Vezércikk az Új Kanizsai Újságban
A szív
világnapjára.
HÉT ÜTEM
 |
| fotó: Gulyás Bertalan |
1. A legelső, még tétova lélegzetvételkor
fölsír. Létének pókháló-fonalát elmetszik, maga mögött hagyja a beszédes
csöndöt, s a tündérkerti állapot - mint füst szokott a szőlőlugas homályában -
szétfoszlik. Elfelejti, ami volt. Csak akkor jut majd eszébe életlenre exponált
fotóként, köd-titkos emlékkép gyanánt, amikor a Petőfi utca lapuleveles árokpartján
papsajtot eszik, és két szívdobbanás között, szünetnyi időre kihagy a külvilág
körülötte. Akkor még nem tudja, mitől lesz a szeretet tüzes, a csömör özönvíz-szerű,
hogy az emberre rámért sorsát a sebesség milyen viszonyrendszerben emészti föl,
és hogy a tréfa meg a tanítás kötéltáncmutatvány. Lekottázott hullámok neki a
szavak. Jobbára csak hangokból összeilleszkedő zene, míg a mindenség folyton
átrendeződő százszorszép virágcsokor: megtapintható, egymásba tűnő kellemes fény-,
szín-, illat- és hanghatások összessége.
2. Odaér, hogy a
második. Hinni akar, és mert nagyon akarja - hisz is másokban. Kettős hitének
nincs még hamis bizonyossága. Sietség nélkül figyeli a derűs vasárnapi
délutánokat. A nyitott ablakokon kiszűrődő Muzsikaszó
– jókívánság adását. Az „Erdő mellett
nem jó lakni” nóta hegedűszavára ráemeli tekintetét a Fejős-bolt melletti
lóitató vályúra. Nehéz, tonnás spediter kocsi közeleg a Széles-utca porában. A
sarok mögé bújik Rózsa Pista bácsi ostora elől, aki káromkodva igazgatja az
istrángot. Kút mély komolyságot lát a szürkék szemében. A moha vastagon, puhán
tapad a betonteknő aljára.
3. A
reggeleit önvizsgálattal kezdi. Érdeklődéssel olvas, fejezetről fejezetre
ballag a tekintete. Sosem érez elégedettséget a nyomtatott írás végén, nincs
még meg az a kerekdeden befejezett gondolatmenet, ami tökéletesebbé, derűsebbé
rajzolná az elképzeléseit. Egy fölfedező elszántságával folytatja tovább.
Közben észre sem veszi, hogy minél több sejtelem púpozódik föl lelkében, annál
vadabbul dörömböl agyában a kétely. Körülötte - a városban, ahol helyét keresi
mások között - lassan eltemetnek egy tőle több évtizeddel idősebb nemzedéket. A
nagyszülők, az öregek emléke jobb napokon váratlanul bukkan föl neki, úgy ahogy
Adorján alatt, a zsombékos földön járva, a talp nyomása alól szüremlik elő a
víz.
4. Köddel pamacsolt
nyári hajnal. Fűszerillatú a levegő. Részegen a Békevár mögött. A lapályos
kaszálón őzek csoportosulása. Az ölig érő fűben négy ártatlan vad áll tőle pár
méternyire. Néznek rá, kifényesedett hatalmas szemekkel, mint egy ismerősre.
Üdvözlégynyi idő után az egyik megtöri a pillanat ünnepélyesre merevített, és
mégis vérpezsdítő varázsát: egy szökelléssel eltűnik az ártéri erdő bokrai
között, mire a másik három mentem utána iramodik. Akkor megérti, hogy nincs
rajz, ami mindent elmondhatna. Csupán kísérletek vannak. Ehhez képest viszont
túl sokszor gyengék, erőltetettek a próbálkozásai, és nagyon ritkán, kegyelmi
helyzetekből adódón érhet csak oda, hogy a szenvedély megragadásán túl az
örökös belső parancsot beteljesíthesse. Félúton jár a keze a papíron. A fejétől
és a szívétől pont egyforma távolságra.
5. Ötödszörre
valaki más is fölébredt benne. Indulatai mégis tiszták. Módszerei egyre
tudatosabbak, egyre magasabb ívű a röpte, és ha a tapintatlan kor kihívásaitól
eltekinthet, olykor felismerszik az önzetlensége. Majdnem tiszteletre méltók az
erőfeszítései. Tárgyilagosabb aligha lehetne. Világnézetileg aszkéta. Az
útleírás módszerével dolgozza föl élményeit, és titokban hálás, ha kinőheti a
rá ruházott csodálkozó krónikás szerepét. Egzotizmus nem szédíti, helyzetfölmérése
csillagos ötös. Akad, aki dicséri, ámbár kétannyian pont emiatt gyűlölik. Nem
bánja. Ahogy körülötte a világ veszít varázsából, megelégszik az ismerős
tájékkal. Ha nem is fejti meg teljességében a Rekeczki-ház repedésének
bonyolult szerkezetű kriptogramjait, észleli a Járáson, a Tiszán, a kanizsai
utcákon szétszórt nyelvemlékeket, fölbontja a kódjukat, és óvatos kézzel - más
minőségben - visszapalántálja valamennyit a szülőföldje termékeny földjébe.
Párnája cihájáról fölemel, tűnődőn vizsgál egy ősz hajszálat.
6. Kétszer három
taktus. Minduntalan elakad a lélegzete. Érdekli a véletlen. Eközben egyre
közömbösebb arra, ami fájhatna. Élcei penge módjára hasítanak. Nem az élük,
hanem az erejük, a tapasztalat edz belőlük fegyvert. Cigarettacsikkéből pisztolygolyó
lesz, ám a kedélye megingathatatlan és befelé kacag, amikor látja, hogy
értetlenkedve néz rá a környezete. Mintha mindenki most lépett volna be a
szobájába. Legjobb társa a bukófélben lévő hold. A sokadik kutyáját is
eltemette. Takaróját gondosan lesimítja, és hosszú, folyó parti sétáin mindig lopva
oldalt néz, nehogy véletlenül meglássák, ha babonából a vízbe morzsol egy
száraz falevelet.
7. Hét
szívdobbanás. Tíz másodpercnyi idő. Ennyi az emberi élet, nem több.
Pósa
Károly
