HÉT ÜTEM - cikk

Vezércikk az Új Kanizsai Újságban

A szív világnapjára.

HÉT ÜTEM

 

fotó: Gulyás Bertalan

1.  A legelső, még tétova lélegzetvételkor fölsír. Létének pókháló-fonalát elmetszik, maga mögött hagyja a beszédes csöndöt, s a tündérkerti állapot - mint füst szokott a szőlőlugas homályában - szétfoszlik. Elfelejti, ami volt. Csak akkor jut majd eszébe életlenre exponált fotóként, köd-titkos emlékkép gyanánt, amikor a Petőfi utca lapuleveles árokpartján papsajtot eszik, és két szívdobbanás között, szünetnyi időre kihagy a külvilág körülötte. Akkor még nem tudja, mitől lesz a szeretet tüzes, a csömör özönvíz-szerű, hogy az emberre rámért sorsát a sebesség milyen viszonyrendszerben emészti föl, és hogy a tréfa meg a tanítás kötéltáncmutatvány. Lekottázott hullámok neki a szavak. Jobbára csak hangokból összeilleszkedő zene, míg a mindenség folyton átrendeződő százszorszép virágcsokor: megtapintható, egymásba tűnő kellemes fény-, szín-, illat- és hanghatások összessége.

2. Odaér, hogy a második. Hinni akar, és mert nagyon akarja - hisz is másokban. Kettős hitének nincs még hamis bizonyossága. Sietség nélkül figyeli a derűs vasárnapi délutánokat. A nyitott ablakokon kiszűrődő Muzsikaszó – jókívánság adását. Az „Erdő mellett nem jó lakni” nóta hegedűszavára ráemeli tekintetét a Fejős-bolt melletti lóitató vályúra. Nehéz, tonnás spediter kocsi közeleg a Széles-utca porában. A sarok mögé bújik Rózsa Pista bácsi ostora elől, aki káromkodva igazgatja az istrángot. Kút mély komolyságot lát a szürkék szemében. A moha vastagon, puhán tapad a betonteknő aljára.

3. A reggeleit önvizsgálattal kezdi. Érdeklődéssel olvas, fejezetről fejezetre ballag a tekintete. Sosem érez elégedettséget a nyomtatott írás végén, nincs még meg az a kerekdeden befejezett gondolatmenet, ami tökéletesebbé, derűsebbé rajzolná az elképzeléseit. Egy fölfedező elszántságával folytatja tovább. Közben észre sem veszi, hogy minél több sejtelem púpozódik föl lelkében, annál vadabbul dörömböl agyában a kétely. Körülötte - a városban, ahol helyét keresi mások között - lassan eltemetnek egy tőle több évtizeddel idősebb nemzedéket. A nagyszülők, az öregek emléke jobb napokon váratlanul bukkan föl neki, úgy ahogy Adorján alatt, a zsombékos földön járva, a talp nyomása alól szüremlik elő a víz.

4. Köddel pamacsolt nyári hajnal. Fűszerillatú a levegő. Részegen a Békevár mögött. A lapályos kaszálón őzek csoportosulása. Az ölig érő fűben négy ártatlan vad áll tőle pár méternyire. Néznek rá, kifényesedett hatalmas szemekkel, mint egy ismerősre. Üdvözlégynyi idő után az egyik megtöri a pillanat ünnepélyesre merevített, és mégis vérpezsdítő varázsát: egy szökelléssel eltűnik az ártéri erdő bokrai között, mire a másik három mentem utána iramodik. Akkor megérti, hogy nincs rajz, ami mindent elmondhatna. Csupán kísérletek vannak. Ehhez képest viszont túl sokszor gyengék, erőltetettek a próbálkozásai, és nagyon ritkán, kegyelmi helyzetekből adódón érhet csak oda, hogy a szenvedély megragadásán túl az örökös belső parancsot beteljesíthesse. Félúton jár a keze a papíron. A fejétől és a szívétől pont egyforma távolságra.

5. Ötödszörre valaki más is fölébredt benne. Indulatai mégis tiszták. Módszerei egyre tudatosabbak, egyre magasabb ívű a röpte, és ha a tapintatlan kor kihívásaitól eltekinthet, olykor felismerszik az önzetlensége. Majdnem tiszteletre méltók az erőfeszítései. Tárgyilagosabb aligha lehetne. Világnézetileg aszkéta. Az útleírás módszerével dolgozza föl élményeit, és titokban hálás, ha kinőheti a rá ruházott csodálkozó krónikás szerepét. Egzotizmus nem szédíti, helyzetfölmérése csillagos ötös. Akad, aki dicséri, ámbár kétannyian pont emiatt gyűlölik. Nem bánja. Ahogy körülötte a világ veszít varázsából, megelégszik az ismerős tájékkal. Ha nem is fejti meg teljességében a Rekeczki-ház repedésének bonyolult szerkezetű kriptogramjait, észleli a Járáson, a Tiszán, a kanizsai utcákon szétszórt nyelvemlékeket, fölbontja a kódjukat, és óvatos kézzel - más minőségben - visszapalántálja valamennyit a szülőföldje termékeny földjébe. Párnája cihájáról fölemel, tűnődőn vizsgál egy ősz hajszálat. 

6. Kétszer három taktus. Minduntalan elakad a lélegzete. Érdekli a véletlen. Eközben egyre közömbösebb arra, ami fájhatna. Élcei penge módjára hasítanak. Nem az élük, hanem az erejük, a tapasztalat edz belőlük fegyvert. Cigarettacsikkéből pisztolygolyó lesz, ám a kedélye megingathatatlan és befelé kacag, amikor látja, hogy értetlenkedve néz rá a környezete. Mintha mindenki most lépett volna be a szobájába. Legjobb társa a bukófélben lévő hold. A sokadik kutyáját is eltemette. Takaróját gondosan lesimítja, és hosszú, folyó parti sétáin mindig lopva oldalt néz, nehogy véletlenül meglássák, ha babonából a vízbe morzsol egy száraz falevelet.

7. Hét szívdobbanás. Tíz másodpercnyi idő. Ennyi az emberi élet, nem több.

  

 Pósa Károly