Néha visszájára fordul a világ folyása. A bölcsek szerint soha nem lépünk
ugyanabba a folyóba. De mi, itt Bácskában nagyon is tudjuk: dehogynem. A
folyamok áramlása is változhat. Ilyenkor a kedélyes Tisza kifog a hajózókon. Sorsszerű,
de pont az emberek miatt van ez így. Mások építik vízbe a műtárgyakat: a
zsilipeket, a keresztgátakat, kövekkel feltöltik a meder alját. Ezek okozzák a
zavart. Megbolondítják a vizet. Az örvényszerű forgók ilyenkor visszafelé vetik
a ladikot. A Dunán limánynak hívják ezt a folyami rendellenességet. Horgászok,
akik ismerik a limány helyét, ki szokták használni a lehetőséget. Miközben a
csónakjukban pecázgatnak, a lassú áramlással csurognak lefelé, majd a limány
fordít egyet a ladik tömpe orrán, és a sodrás ugyanoda hozza vissza őket.
Kimért méltósággal fél napokig egy helyben keringenek, hosszúra nyújtott
hurkokat utazva.
Tiszában, Dunában, emberi életben előfordul ez a csalóka jelenség. Kit
jobban, kit kíméletesebben, de legalább egyszer mindenkit megpörget az örvény.
Életünk folyásának anomáliáit szintúgy mindig másoknak köszönhetjük. Rend
szerint olyanoknak, akik valamiért közel állnak hozzánk. Mire észbe kapnánk,
megépítik nekünk a gátakat; cölöpöket, pilléreket vernek elénk; a biztonságosnak
vélt gázlókba mélységeket vájnak; a gazdag sodrású, kincseket lepő vizeinket
meg felszínesre, sekélyesre töltik. Zsilip módján szabályozhatóvá válunk. És
akkor a mindenség elkezd velünk örvényleni. Boldog az, akit el nem szédít, vagy
le nem húz a mélybe. Akit be nem szippantanak az örvények. Akit a szelíd limány
ugyanoda visszavet. Hogy megkapja az újrakezdés lehetőségét.
Nem csak a ránk rótt történések lehetnek ciklikusak.
Ez a szabály vonatkozhat a közösségünket érintő eseményekre is.
A megismétlés immáron több mint hat évtizede a Kanizsai Írótábor
jellemzője. A Tisza mellett, a parkban, a városka központjában. A szervezők,
résztvevők sokadszorra élhetnek a keggyel, hogy valami olyasmit mondjanak
egymásnak, ami kihallatszik az írók-költők bizalmas, szakmailag szorosan zárt
közegéből, amiből a rájuk figyelők is okulhatnak, miáltal válaszokat kaphatunk
a halkan, vagy szemérmesen föl sem tett kérdéseinkre. Tenni kéne mindezt úgy,
hogy közben a körülöttünk forgó világ gerincébe hexensussz állt be. A kertek
alján megjelentek a régen elzavartnak hitt törökfarkasok. Hullik a stukatúr a
nagy közös házról. Állástalan, sovány esztendők slattyognak mögöttünk, s a fanyar
humorú jövendőn sem tudunk igazán nevetni. Mindeközben szolgaian utánozunk
másokat: az epigonok megszaporodtak. Csakhogy lassan nem lesz kit majmolni.
Egyre kevesebb, akit még érdemes lenne másolni, idézni. Igazodni hozzá, jól-rosszul
követni: kevesebb a látó ember. Ha netán utunkba akad egy is: a tekintete
kifejezéstelen. Mintha megfagyott disznózsírból gyúrt két kis golyó lenne a
szeme.
Ehhez képest hol van Fehér Ferenc ide-oda ugráló szürke szeme? A régi
fényképeken gyöngyöző boltíves homloka, amikor az őszi kánikulában kis
vízcseppek jelentek meg halántékán, s míg a bepárásodott poharával koccintott,
szája szögletében félmosoly bujkált. Koncz göcögő nevetése, feltűnően mozgékony
szelleme? Versei egy kötetben pihennek. Mikor látták utoljára Dobót szenvedélyt
árasztó mozdulatokkal festeni? Múltkorjában néztem a sírját. Nem sok bukéta, megemlékező koszorú díszítette. (Egy sem.) Van-e még kéz, a szív és a fej között
félúton, körkörös tollrajzokat írva, Ács Jóskai minőséget fölmutató
vonalvezetéssel? Ír-e még valaki úgy, ahogy Gion tudott? Már az öltöny sem
állhat olyan gyűrötten, rosszul senkin, mint Majtényi bácsin, vagy fél
évszázaddal ezelőtt. Nem elsiratni akarom, jócskán unalmas téma, magunknak is
régóta bevallottuk: de a Vigadó időhorpasztotta, örömtelen állapotán sincs már miért bosszankodnunk.
Vége. Ahogy a történeteknek, úgy az épületeknek is van befejezésük. A világban
tudatlanság, bennünk igénytelenség, a mögöttünk ballagókban meg az
elégedetlenség.
Ám ha félretoljuk kétségeinket, szűkösségünk kastrolyába mért gyenge
szerencsénket, majd az elsötétülő kedvünk elől elhajolunk - az emlegetett
limány révén láthatunk egy szemernyi kis vigaszt. Éppen csak annyit, amennyi
ősz elején, iskolakezdés tájékán kijár a gondterhelt embernek, Kanizsának,
mindannyiunknak.
A limány visszaforgat. Visszahozza, mindazt, ami közénk való. Ami ide
tartozik, hisz együtt nőtt, fejlődött, alakult, öregedett és nemesült meg
velünk. Ez is több a semminél. Hatvanhárom őszelejei hétvége. Lehet, csak
ennyit tudunk fölmutatni. A múltunk eseményei szétbogozhatatlanul
egybefonódnak. Másokkal: szeretteinkkel, a hozzánk közel lévőkkel. És igen, itt
Kanizsán évente tucatnyi íróval, költővel. A csodálatos megpróbáltatásaink
közösek. A sikereinkkel együtt a megalkuvásaink is. Mégis. Szeptember elején vízre szállunk, és visz bennünket a folyam, akár a
fáról lassú nesszel leforduló leveleket. Azokon talán ott a megfejtés,
egyesével kisilabizálhatóak a drága szavak. A közösen írott válaszok.
Látjuk, miként visz tova mindent az ár. Előttünk akadályként merednek a
vízbe épült műtárgyak. Talán soha ilyen zavaros nem volt a víz, soha ennyi
örvény nem kavargott körülöttünk. Hiába, hogy hat évtized exegézise még
megfejtésre várna. Mi már a vízerőtannal sem foglalkozunk. Csak reménykedünk a
limányban.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése