AMIKOR ZORRO CSAK EGY CSUPASZ MAJOM

Gabe Ibáñez : AUTOMATA

(filmkritika)

Bizony mondom néktek, egy ideje tényleg azt hittem, hogy többet én már nem fogok jó mozit látni! Amiért mégsem így történt, örökké hálás lehetek a hispán Ibáñeznek, ennek a trükkmesterből avanzsált írónak-rendezőnek, aki egy olyan - látványvilágában páratlan - filmet készített, amitől csak a mondanivalója veretesebb. Tette mindezt amerikai-spanyol koprodukcióban: de nem kell megijedni! Esetében Amerika legföljebb a pénzt gurította, csapnivaló ízlésükkel nem rondítottak bele ebbe a nagyszerű tudományos-fantasztikus filmbe. Milyen jól tették!

Mert így az AUTOMATA hosszú-hosszú kivárás után végre egyesíthette magában a sci-fi műfajának minden zsenialitását, gondolati és képi értékével ötvözött erényét!

Valószínűleg pusztán generációs oka van annak, hogy a csiszoltabb, életszerűbb vizuális elemek vonzanak a jól kigondolt, majdnem hibátlanul megkomponált tudományos-fantasztikus filmekhez. Először persze olvasni tanultam. Verne Gyulával kezdődött, Asimov regényeivel, meg H. G. Wels viselt dolgaival folytattam. Aztán kisiskolásként a kanizsai moziban végigköpködtük a Csillagok háborúját, meg a kiábrándító folytatásait, és onnét kezdve megállíthatatlanul kerestünk mindent, ami a közeli és távoli jövőnket vizionálta. Így lett örök hivatkozási alap a Szárnyas fejvadász, a Harmadik típusú találkozások, a 2001 – Űrodüsszea csak úgy, mint a felülmúlhatatlanul „B” kategóriás Carpenter hófúvásos-hideglelős filmje: A Dolog. Mire jött az új, számítógépes éra, a maga digitális, átrajzolós, blue boxos fortélyaival, meg a háromdimenziós praktikákkal, addigra mi – a hetvenes évek makett asztalaihoz szokott, a ráúsztatott, kinagyított képi teremtéshez edződött nemzedék – már csak hüledezni tudtunk például az Avatar művi moziján, majd lemondó sóhajjal tudomásul vettük, hogy Hollywood a Terminátorral, az Aliennel, meg a Predátorral együtt végképp kiiktatta a magvasabb képzeteket mindabból, amit sci-finek nevezünk.

És „az évek szálltak, mint a drága percek”. Kutattam egy-egy jobbnak vélt film után, ha ígéretes volt a szereplőgárda, vagy annak tűnt a rövid beharangozója. Mindhiába. Jobbára csak a csalódottságom és dühöm fokozódott. Terry Gilliam 12 majomjának lassított befejezésétől számítva: mintha megszűnt volna a műfaj. Tucatszámra szenvedtem végig azt a sok fércművet, amit nem átallottak tudományos és fantasztikus jelzővel illetni. Csupa-csupa kókler szerzemény, ötlettelenség. Ezek után, mint ajándék fölüdülést éltem meg a Hold című alkotást, meg nem is olyan régen a District 9-et. Alig pár éve készültek, de már most is igazi kultuszfilmnek számítanak. Nemhiába mondják – vakok között a félszemű a király. A maga nemében mindkettő hozott valami egyedi szemléletet, újdonságot. És ha figyelembe vesszük a filmgyáraknak a konzumidiotizmust kiszolgáló, tömegfogyasztáshoz karcsúsított igénytelenségét, akkor ez nem is olyan kis teljesítmény.

Bevallom: a fentebb taglalt kiábrándító tapasztalataim miatt féltem megnézni az AUTOMATA c. filmet. Pláne, amikor kisült, hogy a főszereplő Antonio Banderas… Hogy lehet egy latin macsóból shakespeare-i lelki mélységeket megjáró, a világvége reménytelenségében vergődő, érzelmileg kiszolgáltatott antihőst faragni? Hát: valahogy így.

Kétség kívül a széles vigyorú hajdani Zorro furán fest kopaszon, önmagától évtizedekkel nyúzottabbra sminkelve, üres tekintettel maga elé meredve, annyi ambícióval, amennyi egy kinyalt tonhalas konzervdobozt jellemez.

Az AUTOMATA ugyanis erről szól. A teremtett világnak és benne egy embernek a fokozatos összeomlásáról. 2044-et írunk, a napfolt-kitörések miatt már csak az emberiség pár tized százaléka tengeti nyomorúságos életét a savas esőktől, elsivatagosodástól pusztuló Földön. Mindenütt a régi, lerobbant életforma mementói: szemét és káosz. Viszont az, ahogy a rendező mindezt megjeleníti olyan, mintha az apokalipszis nevű hangszer húrjait pengetné. Nincs rá találóbb szó – mesterien játszik. Gabe Ibáñez érti a dolgát. Bár megtehetné, de nem lihegi túl a történetet csak keretként kiszolgáló látványt. Pont emiatt már a film elején érezzük, hogy a gyomrunk fokozatosan szűkül. Hol a borzongás fut át rajtunk, hol pedig tenyerünkbe temetett arccal figyeljük a fejleményeket, hogy a vége felé a gombóc a torkunkban maradjon, és megrendülten dőljünk hátra, megannyi vegyes érzéssel a szívünkben. A sztori a kegyetlen valóság ábrázolásán túl sokkal szigorúbb kérdéseket vet föl. Mi az ember? Van-e közünk a teremtéshez, önsors-rontásunkhoz? Vagy bámész módon csak statiszták vagyunk saját tragédiánk zárójeleneténél? 

Az író-rendező a létezés ethoszát boncolgatja, az ember és a robot kapcsolatát, de valami olyan pőrén, egyszerűen, ahogy utoljára tán valamikor a megsiratott Szárnyas fejvadászban láthatta a mozi közönsége. Banderas kitűnően alakítja az erkölcsiség mezsgyéjén helyét nem lelő tömegembert, akit váratlanul ragad el az események sodra, hogy a saját megváltásán túl, az emberiség hűlő hús- és csonthalmazán kozmikus méretűvé növelje a szeretet misztériumát.

Az AUTOMATA nem tudja ugyan a kész válaszokat, de ma már egy idejében jól föltett kérdést is meg kell becsülnünk. Ezért szerethető, tiszteletre méltó a spanyol alkotó mozifilmje.

Magyarul még kritikát nem olvastam róla. Ezen sincs nagyon csodálkozni való: nem egy kifejezetten profitorientált, sugárpisztolyos, lövöldözős kalandtúra lett vászonra álmodva. Innét nincs kilúgozva semmi. A szereplők tudják a dolgukat. Erre legjobb példa a mellékszerepében is vérfagyasztó – amúgy a Sztárom a páromból (!), meg más, habkönnyű komédiákból ismerős - Tim McInnerny, akiben a közöny kel versenyre a gonoszsággal. A profi fényképezés, a dramaturgia feszültsége és nem utolsó sorban maga a látvány teszi feledhetetlenné Banderas játékát, és Ibáñez forgatókönyvét. Azt hiszem, immáron eggyel több helyet lesz illő szorítani a sci-fi műfajának képzeletbeli panteonjában.

Ha valaki megnézi – ebben majdnem biztos vagyok - egy életre sikerül majd a memóriájába rögzítenie: „A robot nem árthat az élet semmilyen formájának.” Már csak abban lenne jó hinnünk, hogy ugyanez egyszer igaz lesz ránk, emberekre is.

   

Automata (2014) amerikai-spanyol koprodukció

Rendező: Gabe Ibáñez

Főszereplők: Antonio Banderas, Birgitte Hjort Sørensen, Melanie Griffith, Dylan McDermott, Robert Forster, Tim McInnerny

Itt megnézheti a film magyar feliratos előzetesét

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2014. október 15.

MÁJUSI LELTÁR

Kusztura Sándor fotója

Az éhes,

Égető laposságon

Elszáradtak a tél vizei.

Üdvözült,

Mi a vetésben maradt.

S a madarak

Szemének íriszei

Kipattantanak

Minden kis

Zöld rügyet az ágon.

Csak a gólyahír sárga.

Az világít.

Dongó méhek, millió bogárka

A virág illatának nektárja,

Belélegzi a nehéz szántás gödre,

Látni - az emlékek boltján

Lóg egy régi tábla:

Májusban, pünkösdre
 - Leltár van.

Reggel még

Olykor a köd vet odalent

Magának fehér ágyat.

S míg napok hallgatása

Bujkál bennem,

Meg a cserjében,

Akár a tavalyi almák

Dohos illatával

Bortócsát rajzoló tavasz:

A gondolatok malmával

Úgy kúszik az énekem,

A lekapart kamillaréten,

Mint puha

Kézfogás utáni panasz.

Pósa Károly 

Magyarkanizsa, 2014. május 26.

Pósa Károly: MÉRETEN ALULIAK

  Néhány gondolat a magyarországi választásokról

Bár a tavalyi évben örülhettek a mezőgazdaságból élők, mert viszonylag jó évet zártak, kedvezett az időjárás, az anyaföld szép hozammal fizetett a parasztnak, ám az idei tavasz szánalomtermése a bácskai Tisza-mentén meglehetősen gyengére sikerült. A korán jött kikelet, az éltető napsugár, és a kellő mennyiségű csapadék sem kedvezett a bánatfák virágzásának. Hervadt, beteges dolog lenne most valami kapcsán sóhajtozni.

Éppen ezért érthető, hogy nincs bennem egy fikarcnyi szánalom se, ha az anyaországi választásokon levitézlett kompániára gondolok.

Pedig megérdemelnék azt a néhány jó szót, ami a vesztesnek minden koron – a tisztesség, meg a becsület okán – dukált, de pont az imént említett morális föltételek azok, amik hiányoznak őbelőlük ahhoz, hogy az empátia minimumával tudjam szemlélni, kommentálni lebőgésüket.

Mindazonáltal kerülni szeretném a látszatát is annak, hogy kárörvendeni akarnék, netán messziről jött kibicként mondani a mondhatatlant. Nem elegáns döglött lóba nagyot rúgni. Ízlésem ellen való. Pláne úgy, hogy mint hírlik, az a bizonyos lótetem a napokban oszlásnak indul majd, s a bűze sokaknak lesz gyomorforgató…  

Lopott bicajok

Viszont az is a napnál világosabb, hogy a magyarországi – igazán baloldali érzelmű emberek– ezektől a légbőlkapott demokrata váltólázasoktól jóval többet érdemelnének.
Persze, ehhez legelőször is az kéne, hogy a jelképes baloldalon ne rovott múltú milliárdosok legyenek a listavezetők, és a tolvajlásuk, stiklijeik elévülése miatt a törvény alól megúszott bitangok ne gágoghassanak tisztességről, erkölcsről. Amúgy, kétség kívül a baloldali hívó jelszavak - örök érvényű igazságokon alapulnának. Szép a társadalmi igazságosság. Helyes és jó az esélyegyenlőség. Kívánatos a szolidaritás, meg a vele kéz a kézben járó szabadságjogok tisztelete. Ám mindezt hiteltelenné teszi az a tény, hogy e hívó jelszavakat egy maréknyi megélhetési figura tűzhette zászlajára.

Akkor már inkább a Thürmer féle Munkáspárt. Szocreál romantikába ágyazott fanatikus szépkorúak; fundamentalista elvtársi társadalomkritika; huhogó kádárista társaság. Maréknyi múltból itt ragadt meggyőződéses, vörös könyves sóvárgó, a múltat visszasíró magyar állampolgár. Állhatatosságuk már-már megnyerő lehetne.

Szolid, egyre fogyatkozó tagság, szavazóbázis nélkül, jóllehet negyed évszázada közismertek az alapelveik: a tőkeellenesség, a munkásosztály érdekképviselete és általában mindaz, amit az előbb már említettem volt, valódi baloldali értékekként. Vajon miért nem kaptak egy százalékot sem?

Nem arról van-e szó – ami egyre inkább nyilvánvaló -, hogy a választásokon közszereplő, megannyi, magát baloldalinak, demokratának, hazafinak (!) valló, meg a velük szimpatizálók, a reájuk szavazók nem a nagybetűs Ügyük alulmaradása miatt éreztek keserűséget vasárnap éjjel, hanem pusztán a hatalom elvesztése fájt a szívüknek? Hisz már olyan közel voltak a mézesbödönhöz! És lásd, a nagy igazságtalanságot: hétfőtől négy évig megint be kell érniük az asztalról lehulló morzsákkal. Lesz óbégatás, hogy jól tejel a szomszéd tehene, és eszébe sincs megdöglenie.

Vasárnap éjjel a bigott kormányellenességéről hírhedt tévécsatorna választási műsorát néztem. A hangot levettem. Akárha akváriumot figyeltem volna. Tátogott a sok potyka, keszeg, máskor szúrós durbincs, a megannyi szálkás vajhal, méreten aluli ragadozó.

Egy nép dobta ki őket szárazra. 
Partvonalon túlra.                                                                                           

Pósa Károly: BOTLATÓ

Még mielőtt bárki az értelmező-szótárért nyúlna az írás címét illetően, inkább megmagyarázom. Mert a botlató kéremszépen pont olyan semmi kis jellegtelen dolog (tehát mégiscsak valami), mint általában azok a tárgyak, jelenségek, amik körbefognak bennünket, és mégsem veszünk tudomást a létezésükről.
Pont úgy, mint nagyon sok embertársunkról.
Számolatlan - a hétköznapjainkba belesimuló - „hogyishívjákkal” élünk együtt.

Se szeri, se száma a súlytalan, észrevehetetlen, a rendszerből kihulló dolgainknak, amelyek azért összefüggésben vannak mivelünk, mert a környezetünket meghatározó tényezők éppen úgy, mint ahogy a múló felhők árnyéka, az időjárás szeszélye, mások kedve, megjegyzése, felénk küldött gesztusa is befolyásolja a közérzetünket. Vállvonogatva megyünk el a sok nevesincs „izé” mellett, és csak akkor kapunk észbe mennyire fontosak nekünk, amikor a hiányuk miatt vagyunk kénytelenek bosszankodni, vagy súlyosabb esetben az élet gondoskodik arról, hogy észrevegyük őket – s ettől szenvednünk.

Amikor átbukunk rajtuk.

Mint a botlató esetében.

Év elejét kezdő írásnak keresve sem lehetne jobb metaforát találni a kitárt kapuszárnyaknál. Valahová bemenni, átlépni egy ház, vagy egy udvar ajtaját - tehát a bejáratot - mindig valaminek a kezdetét jelöli. Egy régiből az újdonságba érkezés örömét. Édes anyanyelvünk a hajlékba tessékelő kapu két részét szárnynak nevezi, ami mint tudjuk olykor óvólag borul a fészekre, időnként pedig hívogatón kitárva a szabadságot jelképezi.

És itt érkeztünk el a lényeghez: az óévbúcsúztatás örömét, az ünnepek során bezsebelt boldogságot, a megevett-megivott jussunkat mintegy batyuként visszük át az új esztendőbe. A megélteket tartalékolva vágnánk neki a jövőnek. De van, hogy a kezdeti lépés sem sikerül, mert elbotlunk a kitárt kapu nem létező küszöbénél. Vagyis a botlatónál, ennél a földbe süllyesztett vas- vagy ritkábban kődarabkánál, ami arra szolgál, hogy a befelé nyíló nehéz kapuszárnyat megfogja és megtámassza. A bejáratot rögzíti, egyenesben tartja. Ki ne tudná, miről lenne szó, és bizonyára sokan vagyunk olyanok, akik életünk során már legalább egyszer belerúgtunk az imént tárgyalt bütykőbe. Jóllehet sosem foglalkoztunk vele, mindeddig a nevét sem ismertük. Sajgó lábfejünket tapogatva aztán gyorsan eszünkbe jut a furcsa kis pöcök funkciója, ám minket akkor éppen nem érdekel a hasznossága, mert neheztelünk rá, a puszta létezése okán.

A botlató természetesen soha nem fogja megtudni, hogy őt eleve szerencsétlen helyre teremtették, a bejárat közepébe, alattomosan süllyeszve: hogy egész földi valójában útban van, és útban is lesz. Neki egy a dolga: igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Inaszakadtáig tarja a dögnehéz vas-, vagy fakaput. Dacol akkor is, amikor a viharos szél, gonosz huzat rángatja a terhét, ha fagy szívja szét alatta a talajt, vagy ha izzó meleg sorvasztja a levegőt. A botlató kemény, mint a koporsószög. Nem alkuszik. Ha meg úgy hozza a vakeset, akkor nevéhez híven botlat. Bennünket. Nem válogat szegény meg gazdag ember között, nincs ráhatása arra, hogy boldog, netán boldogtalan az illető. Teszi a dolgát.
Pont úgy, mint megannyi embertársunk. 

Akiknek nevük sincs jóformán. Csak arcuk, alakjuk, furcsa tartásuk, ami legtöbbször bonyolult és meglehetősen homályos képzettársítások révén figyelmeztetőleg int bennünket, hogy amazok valahonnét ismerősek. Régebben már láttuk őket az utcán, talán a tekintetünk is találkozhatott futólag. Esetleg köszöntünk egymásnak, csak úgy és akképpen, ahogy távoli ismerősök szoktak: motyogva, bajusz alatt elhadarva. Éppen úgy, ahogy manapság mintegy szégyenlősen odavetve üdvözölni szokás a másikat. Mintha nem egy városban élnénk. Mintha bizony nem tartoznánk együvé. Pedig megkérdőjelezhetetlen, hogy annak a kicsit ismert embernek is ugyan olyan értékei vannak, mint nekünk. Elvégre egy firmában, hasonló kaptafára gyúrt bennünket a Nagy Alkotó. Ennek dacára érdektelenek vagyunk. Közömbösen viselkedünk mások iránt, és csak akkor kapjuk föl a fejünket, döbbenünk meg egy pillanatra, ha a hiányukkal szembesülünk. Meglátni valaki arcát a vasárnapi újság gyászjelentései között, a temető kapujára szögezett szétázott fényképpel szembe nézni: megannyi elszalasztott lehetőség nyilall át rajtunk! Belebotlunk a fölismerésbe. 

A már megszokott újévi fogadalmak között legszebb lenne, ha egyáltalán nem esküdöznénk. Pusztán tartanánk magunkat ahhoz, hogy a velünk szembe jövőknek a tekintetét megkeressük, és hangosan köszönünk egymásnak. Hogy nem leszünk restek rámosolyogni a fásultan bámulóra, és a felénk kinyújtott kezet mindig egy kicsit erősebben szorítjuk majd meg. Hogy tudunk majd jóságot adni, akkor is, ha cserébe semmi sem fog járni.
És a botlatót is meg fogjuk becsülni.
Pont úgy, mint embertársainkat.

Ha rajtam múlna, nem csak a nagykapukhoz, hanem a világ összes fogalma elé botlatót rakatnék.
Lenne erős akaratunk, hogy ezután nyitott szemmel járunk.

Pósa Károly: Demokratikus Ellenszéki Kollapszus

Igaz mese

Illusztráció

Az erdei házikó majdnem üres volt. Csak egy durván ácsolt asztal és három szék alkotta a berendezést. Odakintről a téli erdő neszeit hozta be a szél. A bepárásodott kis ablakon gyöngyöző vízcsöppek gurultak lefelé, és a kalyibában meglátszott a lehelet. Hárman ültek az asztal körül. A mester, a kapus, meg a bolond. Szemükben csillogott az asztalra kirakott faggyúgyertya pisla fénye.

Hallgattak. 

Mindenki a saját gondolatával volt elfoglalva. Érezték, hogy valami nagyszerű dolog előtt állnak, amire föl kell készülniük, amihez igazán fontos hozzászólások lesznek szükségesek. Érlelték a véleményüket, de az izgalom finom feszültsége lassan rátelepedett töprengő alakjukra. Lopva, titokban át-átsandítottak egymásra. Lesték, mikor szólal meg a másik. Végül a már kínosan hosszú hallgatás csöndjét a mester szava vágta ketté. Bevezetőként köhécselt egy kicsit, majd torkát köszörülve, közömbösnek tettetett hangon megszólalt:

- Most, hogy végre bevittük egymást az erdőbe, és immáron élvezzük ennek a közös kis hajlékunknak az akolmelegét, ideje lenne végre megbeszélnünk, miért is ültünk egy asztalhoz?

- Hozzak egy tál cseresznyét? – pislogott készségesen a kapus.

- Nem szükséges! – intette le kissé ingerülten a mester. – Még el sem kezdtük a nagy közös összefogásunkat, de már éhes vagy? Az osztozkodásról a lefektetett egyezségünk alatt fogunk szólni. De míg alapelveink, terveink nincsenek, addig ez ne legyen téma. A pince nem pince, csak lyuk, míg nincs benne bor. – tette hozzá tudálékosan.

- Csecsőterép-törés! Lárifári… Tetőcserép-törés! - szólt közbe a bolond. – Az alapelvek nyilvánvalóak. Demokrácia. Az köll kollégák! Sok demokrácia! Meg illúzió. Abból aztán sose elég!

A másik kettő önkéntelenül bólintott. A mester javasolta, hogy ezt a sarkalatos pontot és általában a megbeszélt dolgaikat rögtön vessék is papírra. Jegyzetfüzet egyiküknél sem volt ugyan, mert a személyi titkáraikat ezúttal otthon hagyták, de addig tapogatták egymás zsebeit, míg a bolond talált a kapus zakójában egy régi szerződést, aminek a hátulja üres volt, a kapus kiemelt a mester nadrágzsebéből egy radírt, a bolond tréningruhájából – mert ellenezte a motozást, mint általában a vagyonnyilatkozatot -, közös erővel kiguberáltak egy ceruzacsonkot.

- A papírért nem kár – mondta a kapus szemlesütve – egy hajdani libatenyésztővel történt kötelezettség-vállalásomat dokumentálta. De már rég elévült az ügy.

A mester unottan vonta meg a vállát:

- Én is könnyű szívvel adom a radírt. Úgysem tudtam vele a múltunkat végképp eltörölni.

Csak a bolond neheztelt egy kicsit:

- Ezzel a semmi kis ceruzával írtam alá még a régi szép időkben az IMF hitelt! Mondták is a rosszakaróim, hogy százmilliárdok sorsa van benne a kurva kis pöcsben!

A mester és a kapus összenéztek. Kitalálták egymás gondolatát. Mindketten tudták, hogy a bolond igazából arany irónnal kanyarította alá a megállapodást, de mint a helyzet mutatja: azt is ellopta. Nem szóltak. Jobb a békesség.

Aztán nekiálltak szövetséget kötni. Az elévült szerződés hátoldala hamar megtelt elvi álláspontjaikkal, közös céljaikkal. A legfontosabb határozataikat be is karikázták és a hozzátartozó fogalmak alá lettek húzva. Egy idő után csak úgy hemzsegett a szöveg a rengeteg aláhúzott szótól. A bolond javaslatára a legislegfontosabbakat kétszer is aláhúzták, mire a kapus – hogy valami épületeset ő is mondjon -, azt indítványozta, hogy a két vonalnál még fontosabbakat három aláhúzással erősítsék meg. Úgy is lett. A szövegben szép lassan olvashatatlanul összemosódtak az olyan fogalmak, mint a demokrácia, a piacgazdaság sérthetetlensége, a sajtószabadság és annak visszaállítása, az antiszemitizmus, a rasszizmus, a lopakodó náciveszély elleni antifasizmus, és a klerikális reakció megállítása. Volt egy kis vita köztük, hogy a megállapodásban Brüsszelt vagy Moszkvát írják-e nagyobb betűvel, de a szaporán pislogó kapus úgy oldotta meg a dolgot, hogy egy régebbi offshore-üzletéből visszamaradt ciprusi fémpénzt hajított a levegőbe, ami egészen véletlenül a korhadó fapadló repedésében éppen az élén állt meg. Így történt, hogy a döntetlen eredményt látva hamar megegyeztek: egyiket sem, hanem lesz New York. Amikor mindezzel készen lettek, és már a papírra sem fért több szöveg, befejezettnek nyilvánították az összefogásukat, és a lap legaljára ki-ki odakanyarította a nevét. Büszkék voltak magukra. Nagy tettet hajtottak végre. A jól végzett munka biztos tudatában indultak haza. A kulipintyót elhagyva, összeölelkezve mentek az erdei úton, amikor váratlanul megszólalt a bolond:

- Kollégáim! Meg kell állnom egy pillanatra. Rám jött a szükség.

- Semmi gond! Húzódj oda a bokrok mögé, mi megvárunk. – mondta a mester.

A bolond gondterhelten ráncolta a homlokát:

- Mennék én, de papír sajnos nincs nálam…

Összenéztek.

A mester vakarta a fejét. Nagy lett a csönd. A kapus egyikről a másikra nézett és úgy találta, hogy most mintha különösen hidegen csillogna a bolond szemüvege.

- Add oda neki az összefogásunk szerződését…

Úgy is lett. A bolond az egy szál papírlappal eltűnt a sűrűben. Azok ketten megvárták, míg elvégzi dolgát. 

A közös győzelmük reményében tértek otthonaikba. Aznap este, lefekvés után mindhárman szépet álmodtak.

Ébredéskor csak a kapus fakadt sírva, amikor észrevette, hogy eltűnt a fölhajított fémpénze.

  

    

A megmérettetés évében, a nagy összefogás havának 9. napján

 

Pósa Károly: Világvége Kanizsán

A székely és a fia vágják a fát. Kifordul egy második világháborús gránát a fa töve mellől, az öreg odasóz egyet a fejsze fokával. A gránát felrobban, a gyermek elájul, a székely szája iszonyatosan felreped a füléig. Magához tér a gyermek, kóvályog, zúg a füle. Ránéz az apjára:
- Maga csak vigyorog, de tudja-e kend, hogy én hogy megijedtem?! 

P.E.: Szem

2013. utolsó napjai. Talaj menti fagyos kora délután.
A Tóparti-közöknél szemben pedáloz egy kissrác. Hátán iskolatáska, a kormányon nejlonszatyorban valami lapos, szögletes dolog. Olyan vadonatújnak tűnő biciklin suhan, amit manapság sem akárki engedhet meg magának. (Elől-hátul lengéscsillapító, krómozott váz, habszivacs ülés, 21. századi dizájn, az űrhajós technológia drótszamárba építve. Alighanem a Mikulás hozta.)
Már mellém érne, de a nejlonzacskó füle váratlanul elszakad, és a beton járdára hullik a tartalma. Kisebb tragédia történt, az ember szeme meg már csak olyan, hogy az ilyesmi úgy vonzza oda a tekintetet, mint egy világító utcai ablak szokta az éjszakában, ahol a rolót elfelejtették leereszteni. Óhatatlanul benézünk, mert a kíváncsiság ősi emberi ösztönünk.
A túlélésünk záloga, bocsánatos bűn.
Szemem sarkából figyelem a gyerek zavarát.
Megáll.
Tanácstalanul bámulja a szétszóródott holmiját. Képzőművészet órája lehetett, mert a földön szanaszét hevernek a rajzlapok, a színes ceruzák, meg a temperafesték-készlet tubusai. Letámasztja a méregdrága biciklit, szétvetett lábbal nézi a földet.
Habozik. Magában számot vet, keresi a megoldást. Se tanító, se szülő, de még egy osztálytárs sincs a közelben, aki utasítaná, akivel megbeszélhetnék az ilyenkor szokásos teendőket, a következő lépést.
Tán le kéne hajolni, összeszedni? De hát, nincs aki mondja… pláne, aki segítene.
Áll a gyerek, hezitál, töprengő arckifejezése már-már fényképre kívánkozik, igazi díjnyertes művészfotó lehetne belőle, valami olyan címmel, hogy Csecs nélkül.   
Egymás után hussan át féltucatnyi érzelem az emberpalánta arcán, akárha napos mezőn szoktak a sebesen tovahaladó bárányfelhők árnyékai. Az ijedtség, a düh, a keserűséggel elegy harag, ami átcsap gyilkos indulatokba, majd minderre rátelepszik a tanácstalanság bárgyúsága. 
Lassítom a lépteimet. Képzeletbeli kezeimet dörzsölöm. Előttem már készülődik a dráma, magamfajta szemlélődő flótásnak ritka kegyelmi pillanat ez, idáig hallani a gyerek agyában kattogó gondolatokat: mitévő legyek?
Hétköznapi történet, erős érzelmi szállal, ahogy ez az emberképződmény magában vívódik. S míg tétovázik akaratlanul is átvillan bennem a párhuzam: nem-e önmagunkról kapok most kicsi képet, valami tőlünk fölsőbb, ismeretlen, de minden képen bölcsebb fórumtól? Apró történetből, amolyan zsebtükörből, de mégiscsak képet, amit megérthetek. Látleletet, halovány célzást, tünékeny bizonyságot, választ a kérdéseimre. Úgy tanítják, hogy babszemnyi kőben is ott egy egész hegy, akár cseppben a tenger.
Mielőtt mindez átnyilallna bennem, megérne a fölismerés, a gyerek - dönt.
Rúg egy hatalmasat a földön szétszórt holmijába, csak úgy repül a zacskó, a papírok szállnak, fröccsennek a betonon a festékek, és szertepattognak a ceruzák!
Egy Rotring radír még mindig a betonon gurul, amikor a kissrác már amott nyargal. Szélsebesen karikázik tova, vissza se néz. Cserbenhagyásos gázoló mehet el ilyen tempóban a baleset helyszínéről.
Bennem a kozmosz kavarog, a Tejút öklendezik a torkomon, napkitörés az idegszálaimban, galaxisok szűnnek meg e pillanatban.
Valahonnét mintha az irtózat kacaját hallanám.
A gyerek már rég elporzott, a rajzlapok döglötten, fehéren hevernek, mint a csatatéri hullák, a galambok visszaültek a drótra, az utca is visszasüpped a keddi magányának kedélyállapotába, csak én nézek bután, mintha frissen mázolt zöld kaput látnék. Még a levegőt is lassan eresztem vissza a tüdőmből. Aztán, némi mélázás után, erősen meggondolom, érdemes-e még egy adagot belélegezni?
Érdemes. Lehajolok a radírért.
Mielőtt valaki erkölcsbúvárként ennél a történetnél tanulságot szeretne keresni, kérem, ne tegye!
Ugyanis itt tanulság már régen nincsen. Az valahol meghalt, megszűnt, párává lett, vagy bedarálódott napjaink iszonyatába.
Panaszra sem nyílhat a szánk: mi vagyunk az okai.
Hagytuk, hogy így legyen. Mi több: még most sem cselekszünk, hogy ne így legyen.
Van erre szó is, amit régen kitaláltak. Az a neve, hogy önámítás. Amihez kellő alapossággal most már az önsorsrontásunkat is hozzátehetjük, mert ebben kétség kívül dobogósak lettünk fajunk pár tíz- vagy százezer éves története során. A biciklis kissrác másfél perces lelki tipródása, majd annak következménye, a végkifejlet is mi vagyunk, nettó emberiség. Meglatolva és – fájó, de igaz - könnyűnek találtatva.
Tőlünk jobban aztán senki nem tudja maga alatt vágni a fát! Mi vagyunk a végszó a Nagy Indián Könyvben, amikor Bőrharisnya sírja fölött már csak a prérin nyargalászó szelek fogják tutulni a búcsúztatót.
Bár a végkifejlet esetünkben korántsem ilyen gyászos.
A kölyök odahaza majd azt füllenti – tehát magyarul mondva: hazudja -, hogy ellopták a fölszerelését, vagy ha jottányi becsület szorult bele (ez vicc volt), akkor azt, hogy valahol elhagyta. A szülei majd nézik, meg is szidják érte talán, és az apja némi morgás után egy ezrest fog kikészíteni a konyhaasztalra, nehogy lemaradjon a fia, gyenge osztályzatot kapjon rajzból.
A gyerek örülni fog az új fölszerelésnek, az anyuka, mint az igazi anyák megbocsátón gyengéden lesz büszke a mafla fiára, a papírkereskedésben meg majd új számla készül, bizonyára a boltos is keres az üzleten. Végső soron mindenki jól jár, visszazökken a világ a rendes kerékvágásába.
És ez olyan szép, mint minden UFO-s film. A befejezés mindig kicsit hazugnak sikerül. Mert ha a rendező realista akarna lenni, akkor az a vége, hogy bennünket – földlakókat - szépen kiirtanak mind egy szálig, oszt viszlát, annyi.
De kell a heppiend, és ilyenkor vagy győz az emberiség egy tőlünk fényévekkel fejlettebb civilizáció ellen – ami valljuk be, maga a röhej -, vagy a marslakók sajnálnak meg bennünket az összes hibánkkal együtt. Kicsi a valószínűsége, hogy csupán megsimogatják buksi fejünket, és sűrű ejnye-bejnézéssel visszarepülnek valami flancosabb dimenzióba. De mi azért menthetetlenül ebben bízunk.
Ezért az utolsó kocka elvillanása után, mielőtt elindulnának fölfelé a betűk a nevekkel együtt, és kapcsolnánk át valamelyik másik csatornára, vagy indulnánk a fürdőszoba felé soha eszünkbe nem jut, hogy megint sikerült kicsit átverni magunkat. Elhinni mindent, amit a szép új világ abrosz gyanánt terít elénk.
Ha egy kissrác kicsit hazudik, ott a nagy egész sem egyéb puszta koholmánynál. Ahol ceruzák koppanhatnak a betonon, amikor egy radírt sem érdemes fölvenni a földről, ott ettől drágább dolgoknak sincs már értékük.
A hátsó udvarban napok óta gyakorolok.
Próbálok olyat rúgni, mint az a biciklis gyerek.
Előttem van, emlékszem rá, százszor visszapörgettem már a lábának ívét. Azt a nemtörődöm, hányaveti gesztust, amit a gyilkos tehetetlenség haragja éppen úgy hajtott, mint az a semmirekellő lendület, a minden mindegynek az elvtelensége. Sűrítményként csomagolva: ez a ránk szakadt világszemlélet apoteózisa. Mostanáig sem sikerült úgy rúgnom. Svunggal, bele a nagy büdös semmibe. Pedig nem vagyok híján az igyekezetnek, elhihetik.
Ezek után teljesen indokolt, hogy bennünket meg fognak enni a közeljövő gondjai. Sovány vigasz, de némi vigasz, hogy a legyeket meg a pókok.
Marad minden a régiben? Valószínűleg. Túlélésre berendezett népség vagyunk. Nagy tételben fogadni merek rá, hogy továbbra sem tanulunk hibáinkból, szalmaszál sem lesz körösztbe téve, merthogy alkatilag ezek lennénk. Hisz az ősrégi rend szerint, a magyar rovásírásban is visszafelé olvasunk. Ezért lehet az, hogy még a szakadék felé gőzerővel robogó vonatunkon is a véget jelző ámen, nálunk azt jelenti flegmán:
- Nemá’.

Pósa Károly

Pósa Károly: 2014 - A ló éve

Volt nekem gyermekkoromban egy kedves útikönyv-sorozatom. Világjárók címmel adták ki. Talán egy-két gyűröttebb arcú felebarátom még emlékszik rájuk.

Kemény födeles, tetszetős kiadványok voltak, sok illusztrációval, térképpel, fényképpel. Valamikor a hetvenes évek végétől kezdtem őket gyűjtögetni, szépen elfértek egymás mellett a polcon. Igazi könyvekként lettek maradandóak, ami alatt azt értem, hogy nem csak olvastatták és a mai napig olvastatják magukat - a jól megírt, megszerkesztett kötet egyik ismérve, hogy szinte űzi, hajtja olvasásra a gazdáját, önmagát adva rángat bele minket a saját világába -, hanem kézbeilleszkedők, nyomdatechnikailag is veretes munkák. Büszke lehet rájuk, akárki álmodta meg a sorozatot.

Nem szóródnak az oldalak egy olvasás után szanaszét, hason fekve, állva és hanyatt dőlve, levesestányérnak támasztva is jól kiböngészhető betűkkel szedettek a szövegeik. A képek sem vernek át a lapokon és általában: olyan könyvek az ilyenek, amiket nyugodt szívvel örökségként hagyhatunk a gyerekeinkre, az unokáinkra. Ma is az otthoni polcokon állnak, glédában.

Akkoriban ezeken az útikönyveken körösztül tárult ki a nagyvilág. A tévében alig volt valami, jószerével a Kisfilmek a nagyvilágból című sorozatra emlékszem - a kongadobos dallammal átitatott latinos betétzenéjére! -, ami viszont este nyolckor kezdődött és csak igen ritkán nézhettem.

Esetleg később a Deltára, de ott meg túltengtek a szovjet tudósok legújabb kutatásairól szóló riportfilmek, és ezt már akkoriban, Kudlik anyánk tejétől függetlenül nehezen szoptam be. Ugyanis kisgyerekként is tiszta röhej volt, amit Szerjózsáék eszkábáltak. Persze, ne úgy vegyük, hogy utáltuk volna az oroszokat, pláne a kommunizmust – ez akkor, a szintén zenész Jugoszláviában sem lett volna a hosszú távú karrierépítés alaplépése -, hanem azért, mert hiteltelennek tűnt minden szovjet erőlködés. Aki egy normális női cipőt, nejlonharisnyát sem tud gyártani, és egy nyomorult farmerért eladja az édesanyját, kóláért meg a húgát, az jobb ha csöndben marad és nem akarja a holdra szállást erőltetni. Tetejében egyszer láttam, amint a szegedi korzón libafos színű egyenruhás orosz kiskatonák vonultak. Térdig érő csizmában nézelődtek, miközben akár az óvodások, egy spulnit fogtak a jámborok, és a városnézésre kivezényelt hátsó pároknál gólyafészek méretű tányérsapkás altiszt üvöltözött velük. Gondolom, idegenvezető-tanfolyam képesítése nélkül.
A rendszerváltás ifjoncként talált, de előtte Csernobil is megtanított arra, hogy az Urálon túli hírekért, tudományos szenzációkért erős filteren keresztül megszűrve szabad csak lelkesedni.
De: kicsit most elkalandoztam…
Vissza!
Szóval a Világjárók, mint afféle barangoló útikönyvek igen sok élvezetet és nem utolsó sorban enciklopédikus tudást nyújtottak. Zsenge fiatalságom fantáziáját messzi tájakra röpítették, idegen népeket, kultúrákat, szokásokat ismerhettem meg, s hamar rá kellett döbbennem arra, hogy Verne Gyula bácsi tolla időnként bizony a kelleténél vastagabban fogott, és füllentésben, nagyotmondásban is méltán kaphatott volna madzagon lógó döglött patkányt Tom Sawyertől meg Huck Finntől.

Internet híján – hol volt az még! – én ezekből a kötetekből szereztem tudomást a Kon-Tiki és a Rá expedíciókról, az északi népek rénszarvasairól, Afganisztánról, a hatalmas dél- és közép-amerikai civilizációkról meg általában arról, hogy a bolygó túlsó felén miként élnek a hozzám hasonló korú srácok, mennyi az átlaghőmérséklet, az évi csapadék, és hogy a településeiken mit érdemes enni, mit pedig nem. Volt, hogy atlasszal a kezemben bújtam az oldalakat, számoltam a megtett mérföldeket, útirányokat és az olvasó gyerek fölfedező izgalma, boldogsága pótolta azt, hogy gyakorlatilag nagykorúságomig a régi Jugoszlávia régióin, meg a szomszédos Magyarországon kívül csak majdnem egy ízben sikerült külföldre jutnom. Azért csak majdnem jártam az akkori Csehszlovákiában, mert apám sajnos még idejében észbe kapott, és a határ előtt visszakanyarította a fityó autónk kormányát. Mi híja volt, hogy át nem ruccantunk. (Egyébként Vácot kerestük, csak kicsit túlmentünk rajta…)

Mindazonáltal a Világjárók sorozat egyes kiadványaival is óvatosan kellett bánni, mert az akkori magyar kultúrpolitika nem engedett meg minden imperialista mocskot, a szocializmus ellenkampányát bolondok lettek volna kinyomtatni.

A Kínáról szóló kötettel is így jártam. Nem tetszett. A színe valami borzalmas volt.
Máma a műveltek biztos leginkább pinknek mondanák, az egyszerűbbje meg harsány bugyirózsaszínnek.. Ágaskodni kezdett bennem a bizalmatlanság, mert a cím is gyanúra okot adónak tűnt:
Tanuld meg újra Kínát!   

Arrogánsan, fölkiáltójellel, mintha csak parancsba akarná valaki adni.
Lábujjhegyen, a sorok között böngészve kezdtem olvasni. Akkor lehettem tizenkét-három éves. Már nem voltam hülye, csak kicsit még fiatal. Hamar megfejtettem, hogy a szerző a korábbi tapasztalatait igyekszik tisztára mosni. Folyton a fejlődésről papolt, a feudális Kínát helyezte szembe Mao Kínájával és mindeközben hozsannázott, hogy sajdult bele a lelkiismeret. Szaglott a propagandától, na.
Azért elolvastam, bár soha nem választottam be a kedvenceim közé.

De ott, és abban az időben valami megmozdulhatott bennem, mert kezdtem a Távol-Kelet népét kicsit más szemmel nézni.
Onnét eredeztetem máig ható tiszteletemet, ha a napfelkelte felé lévő népekre gondolok.
Van bennük valami időtlen, ami számunkra, európaiaknak megfoghatatlan. Még talán mi – magyarok – megértünk ebből valami kevéskét, ha befelé figyelünk, ha el tudunk vonatkoztatni a ránk ragadt nyugati ostobaságoktól, vagy ha valakinek netán külön érzéke van hozzá. De a maradék, a nagy többség: csak bámulják őket bután.

Most olvasom, hogy a következő, tizennégyes évünk a kínai horoszkóp szerint a ló éve lesz. Megannyi kicsi sárga ember évezredeken körösztül az égbolt firmamentumát bámulta, jegyzetelt, számítgatott szorgalmasan, vizslatták a jövőt, keresték a kérdéseikre a csillagokba írott válaszokat és ennek a hosszú civilizációs létnek, ennek a tudásnak az eredménye, hogy – szerintük - most bekövetkezik a ló éve. Megtörténik majd mindaz, amit jósolnak, ami a ló-jegynek a karaktere.
Nem tudom.
Milyen lóra számítanak? Fuvarosra, parádésra, cirkuszosra, ami peckesen rakja a lábát, vagy viselős kancára, foga hullott herélt kriplire? Netán méregdrága versenyparipára, vagy csak a mezőkön száguldozó borzas csikóra? Esetleg szódás-kocsi elé fogott mélabús párára, zömök pónira-e, vagy inaszakadt szeme világát vesztett bányalovacskára?
Nem mindegy a válasz.

Ezért ló éve helyett én csak szimplán egy jó évet kívánnék.
Mert ahogy a magunk helyzetét ismerem, tartok tőle, hogy ama lónak is csak bizonyos része jellemezi majd a jövőnket. 

Magyarkanizsa, 2013. december 31.