09.11. – AZ ÜNNEP

rajzom

Nem hinném, hogy szeretnék húsz évvel fiatalabb lenni. Csak a korosodó, és ettől teljesen kétségbeesett emberek gondolhatják, hogy a korábbi önmagukhoz való ripsz-ropsz visszatérés ugyanilyen varázsütésre meghozná nekik a boldogságot. Ez az éveiket elmorzsoltak egyik legnagyobb téveszméje. Illúzió, amit persze sosem lehet kipróbálni, mert visszacsinálhatatlan.

Miért?

Húsz évvel ezelőtt boldognak hittem magamat?

Tudja a rosseb.

Tele voltam mindenféle elképzeléssel, felnőtt mesékkel, az agyamban valósnak tűnő, meg kifejezetten hamis ideálok zsongtak, együtt kavarogtak, és néha fejjel mentem a falnak, mert az élettel vívott napi tusában az tűnt egyszerűbbnek. Hegeim száma szaporodott. Kaptam sebeket, és ütlegeket osztottam én is. Eszményeim egy része, amik nem voltak már fontosak, fokozatosan megfakultak. Változott a sorrendjük, meg hát jómagam is változtam.

Ahogy múltak az évek, az egyszerű, a megfigyelhető és a megtapasztalható igazságok kezdtek el érdekelni, szemben a korábbi gyakorlattól, amikor még meghasonlás nélkül nem tudtam elfogadni a valóságot. Aztán mindezt megbántam.

Idő kellett hozzá, hosszú folyamat volt, de sikerült, noha még most is úgy vélem, minden egykori hibám itt maradt velem, legbelül, valahol rejtve bennem élnek. Ezt abból tudom, hogy ma is meg-megkísértenek. Ha más nem is, ilyenkor a szívem figyelmez. Megdobban. Int, hogy a régi vétkeket mindvégig cipelni fogom. Legföljebb már nem irányítanak. Ez is valami. A lelki békesség rovására megy, mégsem tehetni ellene semmit.

Az idő bár körösztülnyargal rajtunk, ma is tisztán emlékszem a 21 évvel ezelőtti szeptember 11-ére. Rekkenő meleg volt. Mintha az augusztusi nyár kánikulástól elfelejtette volna betenni maga mögött a kertajtót. Két lábbal álltam a napszítta pusztában, Oromhegyes alatt. Mezítelen talpamat égette a tarló, tücskök ciripelését remegtette a sárga, porszagú délibáb, és a bácskai horizont élén kívül minden más kerekdednek, hajlékonynak, tompának tűnt. Arra gondoltam, hogy nyergelni kéne. A toronyiránt odalátszó Zentára bemenni lóháton, korsó hideg sört rendelni a sarki Sörözőben. Ott volt a buszállomástól nem messze. Könnyű vágtában alig fél óra alatt beérhettem volna.

Tudtam akkor is: azon a napon, 1697-ben Zentánál a magyar seregek döntő csapást mértek a felvonuló török haderőre: a zentai csata következtében a 150 éves oszmán hódoltságtól szabadul meg a Délvidék, Magyarország éléskamrája. Ez Zenta város napja is. Sosem mondtam még ilyet, most leírom: hajrá Zenta, hajrá zentaiak!

Arról viszont már csak sokkal később értesültem, hogy 1825-ben – Pozsonyban szeptember 11-én, szintén a mai napon ült össze az első magyar reform közgyűlés. A reformkori – akkori kétkamarás – országgyűléseket rendre Pozsonyban tartották, esetleg Sopronban. A felsőtábla általában a Prímási palota Tükörtermében ülésezett, az alsótábla pedig – 1802-1848 között – a Magyar Királyi Kamara palotájában zajlott. Utóbbi épületben folytak a reformkor jelentős vitái a magyar gazdasági és kulturális függetlenségről. Itt volt szó először nyilvánosan a jobbágyrendszer eltörléséről, például.

Széchenyi, Wesselényi, Kölcsey, Deák, Kossuth a Kamara épületében elhangzott fontos beszédeit máig őrzi a magyar múlt emlékezete. Az sem jutott eszembe, pedig valaha tanultam, hogy 1919-ben e napon halt meg Kosztolányi unokatestvére, Brenner Jóska. Az 20. századi hamis irodalmi kánon Csáth Gézaként ismeri, isteníti. Én meg azt mondom, nem volt kár érte.

Nagyjából – persze korántsem teljes a lista – mostanáig ezek a mai nap magyar vonatkozásai. Akárhogy nézem, délvidékiként, magyarként, de egyszerű emberként is akármelyik esemény fontosabb, közelebb áll hozzám, a népemhez, a világlátásomhoz, mint az, hogy a soha meg nem támadott Amerikai Egyesült Államok egyik metropoliszában ilyen-olyan körülmények között romhalmaz lett két toronyház, lezuhant pár gép, és tatarozni kellett a Pentagon egyik szárnyát.

Nekem szeptember 11-e immáron véglegesen arról a bódult, nyárias melegről, a közeli mocsár békaummogásáról, a Cigány Péter bácsi kordéjáról, a löszhátságnak iramodó aszfaltút szalagjáról, meg a szénaszagú Járásról marad emlékezetes.

Mert nem mellesleg, 1999-ben ezen a napon, ott a pusztában kaptam a hírt, hogy megszületett a legidősebb lányom. Úgyhogy ez egy ünnepnap, akárki beláthatja.

                                   Pk

A TÁBLA

Az elmém az univerzum. Olykor jókat kerülök-fordulok benne. A legolcsóbb utazás.

Ezen túl, még a magamfajta egylyukú, tyúkhúron és ketrecben tartott kappannak is külön izgalommal szokott járni minden valós kirándulás. Ilyenkor egy kórházi beutaló már élményszámba megy. 

Zenta, sebészet, röntgen! A várótermi nyüzsgés! A sok érdekes, új arc! Még az ottani szagok sem tapasztalhatóak idehaza.

Nem beszélve a színekről. 

A zentai levegő sárgásabb. Talán azért, mert porral telítettebb. Kanizsa városi zászlaja kék-ezüst (fehér) színe vizenyős, légnemű, esőszaga van, meg Tisza szaga, és a pocsolyák jutnak róla az eszembe, valamint a közelmúltig a tóparti házikók ereszein lógó jégcsapok, amiknek kihegyezett végébe bele szokott bújni a napsugár, hogy utána minden elpárologjék, föligya a levegő, majd másutt, eső, hó, pára formájában elölről kezdődjék az örökös körforgás.

Ám a zentai zászló fele-fele kék és sárga. Homokot, meg port idéző. Ha azt a városi lobogót látom, rögvest a Tisza-partra, a zentai kikötő fölött kockázottan feszülő, merev szerkezetű hídra, és a pillérek alatti strandra gondolok. Kicsit idegen a látvány, mi tagadás. Ámbár Zenta földje nagyon hasonlít a miénkhez. Hol termékenyen fekete, a régi folyómeder kiöntéseinek üledékéből származó, a világ egyik legjobb termőföldje; hol pedig löszösen hóka, vagy mostoha agyagos, amin a kamillán és a porcfüvön kívül csak a legigénytelenebb növényfajták élnek meg, úgy-ahogy. Néhol egészen fehér, mintha még most, kora tavasszal is hófoltok borítanák a határában sarjadó legelők füvét.

Ebben is hasonlítunk kicsit. Nemhiába: ez a dél-alföldi Tisza-mente tájjellege.

Ahogy az utazóval halad az autó, jobbról kifigyelhető az Oromhegyes után merészen fülgyűrődő löszhátság dombvonulata, ami Csantavéren körösztül haránt húzódik Közép-Bácskán át, egész a Dunáig. A lankákon, ahol a szél árnyékát minden időben tapintani lehet, ott teremnek a délkeleti tájolást megháláló mandulafák. Gyümölcsösök érnek egymásba, és a katonás sorokba ültetett, rizlinget termő tőkéken fakad a homoki borászok öröme. A szédületes „S” betűt karéjozó kettős kanyar után úgy tárul elém a vasúti fölüljáró tagbaszakadt látványa, hogy vele együtt óhatatlanul megint fejembe tolulnak a régóta függőben lévő kérdések. Ugyanis gyerekkorom óta talány, a „híd” előtt leszúrt tábla szerepe. (Hídnak mondom, mert nekem most már örökre híd marad életem első, valóságos vasbeton fölüljárója, amit vagy negyven éve pillantottam meg legelőször. A félelmetes, zömök monstrum a lapos vidékhez szokott zsenge lelkemet sokáig foglalkoztatta, mert sehogy sem akartam megérteni, minek a híd, ha folyó nincs alatta, és miért kell a mozdonynak ilyesmit építeni, mikor másutt – közönségesen – a sínek a földön körösztözik a kocsiutat. Erősen ajánlott megállni előttük, valahányszor a távolból közeledvén zakatol a szerelvény, és kész. Szóval – már akkoriban: eleve gyanús volt nekem ez a szörnyeteg építmény…)

Hát még az előtte árválkodó tábla! Ki ne tudná, arra hivatott az a rozsdaette, girhes, tilalmat jelző transzparens, hogy óva intse a közlekedőket: Tilos a fotózás! 

Máig oda van döfve. Az aszfalt mellett szerényen dacol az idővel, mintha csorbítani akarná annak tekintélyét. Felemás érzésekkel húzom vigyorra a számat akárhányszor fölbukkan a kanyar mögött. Nem a digitalizált, űrtechnológiával, műholdakkal patkolt mostani időkre fittyet hányó igyekezete, a megléte ad okot a keserédes derűre. Hanem a tábla üzenete. A rajta lévő piktogram. Tudniillik azon egy olyan ódivatú, a néhai fekete-fehér burleszkfilmekben szerepeltetett fényképező-masinának a sziluettje díszeleg, amit legutoljára talán már csak a boldog emlékezetű spagetti-westernfilmek kellékeként láthattunk. Három lábával, a róla lógó fekete függönnyel, és a mögéje kushadó pepita öltönyös, kalapos, vikszelt bajszú hajdani fotográfussal – ténylegesen mosolyt fakasztó látvány. Így az útjelzőre biggyesztett fényképezőgép árnyfoltja inkább hasonlít sárga alapon félig csukott fekete harmonikára, semmint bármiféle kép készítésére alkalmas eszközre. 

Mindenesetre egy interneten csüngő, kakaós zabkásán nevelt mai gyereknek hosszú magyarázatot, tán egy egész osztályfőnöki órát is igénybe venne mire megértené, mi a rosseb az az elfuserált – nagy vonalakban radiátorra emlékeztető – fekete paca, a háromszög tábla közepén? 

Majd nevetne nagyot:

 „Fotózni tilos? A vasúti fölüljáró titkosított, stratégiai célpont? Na, ne vicceljünk öreg! Röhög a vakbelem. A GPS, a Google Maps, meg az okos telefonok idején is? Dugdosunk egy bazi nagy objektumot, takarnánk, mint macska a piszkát? Hát hol élsz te, öreg?  Kossuth megpattant és nem emigráltál vele?”

Én valahogy mégis: szeretem azt a táblát.

Jelzi, hogy bár az idő mulandó, azért csak-csak kifog rajta egy-egy ilyen, sokat megélt öreg jószág. Magányosan ittfelejtett ő a világban, mint mi.

Célja, ha kérdik (nem kérdik, csak én tűnődök rajta), már nincs neki, de a rá testált föladatot pusztulásig végzi. Mint az a japán katona, aki a háború után a dzsungelben harcolt tovább jó negyven évet, mire nagy nehezen, kései leszármazottai könyörgésére különbékét kötött a győztesekkel, és letette a fegyvert.

Igazi végvári vitézként őrködik a korrodálódott tábla. Vigyáz valamit a múltamból. Jelzi most is, hogy odahagyva a szülőváros határát, máshová léptem, távolodok az otthonomtól.

Mert lelkük van az ilyen öreg portékáknak. Az ősök – akik még tudtak egyet s mást a mindenség törvényeiről, volt tartásuk, erkölcsiségük és belső rendjük – nem hiába süvegelték meg a magukban álló feszületeket, az útkörösztöződéseket, a viharral dacoló fákat, a villám sújtotta helyeket. 

Ahogy a bedőlt falú tanyáknál én is meg-megállok. Röstellem, de ilyenkor mintha imádkozhatnékom ébredne. A megsüppedt sírhant gyanánt domborodó, akác- és olajfáktól gazosan benőtt egykori tanyaházak hantjain buján nő a vadliliom. A virágok sokasága illatos, könyörületet váró szemfödőként borul a régmúltra. Eltemettetett, ami volt. Úgy Zenta környékén, ahogy Kanizsa körül.

Csak a tábla. Az jelzi, hogy a feldúlt teremtettségben is maradt remény.

Vinni kéne rá virágot.

Pósa Károly     

ZENTA ALATT

A szagok.
Az orrunkba vetülő emlékek. Anyánk teje, az árokparti virágok illata, a kukoricapuska szaga, szorítva az orromhoz. Nyílnak a fák a Petőfi utcában, meggy mindenütt. Hullik a szirmuk, tiszta, romantikus filmvégi a jelenet. Futok Zenta alá, Adorján alatt, a dűlőúton. Közben ezt látom.  Lerajzolhatatlan.
Lapály, és mégis kelleme a szemnek, ha ívet nézek rajta.
Nem vagyunk mi hegyi emberek. Csak lapos, a horizontot és az eget szétmérők.
Futok hazafelé. Csukva a szemem.
Így is tudom, mihelyt megérkeznék. A volt söprűgyár kénszaga árulkodón kínálja magát.
De jó otthon lenni. Tartozni valahová.

Pk 

BETELT A CSANAK - Zentán

Pedig egyik legnagyobb sikeremet pont neki köszönhettem. Karikaturistával sűrűn-sűrűn előfordul, hogy valamelyik alkotása kiváltja a közvélemény, vagy inkább a célkörösztben érintettek heves reakcióját.
De az még a tőlem nagyságrendekkel fajsúlyosabb kollégáknak is csak ritkán adatik meg, hogy a címlapos rajzukat habzó szájjal szónokló honatyák lengessék a parlamentben. 
Ráadásul éppen a legzivatarosabb időkben, a tomboló milosevityi önkény éveiben. 
Ugyanis ez esett meg szerény firkálmányommal akkortájt.

Történt, hogy a kilencvenes évek legelején néhány kanizsai barátommal egy magazint kezdtünk szerkeszteni. Igazi hőskorszak volt. Internetről még senki sem hallott, a számítógéppel is csak úgy voltunk mint a fehér hollóval. (Vagy tán annyit sem láttunk.)
Ennek dacára a helyi kis lapunk szépen fogyott. Mai fejjel nézve a kelleténél vadabb őrültek voltunk mindahányan. 
A Kanizsai Figyelő megírta a környék történéseit. Nem válogattunk az eszközökben. Ha kellett a bulvárbéka feneke alóli cikkekkel botránkoztattuk a jónépet, hogy azután egy oldallal odébb kemény tanulmány-szerű írás következzék a honi közélet állapotairól. Abban az érában nem volt divat ekkora mellénnyel írogatni. Sokkal kevesebbért is beverték az ember fejét. Háború volt a Balkánon, zűrzavaros évek követték egymást. Válságból válságba húzott bennünket a tomboló diktatúra. 
Mindezzel nem sokat törődtünk. Lelkesen írogattunk, szerkesztettük a lapot, ami – lévén, hogy sosem kaptuk meg a kért belgrádi bejegyzést – amolyan fél-illegális újságként, hallgatólagos engedéllyel jelent meg. Általában csütörtökön, piaci napon - nagy derültséget és riadalmat kiváltva. Mondanom sem kell, hogy az előbbi a kanizsai közvélemény túlnyomó többségét jellemezte, az utóbbi viszont az akkori elvtársakat. 
A „jóakaróinkat”. 
Karikatúráimat akkor kezdtem publikálni. Nem voltam visszafogott. Megilletődés nélkül páros lábbal rúgtuk be a közízlés, és a kisvárosi tabuk szépen faragott, de szúette diófa-kapuját. Mivel a cenzúra fogalma, mibenléte előttünk ismeretlen volt, nem kíméltünk politikust, újgazdagot, városi potentátot, semminemű jelenséget: mindenről és mindenkiről meg volt a megföllebbezhetetlen véleményünk. A rosseb se gondolta annyi ésszel, hogy gyakorlatilag a fejünkkel játszunk – tessenek nyugodtan szó szerint érteni e patetikusnak vélhető megállapításomat. Hiába csitítottak a szüleim, az aggódó ismerősök: még büszke is voltam magamra. 
Hiszen jóval fiatalabbnak, butábbnak és rátartibbnak számítottam azokban az években.

A sok uborkafára kapaszkodott politikus közül egyik kedvenc figurámként Milan Paroški ultranacionalista képviselő urat jegyeztem. (Vajh, emlékszik-e még valaki a személyére, alakjára? Istenem, pedig egy kanál vízbe megfojtott volna minden magyart! A barázdáltabb homlokúaknak azért lehet, hogy ismerősen csöng a neve…) 

Milan Paroski

Na: ez a soviniszta fasztarisznya egy szép napon a parlamenti fölszólalásában élesen kikelt a mi kanizsai szerény kis újságunk ellen. 

Csak azért, mert a címlapunkon lehoztuk a rajzomat: Nenad Čanakot ábrázolta a feszületen, az INRI fölirat helyett Vajdaság autonomista V betűjével (aminek puszta használatáért akkortájt nyílt utcán pofon vert a rendőr), a tetejében pedig a köröszt alatt - római őrszem gyanánt - a Jugoszláv Néphadsereg tartalékos katonája meredt vigyázzba. 
Óriási lett a botrány: két országos napilap, a szocialistáknak és a Jugoszláv Baloldalnak benyaló Politika, meg a Večernje Novosti fölkapták a hírt, mint tyúk a taknyot és kürtölték szanaszét, hogy lám – az autonomista, szeparatista, fasiszta stb. magyarok ott fönt, Észak-Bácskában szamizdaton éltetik a hazaáruló újvidéki szerbet.

Tudniillik, azokban a nem kicsit elanyátlanodott hónapokban szórta a hatalmi párt a behívókat. Baranyába vitték (volna) az itteni magyarokat, az ottaniakra lődözni. Már akkor is tudta minden normális ember, hogy bűnös egy háborúba, veszett becsületű ügybe keveredett az ország, sőt az egész régió. Mégis, ezt csak kevesen merték kimondani. Ettől kevesebben merték vállalni a békepártiságot. Egy volt közülük Nenad Čanak. Meg is lett az eredménye: őt is rendőrökkel hurcolták el Vukovár alá tartalékosnak.

Föl is néztünk rá. Számtalan magyar híve lett a Ligának. Zömük éppen Zenta környékéről verbuválódott, ahová a behívóparancsot megtagadók közé elment Čanak. Beszélt a tömegnek. A mai napig belém ivódott annak a kendős magyar asszonynak a Naplóban leközölt fotója, aki a láthatóan megrendült szerb politikus vállán zokog, siratja az erőszakkal katonának hurcolt férjét, fiát. Jó ideig Nenad Čanak és a pártja volt a zászlóshajó azoknak, akik magyar létükre nem akartak nemzeti alapon szerveződő pártban érvényesülni.

De azóta – sok víz lefolyt a Tiszán.

Egy-két napja látott napvilágot a hír: betelt a pohár a zentai Liga helyi szervezeténél. Pontokba szedve róják fel a – negyed százada (!) pártelnökként funkcionáló – Nenad bátyónak, hogy elegük van belőle.

Húsz év alatt tetszik tudni a hajdani, érző, emberi arcú békeharcosból igazi politikus lett – a szó klasszikus, tehát pejoratív értelmében. 

Homo honesticus  -  Homo politicus

A jó Čanak lelkületével, eszmevilágával, hozzáállásával párhuzamosan torzulni kezdett egész emberi mivolta. A szerbiai politikum egyik pojácájává züllött. 
Ámbár - az még hagyján, ha valaki politikus létére hülyét csinál magából. (A kettő ugyanis nem zárja ki egymást.) Attól viszont fölszisszen minden jó érzésű választópolgár, ha egy közéleti szereplő kezd kártékonnyá válni. A szélkakasként pörgő Liga vezetője így járt velünk – régi szeretteivel, szimpatizánsaival - a Tisza-mente magyarjaival. Erről a minap a leghitelesebben a saját, magyar ajkú párttársai nyilatkoztak, amikor szemére vetették az elnök úrnak a nem is bújtatott magyarellenességét, a népünk múltja, a hagyományaink ellen történő kirohanásait. Tetézve azzal a történelemhamisító igyekezetével, ami például a második világháborús túlélő honvédeinkből – a pöfögő antifasizmus ítéleteként – egyből fasiszta pribékeket, náci szolgákat kreált.

Hab a tortán a zentai alapszervezet közleményében hangoztatott korrupciós vád. Pukkannak a múltbéli – nemzeti alapon történő megkülönböztetéseket sérelmező - panaszok.

Minden káröröm nélkül, kissé elkeseredve, szomorúan írom: eléggé megkésett a jajkiáltás hölgyeim és uraim!
Miért kellett mindezt idáig tűrniük? Hogy egy klasszikust idézzek: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Kicsit előbb. Most mintha hitelét vesztette volna a pártból kilépő rabok kórusa. Mindenesetre okos a mi népünk. Tudja az örökbecsű igazságot: jobb későn, mint soha.

Nenad elnök úr meg menjen a picsába csudába! Nekem jó régóta lemászott arról a bizonyos feszületről. Hiszem azt, rajtam kívül sok bánáti, bácskai magyar, sőt szerb polgártárs is osztja a véleményemet. 
Volt egy röpke történelmi szerepe.  Sic transit gloria mundi.

Csak rajta múlott, hogy a megdicsőült főszereplő pozíciója helyett egy ripacs epizodista kétes eredetű gázsiját választotta.    

Pósa Károly

Egy kitüntetés margójára – laudáció helyett

A barátom, Valkay Zoltán építész lett Zenta város Pro Urbe díjasa!

 

jobbról: Valkay Zoltán

Föltételezem, elég sokan ismerik a jópofa mondást, miszerint díjat kétféle módon kaphat egy ember. Vagy túl korán - vagy túl későn. 

De mivel mifelénk kicsit mindig minden másképpen szokott lenni, gyakran megesik egy harmadik változat is: akkor kapja valaki az elismerést, amikor sikerült kikönyökölnie magának. Ha mások hátára ágaskodva bejön neki a vállveregetés, és a többieken átgázolva a plecsnit kiügyeskedi. Vannak időszakok, élethelyzetek, amikor egyeseknek a meggyőződésükké válik: neki a közösség hálával tartozik. Ilyenkor kéri az erről szóló tanúsítványt. Merthogy neki az jár. Jussa van rá. És egy idő után, ez az embertársunk már el is hiszi: ő a pótolhatatlan. A megismételhetetlen. Egyféle példaképpé nemesedik a saját fürdőszoba-tükre előtt. S pózol, mert tudja – a törtetésének a gyümölcse úgyis beérik. Előbb-utóbb a mellére akasztják a fityegő medált, a plakettet a kezébe nyomják, vagy legalább igazgatót csinálnak belőle – hadd örüljön az após – vitte valamire a hülye veje: kap majd ordót, gratulálni fognak neki, és megnő az irigyei száma. Aznap este, mielőtt megbékélt mosollyal álomba merülne, átszól majd a hitvesi ágyon. Látod drágám? Ma sikerült önmegvalósítani magamat. Végre mások is észrevették, mennyit érek. Igen szívem, látom. (Én már régen tudom mennyit is érsz te szerencsétlen. Idáig csak azért nem mondtam a szemedbe, mert volt gyerekszobám. Jólneveltségből, meg kényelemből hagytalak békén.)

Viszont – hál’Istennek – ezúttal máshogy történt.

Tudniillik nagy ritkán, fájdalmasan kevésszer (!) az is előfordul, hogy a rangos díj időben érkezik, és úgy ítélik oda valakinek, hogy a közvélemény egésze nyugtázza: most egy arra érdemes lett kitüntetve! Amikor fölsóhajtunk: végre nem az első jöttmentet, csókos cimborát, unalomból, cilinderből kihúzott díszpintyet illetik ovációval!

Péntek délelőtt ilyesmire gondolhattak a zentai városházán azok a meghívottak, akik vastapssal ünnepelték az idei Pro Urbe díjasokat.

Közöttük Valkay Zoltán építészt, aki idén tölti be ötvenedik születésnapját, és e félszáz esztendő összes kihívása után a jó zentaiak úgy gondolták - ideje kimutatni hálájukat városuk szülötte iránt. 

Mert hiába, hogy Valkay építészként, közíróként, helytörténészként több mint másfél évtizede Magyarkanizsán él: Zenta városában is ott maradt a kézjegye. Középületek, emlékművek jegyzik munkássága minőségét. Ezeken felül pedig bő félezer oldalas, vaskos tanulmánykötetet is letett az asztalra. Egyfajta korrajzot, látleletet, ami egyben Zenta város építészettörténeti összefoglalója. Tízévnyi kutatásának az eredménye. Olyan komplex munka, amire még hosszú ideig hivatkozási alapként tekintenek majd: nem csak a hazai és magyarországi szakmai körök, de a szélesebb néprétegek is - leginkább a szülővárost szerető, megismerni vágyó olvasóközönség.

A díjak tudniillik köteleznek. Ne higgye senki, hogy az elismerés akkor találja meg igazán a helyét, a gazdáját, akkor érezzük jogosnak az odaítélését, ha valaki becsülettel teszi a dolgát. Ha „csupán” végigdolgozta az életét. Aki negyvenöt év alatt egy napot sem volt betegszabadságon, annak legyen hálás a kollektíva. Vegyenek neki arany karórát, vagy kínai vázát, illesse prémiummal a munkaadója. Kétség kívül mintaként lehet rá tekinteni, megbecsülés kell, hogy övezze. Talán megfizették érte, talán nem eléggé: bért - bizonyosan kapott érte. 

Ám a Pro Urbe díj sosem szabadna, hogy erről szóljon – sem Zentán, sem máshol. Ugyanis a város (egyik) legrangosabb kitüntetése mindig annak kéne, hogy járjon, aki hivatásán felülemelkedve a közösség egészéért fáradozott, olykor a szakmájától elvonatkoztatva, olykor teljesen más jellegű elismert tevékenysége révén többletet tudott adni a mindenkori városának. A szülőföldjének.

Mint például Valkay Zoltán. Épített örökségünk számbavételekor nem csak építészettörténeti kutatásai kulcsfontosságúak, de ugyanilyen nélkülözhetetlenek a publikációi, a hely szellemét idéző meglátásai. Utóbbiak kisebb kötetek gyanánt jelentek meg, de a neve alatt közölt értekezései is rendszeresen felbukkannak a honi és az anyaországi sajtó hasábjain. Esszé- és prózaíró, néha költő, néha kritikus. Olyan művészettörténészi, egyetemes művelődéstörténeti pallérozottsággal bír, ami csak kevesek adottsága.

Valkay Zoltán érdemeit kidomborítva a legfontosabb mégis az építészeti krédója. Mindazon erőfeszítése, ami még innét, a Tisza mellől is egyedi alkotóvá emeli. A bácskai közegbe harmonikusan illeszkedő házai önmagukért beszélnek. A hely varázsát tovább éltető munkái a legékesebben szóló tanúi annak, hogy volt virágkorunk. Egyszer mi is voltunk. Hogy Valkay ars poeticája, szellemisége folyományaként – a mindenkori környezethez illeszkedő alázata, szerénysége révén – egyformán fontos, teljes joggal lett megbecsült alkotó polgára nem csak Zentának, hanem immáron Magyarkanizsának is.     

Megjelent az Új Kanizsai Újság 2015. szeptember 18-ai számában