 |
| Járás - 36 x 25cm, karton, vegyes technika |
"Sokadszorra ér utol a felismerés:
csodák márpedig vannak.
Nem a néha vízen járva, néha
vakok látását visszaadva, aztán sebhelyes kezekkel, oldalba döfötten, lándzsától
kivéreztetve körösztön bevégezve, és harmadnapra föltámadottan, mindenféle
nyelven az igét hirdetve, a pünkösdi lángocskák csodájára gondolok. Még csak
nem is a műmese-irodalmilag kitalált Oz mesterre, a nagy trükk-specialistára,
meg a kései, nagyon is valóságos, kortárs szemfényvesztők szélhámos bandájára.
Én nemet mondok a flitteres szmokingot húzó cirkuszi ripacsokra, a cilinderből
előrángatott nyulakra, a kettéfűrészelt nőcskékre, mutatványára a kardnyelőnek,
bolhaidomárnak, tűzköpőnek, nagy ívben teszek mindazokra a fölényeskedő illuzionistákra,
akiknek az a dolguk, hogy estéről estére bazári majmot csináljanak a hinni- és
bedőlni akaró publikumból. Ugyan már!
Mindez csupán olcsó magakelletés.
Csöppnyi szórakoztató belbeccsel. A szemét esztrád szemete. Ettől bizony jóval
többről van szó.
Az én ámulatom tárgya – önmaga:
az identifikált ember.
A csoda – mint a rím. Visszhangja
valaminek. Az eredetinek majdnem olyanjaként egy jelenség éteri
visszatükröződése. A „mi lett volna ha” ritka beteljesülése. Bűbáj. S mivel ki
nem mondva, el nem képzelve is ott van, valahol hátul, a talonban, profánul
fogalmazva az Istennek a mandzsettájába dugva, ezért örökkön rímmel szolgálhat
minden egyes lélegzetvételünk megélt pillanatára. Kérdés persze, milyen
kedvében van az öregúr. Hogy adagolja a mirákulumot. Ahogy a rímek, úgy a csodák
is váltakozó mennyiségben és minőségben töltik ki a létezésünket. Gyerekkorunkban
sűrűbbek. Nem múlik el nap csoda nélkül. Megannyi mondóka, vers, dalocska
strófavége csöng ilyenkor a fülünkbe. Hisz emberpalántaként mi is tevékeny
részesei vagyunk úgy a csodának, mint a játékosságnak. Mit részesei! Némi
túlzással: akkoriban mi képviseltük a pőre, megrendíthetetlen csodát. Mint a
gyakorta mágikus erőkhöz fohászkodó táltosok, mi is altatódalokon, rigmusokon,
tíz szótagos kiszámolókon révedtünk, s ebbéli buzgalmunknak – mert még tiszta
lélekkel tettük – általában megvolt az eredménye: a varázs sikerült.
Ám ahogy múltak az évek,
megfogyatkoztak a versek. Kínnal magoltuk a kötelező strófákat, rossz
lelkiismerettel elcsalva, rövidítve, átértelmeztük – gyakorta gúny tárgyaként
át is írtunk komplett versszakokat, mert hát viccesen, disznó módon mégis csak
könnyebb volt megjegyezni – az éppen aktuális klasszikus költő remekművét. Megszegényedtünk
a csodákból is. (Csoda-e?...) Noha volt egy pillanatnyi változás, röpke
időszaka az édesded örömnek, amikor visszakaptuk a lírai hangokat a csodával, ám
azok a múló, bolondos szerelmekkel tarkított évek madársebesen tűntek tova az
ifjúságunk emlékeivel együtt.
Most itt tartunk. Rosszkedvűen,
vers meg mágia nélkül. Jó, ha nagy ritkán még épek a reményeink, nemhogy dúdolászva
merenghetnénk. Fogcsikorgatva nem lehet szavalni. Márpedig mi, most és úgy fest
– ezután már mindörökké – csak kezet-lábat összekapva nézünk a másik idegen
arcába, és ha netán dadoghatnékunk támadna régi nemes, szegény poéták műveit
idézve, akkor sem a csoda kísérné az erőlködésünket, hanem a fekete kutyaként
régtől nyomunkba lihegő rontás. Nincsenek már égbolt-szemű lánykák, se szentek,
se bálványok, a régi szokott csodánk a világos selyemruhás életünkkel mára elülte
nászát fölöttünk. Okunk-jogunk ezen keseregni? Vajmi kevés.
Még így is tartogat szimpla
csodákat ez a megpihent leheletű valóságunk.
Május 14-e óta hat üveg apatini
sör van a hűtőnkben. Ma 21-e van, és míg dermedten hűlnek tovább, írom e sorokat: kancsóból a megmaradt tegnapi teát iszogatom.
Magasra röppenj, szállj, szállj
te isteni csoda!”
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése