2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. május 21., szombat

Napló 38.



Járás - 36 x 25cm, karton,
vegyes technika

"Sokadszorra ér utol a felismerés: csodák márpedig vannak.
Nem a néha vízen járva, néha vakok látását visszaadva, aztán sebhelyes kezekkel, oldalba döfötten, lándzsától kivéreztetve körösztön bevégezve, és harmadnapra föltámadottan, mindenféle nyelven az igét hirdetve, a pünkösdi lángocskák csodájára gondolok. Még csak nem is a műmese-irodalmilag kitalált Oz mesterre, a nagy trükk-specialistára, meg a kései, nagyon is valóságos, kortárs szemfényvesztők szélhámos bandájára. Én nemet mondok a flitteres szmokingot húzó cirkuszi ripacsokra, a cilinderből előrángatott nyulakra, a kettéfűrészelt nőcskékre, mutatványára a kardnyelőnek, bolhaidomárnak, tűzköpőnek, nagy ívben teszek mindazokra a fölényeskedő illuzionistákra, akiknek az a dolguk, hogy estéről estére bazári majmot csináljanak a hinni- és bedőlni akaró publikumból. Ugyan már!
Mindez csupán olcsó magakelletés. Csöppnyi szórakoztató belbeccsel. A szemét esztrád szemete. Ettől bizony jóval többről van szó.
Az én ámulatom tárgya – önmaga: az identifikált ember.  
A csoda – mint a rím. Visszhangja valaminek. Az eredetinek majdnem olyanjaként egy jelenség éteri visszatükröződése. A „mi lett volna ha” ritka beteljesülése. Bűbáj. S mivel ki nem mondva, el nem képzelve is ott van, valahol hátul, a talonban, profánul fogalmazva az Istennek a mandzsettájába dugva, ezért örökkön rímmel szolgálhat minden egyes lélegzetvételünk megélt pillanatára. Kérdés persze, milyen kedvében van az öregúr. Hogy adagolja a mirákulumot. Ahogy a rímek, úgy a csodák is váltakozó mennyiségben és minőségben töltik ki a létezésünket. Gyerekkorunkban sűrűbbek. Nem múlik el nap csoda nélkül. Megannyi mondóka, vers, dalocska strófavége csöng ilyenkor a fülünkbe. Hisz emberpalántaként mi is tevékeny részesei vagyunk úgy a csodának, mint a játékosságnak. Mit részesei! Némi túlzással: akkoriban mi képviseltük a pőre, megrendíthetetlen csodát. Mint a gyakorta mágikus erőkhöz fohászkodó táltosok, mi is altatódalokon, rigmusokon, tíz szótagos kiszámolókon révedtünk, s ebbéli buzgalmunknak – mert még tiszta lélekkel tettük – általában megvolt az eredménye: a varázs sikerült.
Ám ahogy múltak az évek, megfogyatkoztak a versek. Kínnal magoltuk a kötelező strófákat, rossz lelkiismerettel elcsalva, rövidítve, átértelmeztük – gyakorta gúny tárgyaként át is írtunk komplett versszakokat, mert hát viccesen, disznó módon mégis csak könnyebb volt megjegyezni – az éppen aktuális klasszikus költő remekművét. Megszegényedtünk a csodákból is. (Csoda-e?...) Noha volt egy pillanatnyi változás, röpke időszaka az édesded örömnek, amikor visszakaptuk a lírai hangokat a csodával, ám azok a múló, bolondos szerelmekkel tarkított évek madársebesen tűntek tova az ifjúságunk emlékeivel együtt.
Most itt tartunk. Rosszkedvűen, vers meg mágia nélkül. Jó, ha nagy ritkán még épek a reményeink, nemhogy dúdolászva merenghetnénk. Fogcsikorgatva nem lehet szavalni. Márpedig mi, most és úgy fest – ezután már mindörökké – csak kezet-lábat összekapva nézünk a másik idegen arcába, és ha netán dadoghatnékunk támadna régi nemes, szegény poéták műveit idézve, akkor sem a csoda kísérné az erőlködésünket, hanem a fekete kutyaként régtől nyomunkba lihegő rontás. Nincsenek már égbolt-szemű lánykák, se szentek, se bálványok, a régi szokott csodánk a világos selyemruhás életünkkel mára elülte nászát fölöttünk. Okunk-jogunk ezen keseregni? Vajmi kevés.
Még így is tartogat szimpla csodákat ez a megpihent leheletű valóságunk.
Május 14-e óta hat üveg apatini sör van a hűtőnkben. Ma 21-e van, és míg dermedten hűlnek tovább, írom e sorokat: kancsóból a megmaradt tegnapi teát iszogatom.
Magasra röppenj, szállj, szállj te isteni csoda!”

Pk

Nincsenek megjegyzések: