AZ ÚT, AMI VISZ

Valahol Európában, Bácskában

Valahol Európában, Bácskában, egy Körös-parti faluban volt néhány jó évem. Csak úgy, számolatlanul.

Maguktól morzsolódtak a napok. A hetek, hónapok szép rendben múltak, míg végül kerek esztendőkké kövéredett a történetünk. Berámáztuk egymás képét. "Felhomályosítottuk" a másikat, ironizáltunk. Ezen sokat derültünk, mert alapjában meddő kísérlet volt minden érvelés. A viták után fölcsendült a Jethro Tulltól a Locomotive breath és az udvaron tilosban kapirgáló tyúkok a kerítés alatt visszamenekültek a szomszédba. A bakelitről ránk süvöltöttek a hatvanas-hetvenes évek. Érdekes időutazás volt. Azokra a zenékre révültem, amiknek létrejötte a saját születésemet is megelőzte. Úgy hittem, a kispiaci gizgazos udvaron eggyé válok megint a dalokkal, mint mikor még nem voltam. Éteri megtapasztalásként akkoriban is csak egy akkord lehettem a sok moll és cisz között, Hollandia valamelyik füstös klubjában, vagy egy sufniban próbáló falusi banda ritmusai között elvegyülve: tökmindegy. A csönd beálltával mindig a birkabőrön haltak el a melódia utolsó hangjai. És meg volt váltva a világ. Legalábbis a világnak az a szeglete, ahol épp mi ott voltunk. Rajzoltam krétával a betonra, mindenféléket, aztán pedig a tornác gondolkodó székének karfájában ott maradt a tíz körmünk nyoma. Tudatosan gerjesztettük a dolgainkat, sokat vállaltunk. Erő lobogott az izmainkban, még akkor is, amikor egyébként eldőlve henyéltünk. Ment minden, mint a karikacsapás. Utáltunk, szerettünk, rátartiak éppen annyira voltunk, mint alázatosak. Átkozódtunk, hogy utána fohászkodjunk. Mondtunk szépeket és káromkodtunk is, nem keveset. Mégsem vert bennünket az Isten. Valamiért szeretve voltunk, noha ritkán szegeztük a tekintetünket az égre, a horizontra is alig. A lábad elé nézz, mondogatta nekem, ne bukjál orra. Kitárt volt a szív, akár a zöld katonai kabát szárnya, ami Pulán a kefesűrű erdőben az iszalag cibált szét. Kaptam egyszer egy pulóvert. Előtte egy nyugatnémet gyalogosé volt. Őrnagy úr, összecsapott bokával szalutált előttem. A Tiszti Kászinó örökös kitagadottjait játszottuk.

Májusban is karácsonyoztunk. A halálból viccet faragtunk. Az életet egy tragédia gyanánt, de szenvtelenül vizsgáltuk. Kiabálva társalogtunk. Itt mindenki süket, nagyothalló?! – üvöltötte a fülembe, borszagú leheletét ma is érzem. Ordítottunk ha fájt valami és röhögtünk rajta, amikor bántottak bennünket. Könnyesre részegedtünk a tábortűznél, és akkoriban sok Cseh Tamás nótát énekeltünk. Jobbára üres zsebbel éltünk, de a boldogság tanyát ütött a szívünkben. Nyáron a Járáson bőrig áztunk, télen meg strandra jártunk. Egy bunker tetején szétvetett tagokkal, hanyatt fekve már kora tavasszal meztelenül lehetett napozni. Diófákról potyogott a termés. Mi meg mentünk, napszállatnak, mert sosem tudtunk betelni az alattunk futó út élményével.
Az az út ma is a lábamban van, visz. Nem tudom hová, de már nem is nagyon érdekel. Régóta nem a jövő a fontos. Sem Kispiacon, sem máshol. Hanem a múlt, ami ott van velünk. Alakítja a jelenünket. Ha szerencsénk van, akár jobbá, emberebbé tesz bennünket a múltunk minden tanulsága, amikre emlékezni jó, és amiktől nemhogy kevesebbek lennénk, de egyenesen nem is léteznénk. Ezért fontos a múlt minden szilánkja. Az emberek, akik voltak, és ma is itt vannak. Mert itt vannak. A Vörössel együtt mások is. Velem maradtak.

RÉGÉSZETI SZENZÁCIÓ KANIZSÁN

Azt mindig tudni lehetett, hogy szülőföldünk történelmi múltjából eredendően rendkívül gazdag kincseket rejt magában.

Apai nagyanyámék Szent János utcai házának hátsó udvarán vagy negyven éve meszesgödröt mélyítettek. Azaz: akartak egy meszesgödröt vájni. Egy-két arasznyi után már emberi csontokra bukkantak. Öregapámék vászonnal letakarták a maradványokat, elmondtak egy Miatyánkot, aztán visszatemették a lyukat és más helyszínt néztek, mert meszelni muszáj volt. Esetük nem egyedi.

Se szeri se száma azoknak a kanizsaiaknak és környékbelieknek, akik egy pár ásónyomot lefelé haladva menten több évszázados, sőt több évezredes leletanyagokra, töredékekre bukkantak. Nem meglepő, hogy ennyi sír van alattunk. A múlt, az idők alatt, miként tágult, bővült a város, a peremen meghúzódó temetőket szép lassan, de folyamatosan belakta a következő időszakok népe. És akkor még szó sem esett arról, hogy a sok ezer évnyi ókortól a népvándorlások koráig hányféle kultúra, náció fordult meg e tájékon, ahol a Körös és a Tisza egymásba fonódik.

Avatatlan ember is hamar megtapasztalhatta: Kanizsa íratlan története, ősidőktől a lábunk alatt hever. Amit viszont a minap sikerült feltárni, még a legképzettebb régész-szakembereket is előbb megdöbbentette, majd lázas izgalomba hozta.

Mint kiderült, nem pusztán arról van szó, hogy a Kanizsa környéki löszgerincen, különösképpen a magasabban fekvő kispiaci, horgosi, kishomoki, martonosi és oromhegyesi helyszíneken valaha emberek éltek, hanem az is bebizonyosodott, hogy a térség párját ritkító módon igen sűrűn lakott régiónak számított.  A középső bronzkor idejében egyféle kézműves „fellegvárként”, vagy ha tetszik: ipari központként működött.Emellett pezsgő mezőgazdasági élettel és kereskedelemmel bírt.

Már az 1954-es újvidéki és zentai régészeti – Nagy Sándor és Hagymás Károly neve fémjelezte – ásatások alkalmával lehetett sejteni, hogy nem mindennapi dolgok lapulnak a velebiti-kanizsai lelőhelyként számon tartott lokáción, amit a rá két évre elvégzett komplexebb vizsgálatok csak megerősítettek. Ám az első átfogó, mindenre kiterjedő régészeti feltárás csak 1970-ben történt meg, amikor az USA által dotált ásatások kezdődtek a nagykikindai Milorad Girić, a szabadkai Szekeres László és a Belgrádból terepre érkező Nikola Tasić vezetésével.

A minap beszélgettem Raško Ramadanski régésszel. A zentai Városi Múzeum fiatal archeológusa elmondta, hogy a most felszínre került leletanyag páratlan mivolta számszerűségében és minőségében keresendő. Ugyanis Velebiten, a Nikola Tesla utcában lefolytatott minapi ásatások alkalmával immáron kész tényként állítható, hogy ezen a környéken az időszámításunk előtti 1400-as években fejlett manufaktúrájú kultúra virágzott. Az úgynevezett bronzkor (i.e. 3500 – 1000) embere nem csak hogy belakta a Tisza-mente magasabban fekvő dombjait, lankáit, hanem meghökkentő módon itt dolgozta fel a bronz nyersanyagát, és kohókban, kemencékben itt készített jellegzetes bronzkori szerszámait is innét bocsátotta a korabeli kereskedelem útjára. Az akkoriak valószínűsíthetően az emberiség hajnala óta létező észak-nyugatot a dél-kelettel összekötő kereskedelmi és hadi út közelsége miatt választhatták ezt a feldolgozásra, szerszámkészítésre alkalmas régiót.

Főként ékszereket, csecsebecséket, fegyvereket és szerszámokat készítettek a hajdani kézművesek. Sehol Szerbiában, de Magyarországon és a környező országokban sem találtak még egy lokáción ennyi öntőformát. Míg más lelőhelyeken csak egy-két jel, töredék utal a fémek feldolgozására, addig Velebitnél a részleges keresés eredménye folytán is tucatnyi tárgyi bizonyítékot sikerült a felszínre hozni. A leletek zöme, mintegy 70%-a a már említett bronzkorra datálható, ami sok más kultúra együttes bukásával valamikor a késő antik időkben váratlanul véget ért. Történészek eddig értetlenül állnak a jelenség előtt, hisz a hettita birodalom, az Egyiptomi Újbirodalom meg számos közel-keleti kultúra egységesen ebben az időszakban omlik össze. Talán valami természeti kataklizma, talán valami mindent elsöprő járvány lehet ennek az oka. A történelem óvatos tudomány. Csak a teóriák alapján nehezen állít bármit. Tárgyi bizonyítékok szükségesek. Ezek pedig mifelénk bőven akadnak.

A Velebiten talált sírok zöme urnasír, tehát hamvasztották a halottaikat. Viszont akad jó néhány sírgödör, amiben egyértelmű bizonyítékok alapján megállapított: egész alakos, csontvázas temetés volt. Mi töb: ezen sírok mindegyikében a tetem mellé odahelyezték az öntőformákat, a kisebb kézi szerszámokat. Az elmélet szerint azoknak a mestereknek járt az egész testes, csontvázas temetés, akik tudásukkal, kézügyességükkel méltán vívták ki maguknak az akkori társadalom elismerését. Ez is megerősíteni látszik a tényt: szülőföldünk környéke a kor igen jelentős, sokáig működő központjának számított.

A déli irányú kereskedelem folytán kerülhetett elő az oromhegyesi Paphalmon föllelt lándzsavég, ami egyértelműen az Égei-tenger partjáról az úgynevezett Mükénei-kultúra készítményeként származhatott a mai Bácska területére. De a pezsgő cserekereskedelem jele az a számos felettébb díszes és értékesnek számító tengeri kagyló, amit szintén errefelé ástak ki a szakemberek. Hogy mégsem csak a cicomának éltek az akkoriak, arra pedig a Zentai Városi Múzeum ad adekvát választ. Ott őrzik ugyanis egy korábbi leletmentés kapcsán a jellegzetes formájú bronzkori „zentai sarlót”, aminek – most kapaszkodjanak meg! – Velebitnél a minap meg is találták a neki teljesen megfelelő öntőformát! Emellett más szerszámok, sőt üllő öntvényformája is előkerült. Ez utóbbi arról tanúskodik, hogy a mai Velebitnél nem csak kézműves munka folyt évszázadokon át, hanem az itteni bronzföldolgozó centrumból a távoli vidékek mestereit is ellátták munkaeszközökkel!

Minderről hamarosan egy kézirat készül és a régészeti anyag feldolgozása, s a tervek alapján jövőre nyomdába is kerül a monográfia. 

A fiatal zentai régész-szakember Raško Ramadanski mindenesetre bizakodó. Azt mondja, Kanizsát ezúttal végképp sikerült feltenni a világ archeológiai térképére. Nem kis szavak ezek! Kérdés, mi kanizsaiak és környékbeliek, egyáltalán akár most, akár valamikor a jövőben megértjük-e, milyen fontos fölfedezésnek vagyunk tanúi?

                                                                                           Pk

LAJOS, AZ ATOMFIZIKUS

Hajdanában, vagy kétszáz éve, mióta Kanizsán élek, ő is a város része. 

Homályos emlékeim maradtak róla abból az időből, amikor még a generációmmal egyidősnek számítottam, az arcunk veszélyesen szépnek látszott, és rock-balladákra toltuk a lányokat a tánciskolában. 

Akkoriban ismertem meg Lajost, az atomfizikust. 

Úgy néztem rá, mint a modernebb dolgokra. 

Hajtott az idő, sokat nem volt kedvem törődni vele: láttam a kietlen tekintetét, a jellegzetes lábat lógázó, hányaveti járását, ami olyan lassúnak, esetlegesnek, látszólagosan céltalannak tűnt, mintha csak egy kócszakállú istentagadó, kiugrott jezsuita lépdelne nap mint nap a Gesztenyefa-sor beton járdáján. Blazírt volt, kopottas-szürke zakójába bújva, vasalatlan fekete nadrágban – kortalan. Akár egy lajbis kánya. Hosszú, zsíros haját hátrafésülte, s a hamar őszülő üstökének tollazata a vállát verdeste. Zsebbe dugva öklét, a flasztert kémlelte, bóklászott mindenfelé. Seprőnyi szemöldöke alatt mélyen ülő, bogár szeme a falak tövében csikket vadászott. Ha egészebbet talált: villámgyorsan már hajolt is érte, akár a kanális vizében vajhalra lecsapó gémet látna az ember. Villanásnyira talán föl is derült az arca – de ez lehetett optikai csalódás, a pillanat töredékének játéka. A zsákmányt a zakójába rejtette. Szét sem nézett, ügyet sem vetett rá, figyeli-e, szánja-e, esetleg megszólja-e valaki? Ugyanabban a dermedt tempóban rótta tovább a maga útját. 

Mintegy napi rutinként moziba járt, gyakorlatilag minden előadást megnézett. Váltott helye volt az olajos padlójú vetítőterem fa széksorai között. Nevetni sose nevetett, pöröghetett a legvadabb komédia. Igaz, az akciófilmek, a sok karatés trükk sem hozta lázba. Fekete gombszeme kifejezéstelen maradt. Tán a Teremtő sem tudhatta, éppen mi játszódik az agyában. Egyáltalán: ami körülötte történik abból fölfog-e bármit? Ha igen, akkor milyen kontextusban? Hogy értelmezheti a világot? 

Csak nagy sokára, később ötlöttek föl bennem e vele kapcsolatos dilemmák. Más dimenzióban kalandoztam, kellett egy-két trapézon megugrott salto mortale, hogy háló nélkül zuhanhassak a semmibe. Bizony, addig sok víznek le kellett folynia a Tiszán. Néhányszor az ég is leszakadt muszájból, mert hazudni is megtanultunk. Nem másoknak – azt már a kezdetektől tudtunk. Önmagunknak. Ez volt az a pont, az origó, ahonnét hátrálni kezdtünk, és hátrálunk azóta is, folyami rákok módjára, össze-összeakaszkodó lábakkal. A mindenség átalakult, és vele minősültünk át mi is. Egy valami látszott megváltoztathatatlannak: Lajos. 

Bár egész lénye egy elhibázott gesztusként jelent meg a város utcáin, nagyon hosszú ideig ügyet sem vetettem rá. Sajnálni akkoriban magamon kívül mást még nemigen tudtam, a kaján öröm gúnyára pedig méltatlannak találtam. Kimaradt hát az életemből. Fontosabb volt a cukrászda cigarettafüst-szagú süteménye, a valahára nagy nehezen kilyukadt, szétfeslett farmerem, meg az, hogy végre megtéríthessen egy lány. Mivel mindent az idő hatott át, kellett százhúsz esztendő, mígnem észrevettem, majd gondolkodni kezdtem róla. Izgatott a Lajos titokzatossága. Ez fogott meg benne. Kérdeztem felőle másokat, de csak a vállukat vonogatták. Biztosat senki nem tudott. Az illemet félretéve egyszer aztán elébe léptem. A mozi plakátokkal kitapétázott jegyárusító bódéjának tolóablaka mellett várakozott. Mivel a vetítésekre belépőt sosem vett, kegyelemből, ingyenesen szórakozott, de őt is csak a közönséggel együtt bocsátották a zsöllyék közé. Elébe penderültem hát, és valami semmiséget kérdeztem tőle. Magabízó, öntelt volt az eléje köpött ismerkedő formulám. Általában sikerrel jártam. Viszont a Lajos egyáltalán nem számított általános jelenségnek. Rám se nézett, csak nyikkant valamit maga elé. Kicsit leforrázva kullogtam odébb. 

A rá következő napokban nyomozni kezdtem utána. A legkülönfélébb verziók keringtek róla. 

Egyesek szerint matematikus volt, aki meglehetősen régen egyetemen tanított, de belezavarodott egy teljesen újnak számító, fontos képletbe, összeroppant az elméje a számtani világszenzációtól, pedig nagyon közel volt a megoldáshoz. Mások úgy tudták, hogy nem is kanizsai, hanem Budapesten született csillagász. Mondták róla, emigrálnia volt kénytelen, mert az odaáti kommunisták valamiért tiltó listára tették. A rendszer ellen szervezkedett – súgta az informátorom: Titóék befogadták, de mivel itt is szocializmus van, meg kell húznia magát, mint a vett malacnak. Azért olyan kuka: így szólt az intimpistás hírmorzsa. A legvalószínűbbnek mégis az tűnt, hogy Lajos tulajdonképpen egy összeomlott atomfizikus, aki száműzetve Kanizsára kénytelen a hatalmas tudását, a tehetségét, az energiáját magába fojtva lézengeni közöttünk. Amolyan lovatlan Don Quijoteként hadakozik a démonaival. Közben veszendőbe megy a fölhalmozott tudása, mert mi, itteni, parlagi ésszel áldott bácskai városlakók nem tudunk fölnőni a föladathoz. Hagyjuk a dudva között illatozó liliomot elhervadni, úgy megyünk el a sárba tiport szerencsénk mellett, ahogy a Röszke határában földből kifordított hun-kori aranyedényeket csirkeitató vályúnak használta a tanyasi paraszt. 

Mivel a Lajos ápolatlansága, magánya és szemmel látható őrülettel elegy különc viselkedése egy agyáról lelépett atomfizikus jellemrajzához tökéletesen illett, s mert rajta kívül nem egy művészt, ködszurkálót, bogaras figurát hagytunk Kanizsán lejtmenetben a végzetébe rohanni, engem többé el nem lehetett tántorítani abbéli meggyőződésemből, hogy Lajos, egy atomfizikus. Egy olyan szellem, akinek tragédiája egyben az én tragédiám is, vagyis közös bánatunk. A meg nem értettség. Ennyi okoskodás után a szerénység üzemmódjába váltottam. A Lajossal, mint atomfizikussal csínján bántam, s mert beismerten képtelen voltam már magamat hozzá mérni, a tudását fölfogni, nagyon hamar elkezdtem tisztelni. Számomra szentté vált. 

Egyszer, csak egyetlen egyszer kértem tőle valamit. Vettem neki cigarettát, és a napi sétája közben elébe toppantam. Markomban a dobozzal elfúló hangon megkérdeztem tőle: Lajos, az Isten szerelmére mondja meg, van ennek az életnek értelme? Nem nézett a szemembe, a kezemben lévő Marlborora meredt. 

– Adjá’ cigit! – nyekeregte cérnavékony hangján, s miután a dobozt zsebre vágta, kacsázó járásával elimbolygott a Homoki lejáró felé. 

                                                                                 szöveg és illusztráció: Pk 

CICERÓ HORDÓJA

Jócskán lószagú a kezem. Az imént csutakoltam le, a fülétől a farkáig, s míg vakartam a derest vártam, hogy elül a lelkem vihara. Valahogy mégsem sikerült megnyugodnom. A Remény is érezhette mekkora indulat munkál bennem, mert hátra-hátra pislogott valahányszor kicsit erőteljesebben, oda nem figyelve húztam egyet a vékonya tájékán.

Fölbosszantott egy interjú. Egy hölggyel készült, aki egyetemi előadó. Bizony ide nem írom a nevét. Legyen elég annyi: az a dolga, hogy szemesztereken körösztül oktassa a hallgatóit arra, miként kell ékesen szólón eladniuk magukat az állásinterjúkon.

Ugyanis a netuddki hölgy: retorikai-storytelling tanácsadó.

Így.

Ó, hogy a nyüvek egyék a füle tövét annak, aki ilyen huncut, anglofil megnevezéssel illette ezt a hivatást! Huszon éve azt hittem a menedzsernél leáll ez az őrület, mert mindennek kell, hogy legyen határa, majdcsak egyszer elfogynak a fehér frottírzoknik, a mályvaszínű blézerek, a borzalmas nyakkendőtűk, meg a még borzalmasabb makkos cipők, de azóta megérkeztek a sztájlisztek, aztán humán erőforrásilag a büfés szakemberek, az új X, Y, vagy a rosseb érti milyen kromoszómaszámú, már-már meghatározhatatlan generáció, és csak kapkodom a fejem, meddig gyűrűzik ez az édibédi, valag nyalása a hóttmásmilyennek, mindennek, ami amerikai.
Kivi vagyok, hová vezet mindez.
Első dühömből írtam, amit. Igazán adhatnának valami helyes magyar nevet a szakmának.

Ha már egyetemi tantárgyat csináltak belőle.

Engem a Sáfrány tanító néni kezdett tanítani. Gyanítom, sose tanult retorikát. A mai napig emlegetjük, mindig milyen szépen szólt hozzánk, mennyi tudást sikerült belénk csöpögtetnie úgy, hogy közben a szeretet vezérelte, a hivatástudata – semmi több. Fölsőbe kerülve is jó tanáraink voltak. Igaz, poroszos volt a nevelés, a zömük Belgrádban, meg Szarajevóban fejezte be a tanárképzőt, de az még a régi iskola volt, ahol nem kakaóbiztos számítógépeken tanultunk, hanem színes pálcikákkal, kukorica- és babszemekkel értettük meg a halmazelméletet. A boldogult Latyák tanár úr kasztanyettával fegyelmezett, a Valter pofonjait máig emlegeti a sok bitang, és a szintén legenda Szaszi sem volt szívbajos, ha rövidre kellett zárni egy kínos ügyet.
Jelzem: nem tartom magamat őskövületnek. Amiről írok az jobbára a nyolcvanas évek – akkori jugoszláv – oktatási rendszerét jellemezte.
Ma, amikor gyakorlatilag minden gyerek mögé (mellé) egy pszichológust, logopédust, kisegítő szakembert muszáj állítani (nem a kölykök hibája, hogy ilyen hülye lett a világ), úgy tűnik az újsütetű pedagógusaink is mankó(k)ra szorulnak. Retorikát persze ők sem tanulnak, pedig anélkül nem könnyű bő félórán át a figyelmet megtartani.

Üdítő kivételek viszont mindig vannak.
A boldogult oromhegyesi Czérna Miska bácsinak tán négy elemije sem volt, de a néprajzos okostojások mesés- és anekdotás köteteket töltöttek meg a dumájával. Mifelénk kádenciás embernek hívják az olyat, aki mindenre tud valami jó történetet, oda illő tromfot, szólást. Retorikáról az öreg se hallott, vagy ha míg élt és rákérdeznek, menten féldecis pohárba kérte volna. Mégis órákig el lehetett hallgatni, Isten nyugtassa szegényt!
De hogy ne csak innét való jó példákkal éljek: ott van Dr. Bagdy Emőke pszichológus. A múltkorában bő két órán át szájtátva hallgatta a félezer fős kanizsai közönsége, pedig nem egy közülünk a lélektani ismereteket tekintve szerény képességekkel bír. Mégis lenyűgözött mindenkit. Érthető volt, egyszerű, lényegre törő és kedves. Mindemellett sziporkázóan szellemes. Élmény volt az előadását végigülni.

A klasszikus görög iskola, meg a skolasztika kora is nagy becsben tartotta a szónoklástant.

Ha képeznek valakit, ha nem – az sem szavatolhatja a biztos sikert.

Láttam én már dadogó, olyan rosszul beszélő egyetemi előadót (ráadásul irodalmárt!) hogy tőle a szomszéd falu elsőként megszólított járókelője is szebben fejezné ki magát. Ahogy láttam, hallottam sehogy se intonáló színészt, csapnivaló szavalót, makogón beszélő papot, akinek a temetési beszédétől tán a halott is fölkönyökölt kínjában. Ugyanígy volt szerencsém közéleti megélhetési politikus széteső szónoklatát (beszédhibásat!) végigszenvedni, üres frázisokat pufogtatót, akinek egyébként éppen az lenne a dolga, hogy lelket öntve belénk, példát mutasson az itteni magyarságnak.
És akkor ne is említsem a fa- és fejhangon olvasó, hadaró, hebegő bemondókat, a honi és az odaáti „sztárokat”, viszketeg médiaszereplőket, s a pont hozzájuk illő megannyi képzetlen újságírót, szerkesztőt, hírolvasót. A súgógépbe is belesülnek, hátha még élő szóban, papír nélkül hallanánk megszólalni szegényeket! Ráadásul egy részük biztos gondba esne, ha műfajilag kéne meghatároznia az interjú és a riport közötti különbséget.
Szerintem a retorikai teljesítmény alapja ugyanis nem föltétlen a tehetség kérdése. Ámbár ha van készség, úgy biztos könnyebb. Ám inkább kíván egy nagy adag enciklopédikus tudást, műveltséget, olvasottságot. Ezeket a diszciplínákat meg manapság hanyagolják az oktatásban, hisz egyetemet fejeznek be olyanok, akik húsz könyvet nem olvastak el életükben. Szomorú tények.
A másik elvárás pedig az lenne, hogy a sokakhoz szólók minden koron legyenek tisztában a feladatukkal. Úgy is fogalmazhatnék, hogy önmagukkal. Akkor lesz rá esély, hogy kiállhatnak mások elé, akár őmiattuk, őket is képviselve.
Csakhogy ez a süllyedő szép új világ pont az egyén közösséghez való viszonyát szereti relativizálni. Aki meg önmagát sem tudja mindig pontosan meghatározni (parasztosan: definiálni), attól nem lehet elvárni, hogy mérce legyen, irányt mutasson. Annyira lesz hiteles, mint a hírhedt jereváni 98 centis méterrúd.

Nem mondom én, hogy ne tanítsák a retorikát, mert fölösleges. Nem az. Felőlem: virágozzon minden virág. De nagyon jó lenne, ha a rideg szakmai szempontokon túl, azt is megmagyaráznák az alanyoknak, hogy kell embernek megmaradni. Az lesz a legnehezebb.

Pk

A TÁBLA

Az elmém az univerzum. Olykor jókat kerülök-fordulok benne. A legolcsóbb utazás.

Ezen túl, még a magamfajta egylyukú, tyúkhúron és ketrecben tartott kappannak is külön izgalommal szokott járni minden valós kirándulás. Ilyenkor egy kórházi beutaló már élményszámba megy. 

Zenta, sebészet, röntgen! A várótermi nyüzsgés! A sok érdekes, új arc! Még az ottani szagok sem tapasztalhatóak idehaza.

Nem beszélve a színekről. 

A zentai levegő sárgásabb. Talán azért, mert porral telítettebb. Kanizsa városi zászlaja kék-ezüst (fehér) színe vizenyős, légnemű, esőszaga van, meg Tisza szaga, és a pocsolyák jutnak róla az eszembe, valamint a közelmúltig a tóparti házikók ereszein lógó jégcsapok, amiknek kihegyezett végébe bele szokott bújni a napsugár, hogy utána minden elpárologjék, föligya a levegő, majd másutt, eső, hó, pára formájában elölről kezdődjék az örökös körforgás.

Ám a zentai zászló fele-fele kék és sárga. Homokot, meg port idéző. Ha azt a városi lobogót látom, rögvest a Tisza-partra, a zentai kikötő fölött kockázottan feszülő, merev szerkezetű hídra, és a pillérek alatti strandra gondolok. Kicsit idegen a látvány, mi tagadás. Ámbár Zenta földje nagyon hasonlít a miénkhez. Hol termékenyen fekete, a régi folyómeder kiöntéseinek üledékéből származó, a világ egyik legjobb termőföldje; hol pedig löszösen hóka, vagy mostoha agyagos, amin a kamillán és a porcfüvön kívül csak a legigénytelenebb növényfajták élnek meg, úgy-ahogy. Néhol egészen fehér, mintha még most, kora tavasszal is hófoltok borítanák a határában sarjadó legelők füvét.

Ebben is hasonlítunk kicsit. Nemhiába: ez a dél-alföldi Tisza-mente tájjellege.

Ahogy az utazóval halad az autó, jobbról kifigyelhető az Oromhegyes után merészen fülgyűrődő löszhátság dombvonulata, ami Csantavéren körösztül haránt húzódik Közép-Bácskán át, egész a Dunáig. A lankákon, ahol a szél árnyékát minden időben tapintani lehet, ott teremnek a délkeleti tájolást megháláló mandulafák. Gyümölcsösök érnek egymásba, és a katonás sorokba ültetett, rizlinget termő tőkéken fakad a homoki borászok öröme. A szédületes „S” betűt karéjozó kettős kanyar után úgy tárul elém a vasúti fölüljáró tagbaszakadt látványa, hogy vele együtt óhatatlanul megint fejembe tolulnak a régóta függőben lévő kérdések. Ugyanis gyerekkorom óta talány, a „híd” előtt leszúrt tábla szerepe. (Hídnak mondom, mert nekem most már örökre híd marad életem első, valóságos vasbeton fölüljárója, amit vagy negyven éve pillantottam meg legelőször. A félelmetes, zömök monstrum a lapos vidékhez szokott zsenge lelkemet sokáig foglalkoztatta, mert sehogy sem akartam megérteni, minek a híd, ha folyó nincs alatta, és miért kell a mozdonynak ilyesmit építeni, mikor másutt – közönségesen – a sínek a földön körösztözik a kocsiutat. Erősen ajánlott megállni előttük, valahányszor a távolból közeledvén zakatol a szerelvény, és kész. Szóval – már akkoriban: eleve gyanús volt nekem ez a szörnyeteg építmény…)

Hát még az előtte árválkodó tábla! Ki ne tudná, arra hivatott az a rozsdaette, girhes, tilalmat jelző transzparens, hogy óva intse a közlekedőket: Tilos a fotózás! 

Máig oda van döfve. Az aszfalt mellett szerényen dacol az idővel, mintha csorbítani akarná annak tekintélyét. Felemás érzésekkel húzom vigyorra a számat akárhányszor fölbukkan a kanyar mögött. Nem a digitalizált, űrtechnológiával, műholdakkal patkolt mostani időkre fittyet hányó igyekezete, a megléte ad okot a keserédes derűre. Hanem a tábla üzenete. A rajta lévő piktogram. Tudniillik azon egy olyan ódivatú, a néhai fekete-fehér burleszkfilmekben szerepeltetett fényképező-masinának a sziluettje díszeleg, amit legutoljára talán már csak a boldog emlékezetű spagetti-westernfilmek kellékeként láthattunk. Három lábával, a róla lógó fekete függönnyel, és a mögéje kushadó pepita öltönyös, kalapos, vikszelt bajszú hajdani fotográfussal – ténylegesen mosolyt fakasztó látvány. Így az útjelzőre biggyesztett fényképezőgép árnyfoltja inkább hasonlít sárga alapon félig csukott fekete harmonikára, semmint bármiféle kép készítésére alkalmas eszközre. 

Mindenesetre egy interneten csüngő, kakaós zabkásán nevelt mai gyereknek hosszú magyarázatot, tán egy egész osztályfőnöki órát is igénybe venne mire megértené, mi a rosseb az az elfuserált – nagy vonalakban radiátorra emlékeztető – fekete paca, a háromszög tábla közepén? 

Majd nevetne nagyot:

 „Fotózni tilos? A vasúti fölüljáró titkosított, stratégiai célpont? Na, ne vicceljünk öreg! Röhög a vakbelem. A GPS, a Google Maps, meg az okos telefonok idején is? Dugdosunk egy bazi nagy objektumot, takarnánk, mint macska a piszkát? Hát hol élsz te, öreg?  Kossuth megpattant és nem emigráltál vele?”

Én valahogy mégis: szeretem azt a táblát.

Jelzi, hogy bár az idő mulandó, azért csak-csak kifog rajta egy-egy ilyen, sokat megélt öreg jószág. Magányosan ittfelejtett ő a világban, mint mi.

Célja, ha kérdik (nem kérdik, csak én tűnődök rajta), már nincs neki, de a rá testált föladatot pusztulásig végzi. Mint az a japán katona, aki a háború után a dzsungelben harcolt tovább jó negyven évet, mire nagy nehezen, kései leszármazottai könyörgésére különbékét kötött a győztesekkel, és letette a fegyvert.

Igazi végvári vitézként őrködik a korrodálódott tábla. Vigyáz valamit a múltamból. Jelzi most is, hogy odahagyva a szülőváros határát, máshová léptem, távolodok az otthonomtól.

Mert lelkük van az ilyen öreg portékáknak. Az ősök – akik még tudtak egyet s mást a mindenség törvényeiről, volt tartásuk, erkölcsiségük és belső rendjük – nem hiába süvegelték meg a magukban álló feszületeket, az útkörösztöződéseket, a viharral dacoló fákat, a villám sújtotta helyeket. 

Ahogy a bedőlt falú tanyáknál én is meg-megállok. Röstellem, de ilyenkor mintha imádkozhatnékom ébredne. A megsüppedt sírhant gyanánt domborodó, akác- és olajfáktól gazosan benőtt egykori tanyaházak hantjain buján nő a vadliliom. A virágok sokasága illatos, könyörületet váró szemfödőként borul a régmúltra. Eltemettetett, ami volt. Úgy Zenta környékén, ahogy Kanizsa körül.

Csak a tábla. Az jelzi, hogy a feldúlt teremtettségben is maradt remény.

Vinni kéne rá virágot.

Pósa Károly