CICERÓ HORDÓJA

Jócskán lószagú a kezem. Az imént csutakoltam le, a fülétől a farkáig, s míg vakartam a derest vártam, hogy elül a lelkem vihara. Valahogy mégsem sikerült megnyugodnom. A Remény is érezhette mekkora indulat munkál bennem, mert hátra-hátra pislogott valahányszor kicsit erőteljesebben, oda nem figyelve húztam egyet a vékonya tájékán.

Fölbosszantott egy interjú. Egy hölggyel készült, aki egyetemi előadó. Bizony ide nem írom a nevét. Legyen elég annyi: az a dolga, hogy szemesztereken körösztül oktassa a hallgatóit arra, miként kell ékesen szólón eladniuk magukat az állásinterjúkon.

Ugyanis a netuddki hölgy: retorikai-storytelling tanácsadó.

Így.

Ó, hogy a nyüvek egyék a füle tövét annak, aki ilyen huncut, anglofil megnevezéssel illette ezt a hivatást! Huszon éve azt hittem a menedzsernél leáll ez az őrület, mert mindennek kell, hogy legyen határa, majdcsak egyszer elfogynak a fehér frottírzoknik, a mályvaszínű blézerek, a borzalmas nyakkendőtűk, meg a még borzalmasabb makkos cipők, de azóta megérkeztek a sztájlisztek, aztán humán erőforrásilag a büfés szakemberek, az új X, Y, vagy a rosseb érti milyen kromoszómaszámú, már-már meghatározhatatlan generáció, és csak kapkodom a fejem, meddig gyűrűzik ez az édibédi, valag nyalása a hóttmásmilyennek, mindennek, ami amerikai.
Kivi vagyok, hová vezet mindez.
Első dühömből írtam, amit. Igazán adhatnának valami helyes magyar nevet a szakmának.

Ha már egyetemi tantárgyat csináltak belőle.

Engem a Sáfrány tanító néni kezdett tanítani. Gyanítom, sose tanult retorikát. A mai napig emlegetjük, mindig milyen szépen szólt hozzánk, mennyi tudást sikerült belénk csöpögtetnie úgy, hogy közben a szeretet vezérelte, a hivatástudata – semmi több. Fölsőbe kerülve is jó tanáraink voltak. Igaz, poroszos volt a nevelés, a zömük Belgrádban, meg Szarajevóban fejezte be a tanárképzőt, de az még a régi iskola volt, ahol nem kakaóbiztos számítógépeken tanultunk, hanem színes pálcikákkal, kukorica- és babszemekkel értettük meg a halmazelméletet. A boldogult Latyák tanár úr kasztanyettával fegyelmezett, a Valter pofonjait máig emlegeti a sok bitang, és a szintén legenda Szaszi sem volt szívbajos, ha rövidre kellett zárni egy kínos ügyet.
Jelzem: nem tartom magamat őskövületnek. Amiről írok az jobbára a nyolcvanas évek – akkori jugoszláv – oktatási rendszerét jellemezte.
Ma, amikor gyakorlatilag minden gyerek mögé (mellé) egy pszichológust, logopédust, kisegítő szakembert muszáj állítani (nem a kölykök hibája, hogy ilyen hülye lett a világ), úgy tűnik az újsütetű pedagógusaink is mankó(k)ra szorulnak. Retorikát persze ők sem tanulnak, pedig anélkül nem könnyű bő félórán át a figyelmet megtartani.

Üdítő kivételek viszont mindig vannak.
A boldogult oromhegyesi Czérna Miska bácsinak tán négy elemije sem volt, de a néprajzos okostojások mesés- és anekdotás köteteket töltöttek meg a dumájával. Mifelénk kádenciás embernek hívják az olyat, aki mindenre tud valami jó történetet, oda illő tromfot, szólást. Retorikáról az öreg se hallott, vagy ha míg élt és rákérdeznek, menten féldecis pohárba kérte volna. Mégis órákig el lehetett hallgatni, Isten nyugtassa szegényt!
De hogy ne csak innét való jó példákkal éljek: ott van Dr. Bagdy Emőke pszichológus. A múltkorában bő két órán át szájtátva hallgatta a félezer fős kanizsai közönsége, pedig nem egy közülünk a lélektani ismereteket tekintve szerény képességekkel bír. Mégis lenyűgözött mindenkit. Érthető volt, egyszerű, lényegre törő és kedves. Mindemellett sziporkázóan szellemes. Élmény volt az előadását végigülni.

A klasszikus görög iskola, meg a skolasztika kora is nagy becsben tartotta a szónoklástant.

Ha képeznek valakit, ha nem – az sem szavatolhatja a biztos sikert.

Láttam én már dadogó, olyan rosszul beszélő egyetemi előadót (ráadásul irodalmárt!) hogy tőle a szomszéd falu elsőként megszólított járókelője is szebben fejezné ki magát. Ahogy láttam, hallottam sehogy se intonáló színészt, csapnivaló szavalót, makogón beszélő papot, akinek a temetési beszédétől tán a halott is fölkönyökölt kínjában. Ugyanígy volt szerencsém közéleti megélhetési politikus széteső szónoklatát (beszédhibásat!) végigszenvedni, üres frázisokat pufogtatót, akinek egyébként éppen az lenne a dolga, hogy lelket öntve belénk, példát mutasson az itteni magyarságnak.
És akkor ne is említsem a fa- és fejhangon olvasó, hadaró, hebegő bemondókat, a honi és az odaáti „sztárokat”, viszketeg médiaszereplőket, s a pont hozzájuk illő megannyi képzetlen újságírót, szerkesztőt, hírolvasót. A súgógépbe is belesülnek, hátha még élő szóban, papír nélkül hallanánk megszólalni szegényeket! Ráadásul egy részük biztos gondba esne, ha műfajilag kéne meghatároznia az interjú és a riport közötti különbséget.
Szerintem a retorikai teljesítmény alapja ugyanis nem föltétlen a tehetség kérdése. Ámbár ha van készség, úgy biztos könnyebb. Ám inkább kíván egy nagy adag enciklopédikus tudást, műveltséget, olvasottságot. Ezeket a diszciplínákat meg manapság hanyagolják az oktatásban, hisz egyetemet fejeznek be olyanok, akik húsz könyvet nem olvastak el életükben. Szomorú tények.
A másik elvárás pedig az lenne, hogy a sokakhoz szólók minden koron legyenek tisztában a feladatukkal. Úgy is fogalmazhatnék, hogy önmagukkal. Akkor lesz rá esély, hogy kiállhatnak mások elé, akár őmiattuk, őket is képviselve.
Csakhogy ez a süllyedő szép új világ pont az egyén közösséghez való viszonyát szereti relativizálni. Aki meg önmagát sem tudja mindig pontosan meghatározni (parasztosan: definiálni), attól nem lehet elvárni, hogy mérce legyen, irányt mutasson. Annyira lesz hiteles, mint a hírhedt jereváni 98 centis méterrúd.

Nem mondom én, hogy ne tanítsák a retorikát, mert fölösleges. Nem az. Felőlem: virágozzon minden virág. De nagyon jó lenne, ha a rideg szakmai szempontokon túl, azt is megmagyaráznák az alanyoknak, hogy kell embernek megmaradni. Az lesz a legnehezebb.

Pk