1. rész
Szőlő- és krumpli csöndéletek lógtak a szobája falán. Mellettük vázában poros
pávatoll kornyadozott. Házának háromosztatú spalettás ablakait színehagyott
franciás drapériák takarták, amiknek foszlott-kopott bolyha – ha a ritkán támadó
huzat meg-meglegyintette – a hajódeszkás padlót söpörte. Mivel ajtót nemigen
nyitott rá senki, és emberemlékezet óta szellőztetni sem szellőztettek odabent:
így a földig lógó, ódivatú, tűnt romantikájú estélyi ruhákat idéző függönyök sosem
táncikálhattak kedvükre a gazdagon kipingált, arannyal futtatott szobafalaktól
körbecsukottan. Még a pávatoll sem bólintott rá a kedélytelenségre. Kulcsra
zárt magányban méláztak a bútorok: a gőzölt karfás székek, bőrfotelek kiült párnázattal,
meg a pamlag, aminek oldalsó fölfeslésén mint oszladozó tetemnek a kifordult
bele – ernyedten lógott a kóccsomó. A metszett üvegű vitrinben csonka lábú porcelán
balerina meredt a semmibe. Volt pár darab igazán míves kávéscsésze, egyik sem a
másikhoz illő. Elefántcsont-utánzatú legyező hevert félig nyitottan, és
kakukktojásként, az ördög sem érti miért, milyen szándéktól vezérelve, de egy
dunsztos üvegnyi baracklekvár is helyet kért magának a sok szuvenír között.
Akárha maga az őrület rendezte színelőadás kellékei lettek volna. Groteszk
díszlet. Csupa idegen elem, fortélyos, mögöttes üzenettel bíró szimbólumok
gyanánt. Bárki hívatlanul betoppanónak – ha lett volna – bizonyára menten az
jut az eszébe – élve eltemettetve. S hogy a nyomasztó hatás tovább
fokozódjék: igazolásul mindenre lepelként borult az a penetráns, síron túli, jellegzetes
dohszag. Néhány barnuló fotó mellett íróasztalán ott volt üveglappal letakarva
az utolsó kézirata. Egy alig föltöltött szerényen büdösödő petróleumlámpa és
körötte a néhány kinyitott, jegyzetekkel ellátott klasszikus kötet jelezte
csak, hogy a lakást ugyanakkor használja valaki. Valaki, aki nem a mában él, de
mégiscsak él, olvas, ceruzával jegyzetel, mert aláhúzott általa érdemesített
sorokat, s bár a szöszmötölő jelenléte annyira sem zavarja a környezetét, a
teremtett világ körforgását, mint eggyel följebb, a padláson gerendát rágó egér
neszezése, azért bizonyos szintű elemi létezése el nem tagadható. Igen. Semmi
kétség. A lakóról tudtak az emberek. Páran a szomszédok közül ismerni is
vélték. „Tudja, annak a szegény sorsú hogyishíjjáknak a rokona” – mondta
egyszer az átellen lakó cipészmester, s míg a körméről vakarászta a rárakódott
ragasztót, aggodalmasan pislogott a másik oldalon meglapuló, alacsony kéményű
házikó irányába. Kívülről ugyan nem volt azon semmi különleges. Karvastagságú
vadszőlő kacskaringózta be az elejét. Beszőtte a házfalra régebbről fölvakolt
stukkódíszeket, a levelek, a kaccsak, a vadhajtások buján tenyésztek a potyogó
vakolatfoltokon, és minthogy a zöld rengetegnek a szabadjára engedett kedvét soha
nem nyeste semmiféle olló, kertész kezek nem gondozták – hovatovább az ablakok szemrése
is olyanná vált, mintha egy különösen gonosz tekintetű, púposra görbedt
vénember hunyorogna ki a bozontos szemöldöke alól. Akárki látta, hőkölt tőle.
Hasztalan. Amilyen kicsi volt a ház, olyannyira nyomasztó tudott lenni.
Jóllehet a hézagos, kifelé dőlő deszkakerítését egy kiskamasz is könnyedén
átugorhatta volna, soha nem fordult meg egyik csibész fejében sem, hogy a
házikó kertjében kevéskét gazemberkedjen. Félték azt a kertet is. Térdig értek
benne a rég kapált virágágyásból kéjelgőn burjánzó sárgás-fehér liliomok, a
páros tiszafák szakálla-lombja, lobonca a cserjéknek – mindez kósza összevisszaságban
– dús vegetációjú, szédült szagú külön kis világot alkotott. Csöppet sem
paradicsomit. Inkább pokolit. Pk
Ide kattintva a 2. rész!
Ide kattintva a 2. rész!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése