A barátom, Valkay Zoltán építész lett
Zenta város Pro Urbe díjasa!
 |
| jobbról: Valkay Zoltán |
Föltételezem, elég sokan ismerik a jópofa mondást, miszerint díjat kétféle
módon kaphat egy ember. Vagy túl korán - vagy túl későn.
De mivel mifelénk
kicsit mindig minden másképpen szokott lenni, gyakran megesik egy harmadik
változat is: akkor kapja valaki az elismerést, amikor sikerült kikönyökölnie
magának. Ha mások hátára ágaskodva bejön neki a vállveregetés, és a többieken
átgázolva a plecsnit kiügyeskedi. Vannak időszakok, élethelyzetek, amikor
egyeseknek a meggyőződésükké válik: neki a közösség hálával tartozik. Ilyenkor
kéri az erről szóló tanúsítványt. Merthogy neki az jár. Jussa van rá. És egy
idő után, ez az embertársunk már el is hiszi: ő a pótolhatatlan. A megismételhetetlen.
Egyféle példaképpé nemesedik a saját fürdőszoba-tükre előtt. S pózol, mert
tudja – a törtetésének a gyümölcse úgyis beérik. Előbb-utóbb a mellére
akasztják a fityegő medált, a plakettet a kezébe nyomják, vagy legalább
igazgatót csinálnak belőle – hadd örüljön az após – vitte valamire a hülye veje:
kap majd ordót, gratulálni fognak neki, és megnő az irigyei száma. Aznap este,
mielőtt megbékélt mosollyal álomba merülne, átszól majd a hitvesi ágyon. Látod
drágám? Ma sikerült önmegvalósítani magamat. Végre mások is észrevették,
mennyit érek. Igen szívem, látom. (Én már régen tudom mennyit is érsz te
szerencsétlen. Idáig csak azért nem mondtam a szemedbe, mert volt gyerekszobám.
Jólneveltségből, meg kényelemből hagytalak békén.)
Viszont – hál’Istennek – ezúttal máshogy történt.
Tudniillik nagy ritkán, fájdalmasan kevésszer (!) az is előfordul, hogy a
rangos díj időben érkezik, és úgy ítélik oda valakinek, hogy a közvélemény
egésze nyugtázza: most egy arra érdemes lett kitüntetve! Amikor fölsóhajtunk:
végre nem az első jöttmentet, csókos cimborát, unalomból, cilinderből kihúzott
díszpintyet illetik ovációval!
Péntek délelőtt ilyesmire gondolhattak a zentai városházán azok a
meghívottak, akik vastapssal ünnepelték az idei Pro Urbe díjasokat.
Közöttük Valkay Zoltán építészt, aki idén tölti be ötvenedik
születésnapját, és e félszáz esztendő összes kihívása után a jó zentaiak úgy
gondolták - ideje kimutatni hálájukat városuk szülötte iránt.
Mert hiába, hogy
Valkay építészként, közíróként, helytörténészként több mint másfél évtizede
Magyarkanizsán él: Zenta városában is ott maradt a kézjegye. Középületek,
emlékművek jegyzik munkássága minőségét. Ezeken felül pedig bő félezer oldalas,
vaskos tanulmánykötetet is letett az asztalra. Egyfajta korrajzot, látleletet,
ami egyben Zenta város építészettörténeti összefoglalója. Tízévnyi kutatásának
az eredménye. Olyan komplex munka, amire még hosszú ideig hivatkozási alapként
tekintenek majd: nem csak a hazai és magyarországi szakmai körök, de a
szélesebb néprétegek is - leginkább a szülővárost szerető, megismerni vágyó
olvasóközönség.
A díjak tudniillik köteleznek. Ne higgye senki, hogy az elismerés akkor
találja meg igazán a helyét, a gazdáját, akkor érezzük jogosnak az odaítélését,
ha valaki becsülettel teszi a dolgát. Ha „csupán” végigdolgozta az életét. Aki
negyvenöt év alatt egy napot sem volt betegszabadságon, annak legyen hálás a
kollektíva. Vegyenek neki arany karórát, vagy kínai vázát, illesse prémiummal a
munkaadója. Kétség kívül mintaként lehet rá tekinteni, megbecsülés kell, hogy
övezze. Talán megfizették érte, talán nem eléggé: bért - bizonyosan kapott
érte.
Ám a Pro Urbe díj sosem szabadna, hogy erről szóljon – sem Zentán, sem
máshol. Ugyanis a város (egyik) legrangosabb kitüntetése mindig annak kéne,
hogy járjon, aki hivatásán felülemelkedve a közösség egészéért fáradozott,
olykor a szakmájától elvonatkoztatva, olykor teljesen más jellegű elismert
tevékenysége révén többletet tudott adni a mindenkori városának. A
szülőföldjének.
Mint például Valkay Zoltán. Épített örökségünk számbavételekor nem csak építészettörténeti
kutatásai kulcsfontosságúak, de ugyanilyen nélkülözhetetlenek a publikációi, a
hely szellemét idéző meglátásai. Utóbbiak kisebb kötetek gyanánt jelentek meg,
de a neve alatt közölt értekezései is rendszeresen felbukkannak a honi és az
anyaországi sajtó hasábjain. Esszé- és prózaíró, néha költő, néha kritikus.
Olyan művészettörténészi, egyetemes művelődéstörténeti pallérozottsággal bír,
ami csak kevesek adottsága.
Valkay Zoltán érdemeit kidomborítva a legfontosabb mégis az építészeti
krédója. Mindazon erőfeszítése, ami még innét, a Tisza mellől is egyedi
alkotóvá emeli. A bácskai közegbe harmonikusan illeszkedő házai önmagukért
beszélnek. A hely varázsát tovább éltető munkái a legékesebben szóló tanúi
annak, hogy volt virágkorunk. Egyszer mi is voltunk. Hogy Valkay ars poeticája,
szellemisége folyományaként – a mindenkori környezethez illeszkedő alázata,
szerénysége révén – egyformán fontos, teljes joggal lett megbecsült alkotó
polgára nem csak Zentának, hanem immáron Magyarkanizsának is.
Megjelent az Új Kanizsai Újság 2015.
szeptember 18-ai számában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése