HOGYAN LESZ A FÁBÓL VASKARIKA?

a Cigonya majd megmondaná...

Legkönnyebben úgy, hogy ha odafigyelünk a vezetőink szavára. Ha arra is emlékezünk, melyik mit mondott egy-két héttel korábban. Vagy az előző napon. Az esti híradóban. Ha mindennek tetejébe még hiszünk is nekik. Akkor bizony bekövetkezik a csoda. Mint a mesében: lesz a fából vaskarika. Diákbuszból migráns-biznisz. Átmeneti pihenőhelyből országos gyűjtőközpont.  

Hát hogyne! Hozzászokunk a mesékhez. Azokkal altatnak bennünket évtizedek óta. Figyeljetek csak bácskai-bánáti gyerekek!

Volt egyszer egy aranyszőrű bárányunk. Vajdaságnak hívták. Hol volt, hol nem volt. Most nincs. (Arabok vették meg rinfúzba. Bagóért.) Ennek a mesének itt a vége. Fuss el véle. Szófogadók a gyerekeink mostanában. Elfutnak. Ki Németországig, ki Bécsbe, ki Magyarországra. Az Óperenciás tengeren túli tündérországokba. Ugyanis volt már itt nekünk - szüleiknek, nagyszüleiknek - ígérve terülj-terülj asztalkám. Voltak patás ördögfattyak, dolgos hét törpe kisebbség, szakállas gonosz varázslók, aranyhalak három kívánsággal, varázspálcás tündérek, és akadtak csillagszemű pásztorok. Csak az ellopott gyémánt félkrajcárunkat nincs aki visszaadja. Pedig ott van az valahol, a belgrádi pasaluk kincstárában. Megmondaná az igazmondó juhász: ha lenne egy is – de az sincs.

Majd bolond lenne igazat szólni: errefelé az olyannak beverik a fejét. Ugyanakkor Münchausen bárót esténként közéleti vitaműsorokba szokták hívni, és a hamis mosolyú Háry János ad interjút miniszoknyás riportereknek. A róka rég kiénekelte a holló csőréből a sajtot – privatizáció a mese új címe, míg a kismalacok egymás hátára állva próbálták a farkast lepiszkálni a fáról, de a legalsót sajnos leforrázták. Kármentés gyanánt almát tettek a szájába, és megette a fene… Jancsi lelencházban, Juliska meg egy orosz milliárdos jachtján. Csak a boszorkány él meg valahogy, mert mérgezett almákkal seftel. Összeszövetkezett a királylánnyal. Neki szintén jól megy a dolga: varangyoknak árulja a csókját. Királyfi ugyan még egyik békából sem lett, de az átok nagyon is létezhet, hisz hetedíziglen nem ment soha semmire ez az ország. Hiába, hogy generációk öregedtek ki azóta: még most is hajlamosak vagyunk elhinni a meséket.

Így hittük el a minap, hogy a kanizsai önkormányzat megelőlegezte öt autóbusz vásárlását az Enka utasszállító vállalatnak. Jól tette! Mindezt azzal a föltétellel, hogy majd a frissen vett buszokat csak a diákjaink szállítására használják. Helyes! Tehát a kanizsai önkormányzat ELŐRE kifizette a gyerekek ingyenes utaztatását, ami egyébként törvényes kötelezettsége. A gesztust az Enka azzal hálálta meg, hogy napokra rá - fittyet hányva a leírtakra, fotókkal bizonyítottan! - már vígan szállította a jól fizető menekülteket az új buszokkal: természetesen a tintától még nedves szerződést fölrúgva. A kanizsai költségvetés ezer sebből vérzik. Ezt nem kell hinni – mindenki tudja. Miért kellett kamatmentes hitelt nyújtani egy felelőtlen, nyíltan szerződésszegő magáncégnek? Ki ezért a felelős? Lesz-e ennek jogi következménye? Az önkormányzat bepereli-e az Enkát? Ennek a mesének íródik-e a happy endje? Vagy azok, akik most tömik a zsebüket a mi gyerekeink rovására: boldogan élnek, míg meg nem halnak?

Elegünk van abból, hogy – Budától butábban - nálunk többször is kutyavásárt rendeznek!

Apropó: vásár!

Ki milyen mesét hallott a migráns „pihenőhelyről”? Talán nem kell bizonygatni, hogy az „ideiglenes” szó azt jelentené: alkalmi, átmeneti, időleges, múlandó – egyszóval ideig-óráig tartó. Ehelyett azt látjuk, hogy Magyarkanizsát már Sid, Szabadka meg más városok mellett menekült-befogadó központként emlegetik. Konténerekkel, téli ellátmánnyal. Ez nem a beígért ideiglenesség: sokkal inkább maga a be- és letelepítendő idegenség. Megint Belgrád vezényletével. Biztos jópofa lehet a jövevények egzotikus köszöntő táncát nézni, aztán ölbe venni és fényképezkedni arab kisgyerekekkel. Lehet műkörmöket letapsolni a kézről, míg elalélva dicsérjük az „ideiglenes tábor” rendjét, szakszerűségét. (Tetszett volna Udovički asszonynak pár órával korábban befutni, míg a szemetet, a mocskot a kanizsai melósokkal össze nem takaríttatták! Röhej, ahogy a történelem ismétli önmagát. Nagy Katalin cárnőt is elbűvölte a Patyomkin tákolta díszlet-falu látványa.) Lehet a kamerák előtt a humánumról pityeregni, papolni európai értékekről. Éppen csak ott, helyben - élni nem lehet. Az sem vigasz, hogy a táborban még annyira sem, mint a környékén. Mert Vulin úr, a miniszter asszony, meg a hozzájuk hasonló nálunk fölbukkanó belgrádi, újvidéki sztárok egyet nem tudnak: a baj az, hogy a mai helyzet már nem morális kérdéseket vet föl, hanem a létezés és nemlétezés kérdését a kanizsai emberek számára. Hatványozottan azoknak, akik a vásártér és a nagytemető körüli utcákban laknának. Aludnának. Meg Horgoson, Martonoson élnek. Vagyis élnének. Megszokott semmilyen kis létfeltételeikkel. Mint eddig.

Járt nálunk az igazságos Mátyás is. Igaz, nem álruhában, hanem méregdrága öltönyben, és kilencvennel rongyolt át az Audija a városon. Szirénázó rendőrautó volt a kísérete, nehogy be kelljen tartania a közlekedési szabályokat, mint a szegény Dominó Jocinak, akit alkonyatkor azért büntettek meg, mert lámpa nélkül akart hazabiciklizni a délutáni maszekból. Az igazságos Mátyásokat az ilyesmiért nem szokás megbírságolni. (Nem is szorulnak délutáni maszekra…) Hovatovább semmiért sem szokás őket számon kérni. Nincs büntetésük. Hogy is lenne! Hisz ők maguk a lámpások. Ennek a népnek a választott vezetői. Fénycsóvák az éjszakában. Csupa-csupa utat mutató, önfeláldozó államférfi. A támaszaink. Biztos pontként, sarokkőként szeretnék láttatni magukat a honi közéletben. Ám, ha valaki igyekszik sarokkővé válni, nem árt tudnia, hogy a sarokkő – helyzetéből adódóan – többnyire le van szarva.  

Megannyi Babszem Jankó ígéretével tele a padlás. Tőlük csak a mesebeli szegény emberek száma szaporodik. Ezért érdemes észnél lenni. Emlékezni. Annyira azért mégsem gyógyít az idő, hogy közben amnéziásak legyünk.

Pósa Károly