TRAGÉDIA

Amikor délelőtt az alagsori öltözőnkbe betoppant, tudtam, hogy miattam jött, és azt is megéreztem, nem fogok örülni annak hogy látom.  Valahányszor a múzeum személyzeti titkára – ez a teknőccsont-keretes szemüvege mögé bújtatott, az egy számmal nagyobb kockás zakóját lötyögve viselő, olajos hajú ürge – lejött közénk, borítékolható volt a baj. Két lábon hordozható, örökkön pulzáló, mozgásban lévő katasztrófaként járt-kelt az intézményben, s ahol keszegnyi árnyéka föltűnt, ott megsűrűsödött a csönd, a sarkok hűvöse még hidegebbet lehelt, s menten aggodalom szaga lett a levegőnek.
A személyzeti titkár élet-halál uraként rendelkezett az intézményben. Most sem sokat teketóriázott. Már a kezében volt a felmondólevelem. Pakoljak össze mihamarabb, mondta. A mai nappal megválnak tőlem. A köpenyem le kell adjam, de a múltkoriban kiutalt gumipapucsot megtarthatom. A cég nem tart rá igényt. Szép. Nagylelkűek. De ezt csak gondoltam, válaszolni nem válaszoltam. Lefogadom, hogy a részemről történő felháborodás, az általa nagyon is várt elemi erejű tiltakozásom, netán az ilyenkor szokott hisztérikus siránkozás elmaradása némi tanácstalanságot eredményezett nála. 

Megköszörülte a torkát. Módfelett sajnálja, tette hozzá, de ezt is csak olyan hangon, kötelességből, az elvárható legkisebb érzelem jele nélkül, mintha azt közölné a többiekkel, hogy a tegnapi ebédkor a tárkonyos hús mellé babsalátát adtak a menzán. Talán ennek a közönynek köszönhetően, talán az évek során kivívott ellenszenv miatt egy könnycsepp nem sok, annyira sem rendített meg a fölismerés: tizennégy év után egyszerűen kirúgnak a modern művészetek múzeumának takarítói állásából. Mehetek a városi szociális ellátó központba, munkanélküli segélyért kuncsorogni. Nézni a kígyózó sorokban faarccal, üres tekintettel a semmibe meredő, reményvesztett sorstársakat. Középkorú nőkkel, képesítés nélküli, püffedt arcú elvált férfiakkal, a megannyi festett hajú, fogahullott, összeszurkált kezű újsütetű nemzedék selejtesebbjeivel együtt az üvegvitrin mögötti hirtelen szőke, kövér nőt fogom untatni, aki századik alkalommal sem tud majd semmi biztatót mondani arra nézvést, hogy negyvenhárom évesen, odahaza két gyerekkel mikor lesz esélyem újból tisztességes munkát kapni. Ezután minden hétfő délelőtt majd bámulnom muszáj a túl színes, már megszokott műselyem ruhájának mintáit. Hatalmas virágok éktelenkednek rajta. Egy narancssárga a bal melle helyén, egy lila meg átellenben, pont a másikon. A tarka tehene! Hát az ilyen nem néz tükörbe? Nem látja, milyen ordenáré, mennyire nevetséges? Az életre kelt vadvirágos rét, fonnyadó hájas mellpárnákon két jókora dombhányással vadítottan… Lesír róla milyen igénytelen. Nem bölcs, nem vidám, de érzéki a kövér arca. Húsz éve feketekávé nélkül kezdi a napját, és a fa lelkét nem viseli meg hogy ezrek szemében ő a kilátástalanság zsírból és emberhúsból összegyúrt szobra, az abszolút esélytelenség szimbóluma, a bizakodás zsákutcájának tűzfala. 

Minden, ami idáig volt, ez az idilli, hellyel-közzel nyugalmas állásom biztonsága, s minden ami némi örömöt, elégedettséget plántált eleddigi életembe most egyszerre szertefoszlott, akár egy hibásan csomózott kardigán. Hosszú volt a tusám, kétség sem fér hozzá. Tizennégy év. Tizennégy év, hét hónap, és tizenegy nap.

Nem én tehetek róla, hogy így ért véget. A rám bízott feladatot a kezdetektől idáig több kevesebb lelkesedéssel, de mindig a tökéletességre törekedve, olykor igazodásból, olykor megfelelési kényszer diktálta szokásból, és többnyire apai-anyai munkára való neveltetésem révén mindig, minden koron általános megelégedettséggel végeztem. Takarítottam. Egybe hordtam más szemetét. Aztán ürítettem. Tizennégy év alatt pont úgy mostam föl múzeumi vendég vörösboros hányadékát, mint a százezernyi szennyes cipőtalp sarát. Tisztogattam, törölgettem a port, és többször előfordult, hogy a régi direktor irodáját nekem kellett rendbe hozni, egészen addig, amíg a felesége rá nem jött, mi végre túlórázik oly sűrűn a titkárnőjével. Bizalmi állásom volt, tetszik érteni. Ha használt óvszer, ha porcsíkos képkeret várt rám aznap, lelkiismeretesen tettem a dolgomat. Mindez idáig.

Ugyan életemben nem először hibáztam, ám a munkámat illetően – sajnos igen. Mentségemre legyen mondva: most is a jó szándék vezérelt, s az, hogy emiatt kirúgtak, kisebb mértékben vallható az én bűnömnek, nagyobb arányban vádolom a világ fölfogását. A rendszerét. A tökéletlenséget.

A baj az új kiállítás miatt következett be. Vándor anyag érkezett, ha jól tudom Európa-szerte mindenfelé járt már a művész. Ünnepelt alkotó volt, bár a nevét soha nem hallottam. Ettől – felőlem – persze még lehetett valaki. Kortárs műveket, úgynevezett installációkat készített (így, éppen ezekkel a szavakkal írta a módfelett díszesen kivitelezett tájékoztató füzetecskében), és mi kíváncsian lestük a világhír küszöbéig eljutott művész munkáit. Ám amint megérkezett az anyag, nem győztünk fölváltva lemenni az alagsori öltözőbe, egy jóízűt röhögni. Ahogy a technikai személyzet elkezdte kicsomagolni a híres alkotó szobrait, és előkerültek a kormos kályhacsövek, a kiszuperált porszívók, az ócskaságok leírhatatlan tömkelege, meg az a rengeteg guberálásból, lomizó cigányok kezéről lecsapott kacat, úgy nőtt az elképedésünk. Napokig találgattuk, ugyan ki lesz akkora balfácán, aki ennek a szélhámosnak a kiállítására nem sajnálja a borsos belépőjegy árát. Sosem hinnék el, mi döbbentünk meg a legjobban, hogy tömegével jött a sok érdeklődő. Ájultan, csöndös áhítattal fertályórákat álltak egy-egy furcsán összetákolt romhalmaz előtt, s ha időnként suttogón szót váltottak, már-már templominak tűnt a megilletődöttségük. Kár, hogy nem figyeltem rájuk.

Azon a végzetes reggelen a második emeleti kisterembe kaptam beosztást, helyettesítettem. Mivel előtte arrafelé csak nagy ritkán takarítottam, rögvest szemet szúrt a chipses doboz, meg a zsírpapír ott a sarokban. Még morogtam is magamban, jól nézünk ki, ha már a galériákba is bejáratosak az ilyenfajta tróger népségek, a bunkók. Szokás szerint a szemetet levittem a kukába, amit csütörtök lévén, még nyitás előtt – annak rendje-módja szerint – elvitt a narancssárga szemétszállító teherkocsi.

Balsorsom a biztonságiak által aktivizált riasztócsöngő fülsértő visításával vette kezdetét. Először műkincs-tolvajlásra, zseniálisan kivitelezett rablásra gyanakodtak, de hamar kiderült, én vagyok az oka, amiért mostantól a világ a modern művészet egyik remekét lett kénytelen elveszejteni. 

–Végérvényesen szegényebbek lettünk, a "spirituális esztétikánk kvintesszenciája" sérült – szó szerint így mondta a direktor úr a kamerába, s halálsápadt képén, a szája szegletében a bénult ijedelem idegrángása vibrált. 

Biztos igaza lehet, bár nem értem mit mondott. Tényleg sajnálom. Viszont azt már nem bánom, amiért kitették a szűrömet. A bűnügyi hírekből ugyanis tudom, így – jobban jártam. Ha maradtam volna, és fokozatosan levonják a havi béremből az általam okozott kár értékét, a visszafizetést a két lányom nyugdíjazásáig nyöghette volna a család.

Ezért most a város élelmesebbje a szomszédos szeméttelepre jár guberálni. Keresik a pótolhatatlan műkincset. A média több ízben szenzációként tálalta, hogy már megint megtalálni vélték a zsírpapírt zacskóstul, ám mindannyiszor kacsának bizonyult a hír. Csak olcsó, igénytelen hamisítványok kerültek elő.

Pk