákkal, addigra mi – a hetvenes évek makett asztalaihoz szokott, a ráúsztatott, kinagyított képi teremtéshez edződött nemzedék – már csak hüledezni tudtunk például az Avatar művi moziján, majd lemondó sóhajjal tudomásul vettük, hogy Hollywood a Terminátorral, az Aliennel, meg a Predátorral együtt végképp kiiktatta a magvasabb képzeteket mindabból, amit sci-finek nevezünk.

És „az évek szálltak, mint a drága percek”. Kutattam egy-egy jobbnak vélt film után, ha ígéretes volt a szereplőgárda, vagy annak tűnt a rövid beharangozója. Mindhiába. Jobbára csak a csalódottságom és dühöm fokozódott. Terry Gilliam 12 majomjának lassított befejezésétől számítva: mintha megszűnt volna a műfaj. Tucatszámra szenvedtem végig azt a sok fércművet, amit nem átallottak tudományos és fantasztikus jelzővel illetni. Csupa-csupa kókler szerzemény, ötlettelenség. Ezek után, mint ajándék fölüdülést éltem meg a Hold című alkotást, meg nem is olyan régen a District 9-et. Alig pár éve készültek, de már most is igazi kultuszfilmnek számítanak. Nemhiába mondják – vakok között a félszemű a király. A maga nemében mindkettő hozott valami egyedi szemléletet, újdonságot. És ha figyelembe vesszük a filmgyáraknak a konzumidiotizmust kiszolgáló, tömegfogyasztáshoz karcsúsított igénytelenségét, akkor ez nem is olyan kis teljesítmény.

Bevallom: a fentebb taglalt kiábrándító tapasztalataim miatt féltem megnézni az AUTOMATA c. filmet. Pláne, amikor kisült, hogy a főszereplő Antonio Banderas… Hogy lehet egy latin macsóból shakespeare-i lelki mélységeket megjáró, a világvége reménytelenségében vergődő, érzelmileg kiszolgáltatott antihőst faragni? Hát: valahogy így.

Kétség kívül a széles vigyorú hajdani Zorro furán fest kopaszon, önmagától évtizedekkel nyúzottabbra sminkelve, üres tekintettel maga elé meredve, annyi ambícióval, amennyi egy kinyalt tonhalas konzervdobozt jellemez.

Az AUTOMATA ugyanis erről szól. A teremtett világnak és benne egy embernek a fokozatos összeomlásáról. 2044-et írunk, a napfolt-kitörések miatt már csak az emberiség pár tized százaléka tengeti nyomorúságos életét a savas esőktől, elsivatagosodástól pusztuló Földön. Mindenütt a régi, lerobbant életforma mementói: szemét és káosz. Viszont az, ahogy a rendező mindezt megjeleníti olyan, mintha az apokalipszis nevű hangszer húrjait pengetné. Nincs rá találóbb szó – mesterien játszik. Gabe Ibáñez érti a dolgát. Bár megtehetné, de nem lihegi túl a történetet csak keretként kiszolgáló látványt. Pont emiatt már a film elején érezzük, hogy a gyomrunk fokozatosan szűkül. Hol a borzongás fut át rajtunk, hol pedig tenyerünkbe temetett arccal figyeljük a fejleményeket, hogy a vége felé a gombóc a torkunkban maradjon, és megrendülten dőljünk hátra, megannyi vegyes érzéssel a szívünkben. A sztori a kegyetlen valóság ábrázolásán túl sokkal szigorúbb kérdéseket vet föl. Mi az ember? Van-e közünk a teremtéshez, önsors-rontásunkhoz? Vagy bámész módon csak statiszták vagyunk saját tragédiánk zárójeleneténél? 

Az író-rendező a létezés ethoszát boncolgatja, az ember és a robot kapcsolatát, de valami olyan pőrén, egyszerűen, ahogy utoljára tán valamikor a megsiratott Szárnyas fejvadászban láthatta a mozi közönsége. Banderas kitűnően alakítja az erkölcsiség mezsgyéjén helyét nem lelő tömegembert, akit váratlanul ragad el az események sodra, hogy a saját megváltásán túl, az emberiség hűlő hús- és csonthalmazán kozmikus méretűvé növelje a szeretet misztériumát.

Az AUTOMATA nem tudja ugyan a kész válaszokat, de ma már egy idejében jól föltett kérdést is meg kell becsülnünk. Ezért szerethető, tiszteletre méltó a spanyol alkotó mozifilmje.

Magyarul még kritikát nem olvastam róla. Ezen sincs nagyon csodálkozni való: nem egy kifejezetten profitorientált, sugárpisztolyos, lövöldözős kalandtúra lett vászonra álmodva. Innét nincs kilúgozva semmi. A szereplők tudják a dolgukat. Erre legjobb példa a mellékszerepében is vérfagyasztó – amúgy a Sztárom a páromból (!), meg más, habkönnyű komédiákból ismerős - Tim McInnerny, akiben a közöny kel versenyre a gonoszsággal. A profi fényképezés, a dramaturgia feszültsége és nem utolsó sorban maga a látvány teszi feledhetetlenné Banderas játékát, és Ibáñez forgatókönyvét. Azt hiszem, immáron eggyel több helyet lesz illő szorítani a sci-fi műfajának képzeletbeli panteonjában.

Ha valaki megnézi – ebben majdnem biztos vagyok - egy életre sikerül majd a memóriájába rögzítenie: „A robot nem árthat az élet semmilyen formájának.” Már csak abban lenne jó hinnünk, hogy ugyanez egyszer igaz lesz ránk, emberekre is.

   

Automata (2014) amerikai-spanyol koprodukció

Rendező: Gabe Ibáñez

Főszereplők: Antonio Banderas, Birgitte Hjort Sørensen, Melanie Griffith, Dylan McDermott, Robert Forster, Tim McInnerny

Itt megnézheti a film magyar feliratos előzetesét

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2014. október 15.