NAPLÓ 37.

 

Fotó tul.: ifj. Szurok Lajos*

„Valahányszor kikocsikáztunk Ustorkára, sosem mulasztottam el megnézni a régi tanyasi iskolát. Vagyis, ami maradt belőle. A gazzal fölvert placcot, ahol egykoron állt. Messze környéken az egyetlen trafóállomást – egy kicsit jobban felszerelt, masszív fémdobozzal kiegészített villanyoszlopot – elhagyva mindig ideje korán tekergetni kezdtem a nyakamat, lestem a hajdani vályogépület szomorú hantját. Azt a surjával benőtt helyet, ami a néhai iskolának földből fölhomoruló emléke maradt.

Volt, hogy mikor mentünk hét ágra sütött a nap. Ilyenkor játékosan riszálták meg-megjátszották magukat, táncikáltak a lovak. Nem szólt rájuk senki. Bizsergett a bőrük, és a májusi fényáradat almázottságot rajzolt a farukra. Öröm volt nézni őket, a kocsin ringatózni.

Aztán olyan is volt, hogy sűrű, tejfehér ködben óvatoskodtunk előre. A rudasnak tapogatnia kellett a dűlőutat. November derekát jegyeztük. Szügyünkig katonai pokrócokba burkoltan gubbasztottunk a bakon, a hozott liternyi jó büdös szilvapálinka kézről-kézre járt, harákoltunk, köptünk tőle akkora turhákat, mint egy burek. Késő őszi dércsípte szántások között nyikorgott alattunk a féder, és a kanca tempósan hullámzó gerincén, a farkán, meg az istrángokon kívül semmit sem láttunk. Hallani viszont mindent jobban lehetett: a köd hozta, fölerősítette a neszeket, hangokat, és hiába, hogy több ízben tonnányi vadlúd szállhatott aznap reggel fölöttünk, és a gágogásuk, a hangzavar alapján a kalapunktól alig méterekkel magasabban iparkodhattak a Kapitány-rét irányába – megpillantani közülük egyet sem lehetett. A kinyújtott ostor végén még a piros-fehér-zöld bolyhok is ködbe vesztek. Jelzésértékűen.

Mert miként az ostorszíj trikolór díszét, a hangoskodó, lármázva vonuló vadludakat, úgy a régi tanyasi életmódot és vele együtt a visszaáhított fatengős korszakot is elnyelte az erre a vidékre legkegyetlenebbül, legátláthatatlanabb füstködként leszálló hatalom: az idő.

Iskolástul, szállásostul, fiákerestül, szilaj kedélyű gazdástul. Vagyis: mindenestül.

Ezért az egykori ustorkai iskolánál sosem tehető más. Visszahőköljük a lovakat. Nem tudom miért, de meg kell állni. Meglehet: kegyeletből. Templom előtt is óhatatlanul meglassul az ember lépte. Hát még egy kedves halott sírdombjánál. Az ustorkai tanyasi iskolánál aztán sehol sincs méltóbb hely, hogy a gondolatainkba temetkezve leltárt készítsünk.

Mi lehetett annakidején az erő, ami máig hatóan, elevenen él, ami vágyakat ébreszt az itteniekben? A bácskaiakban. Honnét az évszázada élő vonzalom, az elvágyódás abba a tisztábbnak, élhetőbbnek, rendesebbnek álmodott világba? Kinek az akarata mindez? A válasz a pihenő romokra tekintve megadatik.

Ekkora szellemi kisugárzást, ekkora lelkiséget ad a közösségnek, amikor egy nemzet a válságokra is kultúrával felel. Nem mondom, hogy múlhatatlan ez a tudat, de az bizonyos, hogy még napjainkban, pusztulásában is sokat emlegetett.

Egy-két mellbevágó dolgot nem lehet elégszer elmondani.

Klebersberg Kuno kultuszminisztersége idején – tíz esztendő alatt! – ötezer tanítói lakást és tantermet adtak át az akkori Magyarországon. Ezek a tanítói lakások háromszobásak voltak, és hozzájuk csatoltak tantermeket is. Ez történt egy legyőzött, és a tetejébe egy Trianonnal megalázott, megátkozott országban. Sem előtte, sem utána – és legyintve hozzáteszem: ámbár 2016-ot írunk, nem jellemző – most sem fordulhatna elő, ami 1920-tól a második világháború végéig megtörténhetett, hogy a legkisebb, legeldugottabb tanyasi iskolában is magasan kvalifikált, képesített tanerő dolgozott.

Pedig ahogy manapság, úgy akkoriban is mindenre kellett volna a pénz. A ránk oktrojált iszonyatos hadisarcok visszafizetésének idején! Milliónyi Erdélyből, a Felvidékről meg tőlünk elmenekült magyarral leszegényítetten, akik vagonokban, mindenféle szükségszállásokon nyomorogtak. Közben tőzsdekrach, világgazdasági válság tilózta le a jövőbe vetett hitet.

Mégis. Ebben a gyászos időben huszonhét(!) mezőgazdasági iskolát avattak szerte a csonkult országban. Jórészt az Alföldön, de másfelé is. Egy olyan országban voltak kénytelenek újból az agráriumra támaszkodva előbb túlélni, majd fölfejlődni, ami a párizsi békediktátum miatt elveszítette a legkiválóbb termőterületeinek nagy részét, a fejlett ipara nem volt számottevő, a bányakincsei pedig szinte kivétel nélkül az elcsatolt részeket megszerző szomszédos, ellenséges államok birtokaiba kerültek.

Mégis: 1938-ra Magyarországot a közepesen fejlett európai országok legtetején tartották számon. A Mussolini vezette Itáliát kivéve – megelőzte a tőle délebbre eső államokat: Spanyolországot, Portugáliát, Romániát, a balkáni országokat, velük együtt a néhai Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, majd a frissen összetákolt Jugoszláviát is beleértve. Minden energiát a tudományra, az oktatásra, a kultúrára összpontosítottak. A végeredmény – időt álló. Bámulatra méltó. Kineveltek egy új nemzedéket. És hogy más téren ezen igyekezetnek milyen jótékony társadalmi hatása születhetett: például a magyar egészségügy húsz év alatt utolérte az angliai szintet, ugyanazt az ellátási minőséget produkálva. Klinikák egész sora épült, a ma használatos budapesti központok mindegyikének akkor rakták le az alapkövét, majd a semmiből megteremtve, és fölszerelve, a közjó szolgálatába lettek állítva. Még érzékletesebben leírva a teljesítményt: olyan híre volt a magyar szakellátásnak, hogy a gyógyulás reményében már a nyugati országokból is érkeztek fekvőbetegek a magyarországi kezelőorvosokra, kórházakra bízva magukat.  

Krízis. Katasztrófa. Katarzis. Mind „k”-val kezdődő szavak.. 
Ám ha jobban belegondolunk, azon túl, hogy satnya hallással még összecsengőnek is tűnnek, kis képzelőerővel egybetartozónak tekinthetők.  Hisz csaknem egymáshoz simuló fogalmak. Sorrendiségük sokszor megtapasztalt. A válságot rend szerint háború követi, aminek befejeződésével jön egy nyugodt periódus, amit jó esetben a kiemelkedő fejlődés időszaka követ. A boldog békeidők katartikus élménye. A visszaáhított boldog időszaké.

Meritokráciának nevezzük, ezt az idillikus állapotot. Amikor egy adott társadalmat az arra érdemesek, a képzettek, az elhivatottak, a közösséget híven, tisztességgel szolgáló vezetők testülete irányít. Az ő képességüket, tenni akarásukat láttatja, hogy épülnek kórházak, köz- és vasutak, kultúrházak, közösségi épületek, városközpontok, fürdők, sportlétesítmények. Minden. És tanyasi iskolák.

Ennek ellenkezője – esküszöm, aki nem hiszi, nézzen utána! – a kakisztokrácia. 

Amikor valahol az elitet a legrosszabb emberek alkotják.

Akárhányszor állok az ustorkai tanyasi iskola maradványainál, mindig fölriad bennem a kétség. Az aggodalmam elkezd ágaskodni,  hogy abba beleborzongok:

 – Hej, de nagy szarban vagyunk!”

 Pk

  

*"Elnéptelenedett vidékünk újratelepítése, a török hódoltság 1697-es megszűnte után, 1751-53-tól indult. Kanizsáé is. A betelepítés első nagy hullámát követően, a 18. század végén kezdenek benépesülni Kanizsa pusztái. Közöttük a mai oromi és völgyesi tanyavilág előtti vidék.
A pusztákra települők tanyákat, a jószágoknak szárnyékokat építettek. Ezek azonban ideiglenes szálláshelyek voltak. Csak a nagy mezőgazdasági munkák idején tartózkodtak rajtuk tulajdonosaik, vagy „tanyásaik”. A lakosság többnyire Kanizsán élt. Később a tanyák állandó lakhellyé váltak. A tanyai családok zömének azonban még sokáig megmaradt kanizsai háza. Ott az idősebb generáció lakott. Az unokák esetenként onnan jártak iskolába. A tanyákról oda „jártak haza”. Ez a szófordulat ma is használatban van. „Hazamegyünk Kanizsára” mondják Orom és Völgyes őslakosai, még akkor is, ha már egyáltalán nem él ott rokonuk.
A képen a völgyesi, Molnár úti Csikós tanya látható, valamikor az 50-es években. Ekkor már Szurok Lajos kovácsmester és családja élt rajta. Az öreg nádtetős tanya a 100 évvel korábbi időket idézi.
Ott van ezen a képen minden. A bodorszőrű kismalac, a magló, a süldő, az öregdisznó, a birka, a tyúk a gyöngyös, és oldalt a fehérre meszelt katlan, ahol majd mindannyian végzik. De most még jól megy dolguk. A gazdasszonytól éppen enni kaptak.
A kép ifj. Szurok Lajos tulajdona."
                                                                  - Pósa Mária helytörténész -