ÖNGYILKOSOK BÁLJA

Velebit falu - pálinkafőző, 2016. május

Érdekes világban élünk. Már-már nevetséges is lehetne, de inkább jellemezhető groteszknek, betegesnek és bosszantóan ostobának, mintsem vidámnak. Ugyanis a humor igényli a szabad értelem nagyságát. Kérdem én: hol van itt szellemi kiteljesedettség? Megérteni a vicc csattanóját, az iróniát  – majdnem minden esetben – intelligencia kérdése. Jó: ide írom kiegészítésül – némi adottság sem árt hozzá. És akkor még az öniróniát nem is említeném. Ahhoz kell csak szufla, tálentum, megpatkolva erénnyel, önnönmagunkba vetett hittel! Förtelmes elvárások, ejnye, tényleg förtelmes elvárások...
Kínos, de néha azért muszáj valamit mondani. Az akarat mondatná. S mert a Valóság nevű nagybácsit színről nem illik emlegetni, a fonákjáról szabad csak vallani. Hozzáedződtünk. A politikailag korrekt közbeszéd semmi másra nem való: álcát ragaszt a valóságos fogalmak elé. Patika-mérlegel.
Mindeközben folyamatosan hangsúlyozzák mennyire szabad a közéletünk.
De a bácskai agyat megtéveszteni nem lehet!
Tudott dolog: a kikiáltott (úgynevezett) nyílt társadalmunkban nyíltan beszélni – kész életveszély. Nyílt társadalomban  a záróizmok nyíltságán kívül nem sok minden nyitott. Hacsak nem a zsebekben lévő bicska. S mivel a záróizmok visszatartani képtelenek, szépen el is önt bennünket a szenny. Haragszanak arra, aki nem hagyja megszáradni a fölét, hanem időnként meg is lögyböli azt. Emiatt kétszer is meggondolandó mikor-, mit-, és miért érdemes szólni. Mindazonáltal az ilyenfajta kiporciózott elővigyázatosság egy idő után az ember kedélyét berozsdásítja. Mivel mostanában semmit sem szabad a nevén nevezni, hovatovább a hideg levest is illik előtte megfújni, az előrelátóbbak jóindulattal diktált javallata: tessenek szívesek csínján bánni a szavakkal!
Igaz. Valakiknek biztos ajánlott az óvatosabb szószűrés.
Valakiknek viszont ratifikált. No – nem nekünk.
Akadnak ugyanis olyan körök, akik megengedhetik maguknak, hogy a fogalmakkal zsonglőrködjenek.
Itt van például a paraszt kifejezés. A régi, tisztelettel fölemlegetett földművelő tartalma mára szitokszóvá silányult. Akit parasztnak címkéz a finnyás elit cifra öntudata – menthetetlenül ráüttetik a pecsét.
Ha  nem Újvidéken, Szabadkán vagy városban élsz – paraszt vagy. Ha nem tudsz perfektül szerbül, esetleg az angolt sem beszéled: paraszt vagy. Ha netán bármelyik istenben hiszel – pláne, ha vallását gyakorló lennél –, még parasztabb. A paraszt sosincs velünk, mert ellenünk van. És így tovább. El ne felejtsem: aki paraszt, annak kisebbrendűségi komplexusa is van. Ugyanis olyan szeretne lenni, mint amilyenek mi (ők), nem bugrisok vagyunk, de hiába próbálkozik a féreg, minthogy bugris, esélye sincs nem bugrisnak lennie.
Egyszerű, mint a kétszerkettő. Ismerős érvelés.
Akinek önálló véleménye van, bírálni merészel bennünket, az nem azért kritikus, nem azért teregeti ki a szennyesünket, mert silány emberek vagyunk, és megvan a maga ítélete, meglátása rólunk, ami sok mindenben sajnos vitathatatlan, és sajnos igaz. Hanem mert kisebbrendűségi komplexusa van. Igen. Ugyanis akarna a rohadék olyan lenni, mint mi – a kritizáltak – vagyunk, de mert szerintünk ostoba meg ráadásul tehetségtelen,  ezért esélye sincs közénk tartozni: ergo önértékelési gondokkal küzd. Ezért pofázik. Ezért kapálódzik. Pofonegyszerű logika. Jaj, hogy rágnám a zúzátokat madárkáim!
Pedig más menedékünk nemigen lehet, mint a józan paraszti ész. És a naturális túlélési ösztön. Ösztön, mely nem mérlegeli a cselekedetek "humán etikai konzekvenciáit”. (Újbeszélül mondva.)
Így szedjük a levegőt mostanában, nyitott szájjal, csöndben. Az idő lomha, nagy, vitorlás bárka. Legszívesebben kivárnánk, míg más szelek fújnak. Mégsem várhatunk. Mert nagy kérdés, lesz-e elég türelmünk hozzá? Időnk nem marad rá.
Nekem nem azzal van bajom, hogyha valaki alsógatya módra testületeket, pártokat, elveket váltogat, pipiskedik a frissen megtagadott barátai hátán. Azzal sem, ha pártlistára került, de utólag annyira hangsúlyozza független mivoltát, hogy a kötőjelek is zavarják. Nincs bajom, hogy akadnak kondányian, akik kaparnak, mint malac a jégen, és ha olykor fölpislákol bennük a szemernyi lelkiismeretük, akkor tükör helyett inkább a fürdőszoba sarkába fordulva mosnak fogat. Hanem gondom van azzal az időkieséssel, ami ezen hölgyek-urak dilettantizmusából kifolyólag végleg elveszik a közösségünknek. Elfogadom, hogy az egójuk tupírozása nekik nagyon fontos, amitől csak az egzisztenciális zseblázuk csillapíthatatlanabb.
Ám milyen jó volna, ha komplett települések népének lenne hasznosítható az a folyamat, az az egyéni érdekek mentén pulzáló energia, ami jó esetben, némi szerencsével – elvileg – előrébb vezethetne egy társadalmat A pontból a B pont irányába. Egyről a kettőre.
Ehelyett ezt látjuk, ami ma van. Nem állítom, hogy sokan örülnénk neki. Ha hozzávesszük a magyar pesszimizmust, a már népsportnak minősülő siránkozást, akkor kész csodaként értékelhető, hogy a régi Szeged-Zenta-Szabadka deltában mért szomorú statisztikák erősen javuló minősítést kaptak. Hál’Istennek, lecsúsztunk a dobogóról! Öröm ez, lévén nem bennünket emlegetnek már az öngyilkos-lista élmezőnyében. Pár évvel ezelőtti adatok szerint megelőz bennünket vagy féltucatnyi ország. A litvánok vezetnek. Utánuk Dél-Korea, Kazahsztán és Fehéroroszország következik. Jóllehet az első tízben még így is ott vagyunk (9-ek), de ennyi sajnálatos tény ismeretében, némi alappal akár bizakodhatnánk.
Bizakodhatnánk. Ha nem azt tapasztalnánk, hogy önsorsrontásban évről-évre jelesre vizsgázunk.
Mit nekünk kötél!
Elég lesz öt év...
Akkor majd hiába keressük a tűpontos szavakat. Már most is késő észbe kapni, de talán még nem jóvátehetetlenül elkésett. Ezért élünk jobbító szándékkal egyemberes küzdelmeket nap mint nap.
Az meg, hogy javulni fog-e a szuicid néplélek itt a déli végeken: nem kis mértékben az előbb említett hölgyek-urak felelőssége.
De vajon ismerik-e a felelősség szó igazi értelmét?
Na: ez az igazi ontológiai kérdés.

Pk(Az Új Kanizsai Újság vezércikkének szerkesztett változata)