ZSARU SZTORIK

Illusztráció

Eleddigi élettörténetemben szerét-számát sem tudom, hányszor volt konfliktusom rendőrökkel. A legelsőre kisiskolás koromban került sor. A legutóbbira  a minap.

1.

Akkor kaptam meg életem első kosszarvú versenybiciklijét. A városon körösztül, az aszfaltúton hajtottam. Próbálgattam, váltogattam rajta a sebességet, élveztem, ahogy a kisebbről a nagyobb fogaskerékre ugorva enyhül a lánc feszülése, könnyedebben pedálozhatok. Csapta a homlokomat a szél, és a szép tavaszi délutánon minden villanykarón gerlék búgtak a szabadságról.

Hát persze, hogy elengedtem a kormányt! A két kezemet lógatva fütyültem vissza a verebeknek, tekertem, s az én új biciklim olyan egyenesen hasította a levegőt előre, mintha nem is küllős kerekeken gördülne, hanem habokat fodrozó vitorlás lenne. Úgy megszédített az öröm, a jókedv, hogy a Zárda előtti fák mögül kilépő rendőr előtt alig tudtam lefékezni.

Elég hosszan nézhette a mutatványomat. Amiket virtuskodok.

Köszönés helyett először megdicsérte a vadiúj szerzeményemet. 

A fejem búbjáig vörösen vártam, mi sül ki ebből. Annyit azért sejtettem, hogy jó vége nem lesz. A népmesék farkasának nyájassága mögött általában a végzet szokott meglapulni. A jugoszláv rendőr magyarul beszélt, mert magyar ember volt. Míg magasztalta a krómozást, a csinos csöngőt, egyre a zsebét matatta. Aztán megkérdezte, van-e nálam biciklikulcs. Tudják, olyan lapos fémdarab, amivel gyakorlatilag a kerékpár összes csavarja kezelhető. A megdöbbenéstől csak hebegni tudtam. Mi a frászt akar vele? Kulcsom nem lévén, úgy tett mintha a farzsebében lelt volna egyet, ám nem húzta elő. Tudod mit, mondta nekem csöppet sem fenyegetőleg, de a hangja komoly volt, rettenetesen komoly: látom, neked úgyis fölösleges ennek a biciklinek a kormánya. Leszerelem most, magammal viszem, te meg ezután hajtod úgy, ahogy az imént, ügyesen, kéz nélkül. Mit szólsz hozzá? Nem szóltam én semmit, csak a gerincemen futkározni kezdett egy hangyaboly. Bevillantak a szomorú képsorok, ahogy végigtolom a fél városon a kormány nélküli biciklimet. Már mardosott a szégyen. A következő pillanatban meg belegondoltam, mit kapok majd otthon, ha az új bicajt megcsúfítva hazaviszem… A közeg is érezhette, mi játszódik le gyerekfejemben, mert nem feszítette tovább a húrt. Gyengéden tarkón legyintett és eleresztvén még utánam szólt: máskor meg ne lássa, hogy kiengedem kezemből a kormányt! Ezt már csak elmenőben dobta utánam, mert úgy iszkoltam remegve hazafelé, mint tettének helyszínéről a gyilkosnak szokása. Otthon a fészerbe raktam a kerékpárt, és rákallantyúztam az ajtót. Bár minden délutánon ronggyal áttörölgettem, utána még napokig nem mertem rá fölülni.

Ez a legrégebbi. Az évek meg szálltak. Jó és rossz dolgok történtek, a rendőrökhöz fűződő tapasztalataim bővültek, olykor a tettlegességig is elfajultak, de most erről nem írnék, hisz egyenként is hosszú mesét igényelne minden pofon. Inkább a legújabbat. Erős alappal vélem ugyanis, hogy a hajdani meg a minapi esetnek akadnak tanulságai.  

2.

Az elmúlt hétvégén, egy tavasziasan napos szombati délelőttön disznóvágásra voltam hivatalos. 

Ilyen helyre gumicsizma vagy bakancs illik, meg a munkásruháink használtabbja. Ha véres lesz, kiég valahol a cucc, vagy ráfröccsen a forró zsír ne legyen kár semmiért. Ennek megfelelően kapkodtam magamra elrongyosodott öltözékem, és mivel késésben voltam, vadul tekertem a pedált, hogy csak úgy nyikorgott alattam a drótszamár. 

Merész ívben, nagy sebbel-lobbal vettem a Főutca végén lévő kanyart is, amikor a nagyáruház raktára előtt lesben álló közlekedési rendőr elé keveredtem. 

Amint észrevett, azonmód igyekezett megállást parancsolni. Hevesen hadonászott a táblájával, és bár a túloldali sávban karikáztam, majdnem a felezővonalig elém lépett. Kész csoda, hogy nem mentem neki.
Régi kliens vagyok. 

Gyanítottam mire föl az igyekezete, tanultam pszichológiát. 

A kinézet, a külcsín majdnem minden esetben befolyásolja a valakiről alkotott véleményünket. Olyan világot élünk, amelyben az első benyomás értékítélete sokszor egy nyakkendőn múlik. (Ezért annyi az öltönyös szélhámos.) 

A fiatal szerb közeg meg csak annyit látott, hogy halálos tempóban suhan feléje egy ápolatlan, szőrös, fölöttébb gyanús pofájú toprongyos alak, kiszolgált bekecsben, lobogó hajzattal, akit mindösszesen egy szál szemüvege próbál elfogadhatóbbá tenni, szerény sikerrel. Mert hogyha nem kukázni indultam, akkor csakis valami elfuserált értelmiségi lehetek. Ennek megfelelően bánt velem. Köszöntött, és kérdezte szerbül, ittam-e valamit? Meg is vidámodtam rögtön. Mivel az előző napon a szinte kötelező péntek esti kocsmázást éppen kihagytam, könnyű szívvel tájékoztattam, hogy sajnos nem. De jó okom van azt hinni, hamarosan bepótolhatom a mulasztást, lévén éppen disznóvágásra igyekszem. A rendőrnek arcizma sem rezdült. Vagy nem volt humorérzéke, vagy nem látott még ordenáré bácskai disznóvágást. Megint próbálkozott. Fújok-e szondát? Angyali nyugalommal vontam vállat. Felőlem! Nem lehetett nagy hazardőr az ifjú posztos, drága mulatság, ha bukja a pipát, esetleg hiánycikk az egyszer használatos szondasíp, mert a ketyerét hamar visszadugta gelebébe. 

Nem úsztam meg, talált fogást rajtam. 

Fölcsillanó szemmel rákérdezett, nálam van-e az igazolványom?

Na mármost: Szerbiában a törvény értelmében MINDIG hordani kell magunkkal a személyit. Ez az őrült törvény vonatkozik a strandolóktól kezdve a temetési menetben ballagókig – mindenkire. Még a disznótoros kolbászt töltőkre is.  Az igazolványom a szebbik kabátom zsebében maradt. Cirka negyvenöt eurós (5000 dinár) ilyenkor a bírság. Mégis csak vétkeztem.
Igaza lett az ifjonc egyenruhásnak.

Azaz: igaza lehetett volna. 

Ha a körülmények nem olyanok, amilyenek. 

Mert a legfrissebb hírek szerint a szülőföldemen naponta immáron megint százak igyekeznek úti okmányok, papírok, a legelemibb dokumentumok nélkül a határsávba, teljes illegalitásban, törvénytelenül, hat-hét országon átcsörtetve. S míg nekik kijár a szép szó, sajnálják, egyesek még pátyolgatják is őket, addig nekem, ötutcányi biciklizést sem lenne szabad identifikációs igazolás nélkül megtennem. A városban, ahol negyvenöt éve élek. A városban, aminek minden szögletében ismernek…
Erősen türtőztetnem kellett magamat, ne kezdjek el vele vitázni. Kit, kiket kéne számon kérnie. Ki a legnagyobb talány Magyarkanizsán?! A bennünket ellepő jövevények sáskahada? Az én személyem?! Netán az övé, a valahonnét ide vezényelt, magyarul sem tudó gyakorló rendőr-járőré?
Ki itt az idegen, a Tisza mellett?!
Valamit átérezhetett a bennem dúló indulatból. 

Némi tanácstalanság, feszült másodperc után intett, elköszönt, elengedett.

Elmenőfélben a régi szovjet vicc poénja járt a fejemben: „…és szépen visszagurította a gyerekeknek a labdát. Pedig Sztálin elvtárs közéjük is lövethetett volna!”

A régi és az új rendőr-sztori tanulságait ki-ki maga elemezheti. Nem tudom, van-e értelme. Ha igen, annyi bizonyos: meddő dolog meggyőzni magunkat az ember és a törvények viszonyában fönnálló igazságosságról. Az nincs. 

Emberségesség viszont itt-ott, azért még van.

Pk

5000 euró

 

Mikor még azt sem tudtam mi fán terem a szegregáció, szebbnek tűnt a világ. A tanító néni szava szent volt; a fölsős nagyfiúké csupa érdekesség, trágár nemiség; a pap bácsi prédikációját mindenki értette, és hétfőnként a televízióban adásszüneti napot tartottak. Ehhez képest akkor is vívtuk küzdelmeinket. Dúlt az osztályharc. Mi – B-sek –, a D-sek ellen vonultunk a nagyszünetekben; azok meg a C-seket hajigálták gesztenyével, és meghógolyózták, megmosdatták az utcán, ha valamelyik izgágábbat utolérték. Csibészségben nem volt nagy különbség közöttünk. Szép egyen köpenyben vegzáltuk egymást. Ez a fajta osztályharc még nem a pénzről, a hatalomról és a kiváltságosok mindenhatóságáról szólt. Aztán később, ahogy nőtt befelé a fejünk lágya, megtanultunk különbséget tenni szegény és gazdag ember között. Megtaláltuk a helyünket azon a bizonyos ranglétrán. Kevesen közülünk kukorékolni is mertek. Igyekeztek följebb kapaszkodni, aminek - igaz nem törvényszerűen -, de legtöbbször egy nagy zuhanás vetett véget.

Ennyi ésszel már tudható, hogy a tyúkól melyik grádicsán ücsörgünk. Ki tojhat a fejünkre, és mitőlünk lejjebb kik azok, akik csak az ülepünket nézhetik. Gubbasztunk tehát a társadalmi lajtorja ilyen-olyan szintjein. Szélvédett, jó kis akol melegben. Az ól szagát is egyformán érezzük. És ha róka látogatja meg a társaságot, többnyire válogatás nélkül viszi azt, aki éppen a keze (mancsa) ügyébe kerül. Nem számít, díszesebb-e a tolla, nagyobb-e a taraja, a sarkantyúja. A rókát az sem érdekli, ki mennyi tojást tojik. Olyan közömbösen precíz mint amilyen a halál szokott. Egyféle adó. Vám, ha tetszik.

Mindazonáltal a föltarajazottak között mindig akad olyan, aki valamiért különbnek véli magát a többitől. Milliónyi gyémánt félkrajcárjuk révén kiabálják a napot. Ők akarnak a baromfiudvar közepén dirigálni, de hiába csillog a díszes farkuk, a lábuk bizony szaros. Azt hiszik főnixmadarak, pedig csak kicsit jobban megtollasodott állatok.

Mint ez a baromfi Soros György.

Ez a Malajziában, meg még néhány boldog helyen körözött pöfeteg pénzes-zsák – a Soros nevű gazemberről beszélek még mindig - pontokba gyűjtögette meglátásait. Telik neki miből agyalni, nem vitás, és a zűrzavar meg amúgy is lételeme. A második javaslata szerint az EU-nak élére kell állnia annak a nemzetközi kezdeményezésnek, mely Libanon, Jordánia és Törökország finanszírozását szolgálja, hogy négymillió menekült élhessen ezekben az országokban. A hírhedt üzletember számításai szerint egy menekült egy éves ellátása és képzése 5000 euróból oldható meg, így 20 milliárd eurós segítséget kellene nyújtani a fenti három országnak.

Hősünknek a hatalom iránti engesztelhetetlen vágya régtől tudottan addikt. Most a porcelán fogai kerítésén körösztül arról kaffog, hogy Európának évi egymillió bevándorlót kellene befogadnia, meg hogy évi ötezer (újabb verzió szerint 7500!) eurót kell adni minden egyes bevándorlónak. Támogatás gyanánt.

Ennél a pontnál tartok egy kis hatásszünetet, hogy a tisztelt olvasó kedvére kinevethesse magát.

Nekem 5000 euró pont kétévi fizetésem. (A gyengébb matematikusok kedvéért: havi 25.000 dinárt keresek.) Ebből, és a feleségem béréből fizetjük a menetrendszerű rezsit: az áramot, a vizet, a telefont, a kommunális illetéket, a fűtést, miközben három gyereket nevelünk. Uzsonnapénzt visznek minden nap az iskolába. Nekik néha egy-egy új ruhadarabra is muszáj költeni. Nekünk már nem. Vagy ha elkerülhetetlen, akkor szétnézünk a turkálóban. De emellett reggelizünk, ebédet főzünk magunknak, vacsorázni is szoktunk, és a piacon megvesszük, ami a legfontosabb. Humanitárius élelmiszer-segélyt soha nem kaptunk, leszámítva, hogy míg a lányok kisebbek voltak, az iskolás karácsonyi csomagjaikból ránk maradt ócska édességeket január végéig nyammoghattam. Nekünk nem jár ingyenes gyógyszercsomag, ilyen-olyan szociális juttatás. Ha meleg szobában akarok lenni, be kell teremtenem a télire valót, és össze kell vágnom.

Énhozzám évszámra nem jár forgatócsoport, nem kérdezi egyetlen riporter sem, miből és hogyan élünk? Jól érezzük-e magunkat? Vannak-e vágyaink, álmaink? Szükségét érezzük-e a segítségnek?

Általában: hagynak a magunk levében főni bennünket. Ha már Szerbia északi csücskébe születtünk, viseljük csöndben a megpróbáltatásokat.

Biz'isten nem nagyon lázadozok. Béketűrőn elvagyok jó sokáig. Még most is hallgatnék, ha nem hasítana a hátamon egyet ez a faszkorbács milliárdos.  

Ki kérdezett Gyuri bácsi? Egyáltalán: ki ez a Soros György? Ki ez a csöpögő, ezerráncú, löttyedt pöcs? Vén kappanként még most is kukorékolna, világot váltana? Tetszette volna évtizedekkel ezelőtt a cimboráit hőkölni! A brókereket, a mogulokat, a “szivart szívó szeszszagú fejeket”! Akkor még az is lehet, hogy most nem itt tartanánk!

Látszik, hogy ennek és a hasonszőrűeknek semmi sem számít. Semmi sem drága. Fütyülnek az emberi igazságszolgáltatásra.

De mint mindenkinek, egyszer neki is elakad majd a fütyülője. Valahol már írják a listáját, készül a leltár. És akkor nem fog rajta segíteni a vagyona. 

Odalent egyenként a bőrébe égetik majd minden gazságon nyert centjét. 

                                                                                                                             Pósa Károly

HOGYAN LESZ A FÁBÓL VASKARIKA?

a Cigonya majd megmondaná...

Legkönnyebben úgy, hogy ha odafigyelünk a vezetőink szavára. Ha arra is emlékezünk, melyik mit mondott egy-két héttel korábban. Vagy az előző napon. Az esti híradóban. Ha mindennek tetejébe még hiszünk is nekik. Akkor bizony bekövetkezik a csoda. Mint a mesében: lesz a fából vaskarika. Diákbuszból migráns-biznisz. Átmeneti pihenőhelyből országos gyűjtőközpont.  

Hát hogyne! Hozzászokunk a mesékhez. Azokkal altatnak bennünket évtizedek óta. Figyeljetek csak bácskai-bánáti gyerekek!

Volt egyszer egy aranyszőrű bárányunk. Vajdaságnak hívták. Hol volt, hol nem volt. Most nincs. (Arabok vették meg rinfúzba. Bagóért.) Ennek a mesének itt a vége. Fuss el véle. Szófogadók a gyerekeink mostanában. Elfutnak. Ki Németországig, ki Bécsbe, ki Magyarországra. Az Óperenciás tengeren túli tündérországokba. Ugyanis volt már itt nekünk - szüleiknek, nagyszüleiknek - ígérve terülj-terülj asztalkám. Voltak patás ördögfattyak, dolgos hét törpe kisebbség, szakállas gonosz varázslók, aranyhalak három kívánsággal, varázspálcás tündérek, és akadtak csillagszemű pásztorok. Csak az ellopott gyémánt félkrajcárunkat nincs aki visszaadja. Pedig ott van az valahol, a belgrádi pasaluk kincstárában. Megmondaná az igazmondó juhász: ha lenne egy is – de az sincs.

Majd bolond lenne igazat szólni: errefelé az olyannak beverik a fejét. Ugyanakkor Münchausen bárót esténként közéleti vitaműsorokba szokták hívni, és a hamis mosolyú Háry János ad interjút miniszoknyás riportereknek. A róka rég kiénekelte a holló csőréből a sajtot – privatizáció a mese új címe, míg a kismalacok egymás hátára állva próbálták a farkast lepiszkálni a fáról, de a legalsót sajnos leforrázták. Kármentés gyanánt almát tettek a szájába, és megette a fene… Jancsi lelencházban, Juliska meg egy orosz milliárdos jachtján. Csak a boszorkány él meg valahogy, mert mérgezett almákkal seftel. Összeszövetkezett a királylánnyal. Neki szintén jól megy a dolga: varangyoknak árulja a csókját. Királyfi ugyan még egyik békából sem lett, de az átok nagyon is létezhet, hisz hetedíziglen nem ment soha semmire ez az ország. Hiába, hogy generációk öregedtek ki azóta: még most is hajlamosak vagyunk elhinni a meséket.

Így hittük el a minap, hogy a kanizsai önkormányzat megelőlegezte öt autóbusz vásárlását az Enka utasszállító vállalatnak. Jól tette! Mindezt azzal a föltétellel, hogy majd a frissen vett buszokat csak a diákjaink szállítására használják. Helyes! Tehát a kanizsai önkormányzat ELŐRE kifizette a gyerekek ingyenes utaztatását, ami egyébként törvényes kötelezettsége. A gesztust az Enka azzal hálálta meg, hogy napokra rá - fittyet hányva a leírtakra, fotókkal bizonyítottan! - már vígan szállította a jól fizető menekülteket az új buszokkal: természetesen a tintától még nedves szerződést fölrúgva. A kanizsai költségvetés ezer sebből vérzik. Ezt nem kell hinni – mindenki tudja. Miért kellett kamatmentes hitelt nyújtani egy felelőtlen, nyíltan szerződésszegő magáncégnek? Ki ezért a felelős? Lesz-e ennek jogi következménye? Az önkormányzat bepereli-e az Enkát? Ennek a mesének íródik-e a happy endje? Vagy azok, akik most tömik a zsebüket a mi gyerekeink rovására: boldogan élnek, míg meg nem halnak?

Elegünk van abból, hogy – Budától butábban - nálunk többször is kutyavásárt rendeznek!

Apropó: vásár!

Ki milyen mesét hallott a migráns „pihenőhelyről”? Talán nem kell bizonygatni, hogy az „ideiglenes” szó azt jelentené: alkalmi, átmeneti, időleges, múlandó – egyszóval ideig-óráig tartó. Ehelyett azt látjuk, hogy Magyarkanizsát már Sid, Szabadka meg más városok mellett menekült-befogadó központként emlegetik. Konténerekkel, téli ellátmánnyal. Ez nem a beígért ideiglenesség: sokkal inkább maga a be- és letelepítendő idegenség. Megint Belgrád vezényletével. Biztos jópofa lehet a jövevények egzotikus köszöntő táncát nézni, aztán ölbe venni és fényképezkedni arab kisgyerekekkel. Lehet műkörmöket letapsolni a kézről, míg elalélva dicsérjük az „ideiglenes tábor” rendjét, szakszerűségét. (Tetszett volna Udovički asszonynak pár órával korábban befutni, míg a szemetet, a mocskot a kanizsai melósokkal össze nem takaríttatták! Röhej, ahogy a történelem ismétli önmagát. Nagy Katalin cárnőt is elbűvölte a Patyomkin tákolta díszlet-falu látványa.) Lehet a kamerák előtt a humánumról pityeregni, papolni európai értékekről. Éppen csak ott, helyben - élni nem lehet. Az sem vigasz, hogy a táborban még annyira sem, mint a környékén. Mert Vulin úr, a miniszter asszony, meg a hozzájuk hasonló nálunk fölbukkanó belgrádi, újvidéki sztárok egyet nem tudnak: a baj az, hogy a mai helyzet már nem morális kérdéseket vet föl, hanem a létezés és nemlétezés kérdését a kanizsai emberek számára. Hatványozottan azoknak, akik a vásártér és a nagytemető körüli utcákban laknának. Aludnának. Meg Horgoson, Martonoson élnek. Vagyis élnének. Megszokott semmilyen kis létfeltételeikkel. Mint eddig.

Járt nálunk az igazságos Mátyás is. Igaz, nem álruhában, hanem méregdrága öltönyben, és kilencvennel rongyolt át az Audija a városon. Szirénázó rendőrautó volt a kísérete, nehogy be kelljen tartania a közlekedési szabályokat, mint a szegény Dominó Jocinak, akit alkonyatkor azért büntettek meg, mert lámpa nélkül akart hazabiciklizni a délutáni maszekból. Az igazságos Mátyásokat az ilyesmiért nem szokás megbírságolni. (Nem is szorulnak délutáni maszekra…) Hovatovább semmiért sem szokás őket számon kérni. Nincs büntetésük. Hogy is lenne! Hisz ők maguk a lámpások. Ennek a népnek a választott vezetői. Fénycsóvák az éjszakában. Csupa-csupa utat mutató, önfeláldozó államférfi. A támaszaink. Biztos pontként, sarokkőként szeretnék láttatni magukat a honi közéletben. Ám, ha valaki igyekszik sarokkővé válni, nem árt tudnia, hogy a sarokkő – helyzetéből adódóan – többnyire le van szarva.  

Megannyi Babszem Jankó ígéretével tele a padlás. Tőlük csak a mesebeli szegény emberek száma szaporodik. Ezért érdemes észnél lenni. Emlékezni. Annyira azért mégsem gyógyít az idő, hogy közben amnéziásak legyünk.

Pósa Károly

DANKE MUTTI!

Az ókor - talán leghíresebb - uralkodónője Kleopátra volt. Mindenki ismeri a történetét. Előbb csókos babája lett a tőle harminc évvel idősebb Julius Caesarnak, majd annak halála után Marcus Antonius ágyába bújt. Így szerzett magának védnökséget és megszilárdította a hatalmát. 

Az események azután tragikus véget értek és a hajdani dicső Egyiptomi Birodalom maradványa is – immáron az utolsó fáraó(-nő) nélkül, akit egy áspiskígyó mart a másvilágra – szó szerint a rómaiak ölébe hullott. 

Régi ez a história. 

A jó Krúdy óta tudjuk, hogy a történelem fordulataitól csak az asszonyok titkai kifürkészhetetlenebbek. Hatványozottan igaz lehet az állítás, ha a politikában ténykedő asszonyokról van szó. A már említett ókortól napjainkig számos nőt jegyez az emlékezet, akik uralkodóként, majd később államok vezetőiként sikerrel irányították a rájuk bízott országokat. Hatalmuk csúcsa – mai szemmel vizsgálva is - egyúttal az általuk igazgatott birodalom fénykorának számított, illetve az irányításuk alatt népeik sorsa felvirágzott. Hadd ne soroljam Erzsébet, majd Viktória királynét, Nagy Katalint és Mária Teréziát, vagy az időben kicsit közelebbi mintákat: Golda Meir-t, Margaret Thatchert. 

És most nem térnék ki azon hölgyek, asszonyok hosszú listájára, akik anyaként, gyámként, szeretőként, ágyasként vagy pusztán hitvesi minőségükben beleszólással bírtak a mindenkori államirányítás folyományába. Nagyon valószínűnek tartom, hogy jóval több volt a ráhatásuk, mint azt bárki föltételezni merné. Nem újdonság, hogy Elena Ceausescu kantáron vezette a Kárpátok Géniuszát, és gondolom Peron elnök úr is csupán lábjegyzet maradt volna egy unalmas korrajzban, ha máig nem örvend népszerűségnek a bájos Eva Duarte – azaz Evita mítosza, meg az az ostoba musical.

Elcsépelten megismétlődő vélekedés, hogy a női empátia, a nők finomra hangolt belső világa sokkal alkalmasabbá teszi őket arra, hogy bonyolult ügyeket lerendezzenek.

Teszik ezt könnyedén, olykor csacsogva, olykor rájátszva, ezerféle asszonyi praktikával fölvértezve. Mindeközben saját jól fölfogott érdekeiket úgy érvényesítik, hogy a másik erről csak hosszú idő után szerez tudomást. Rend szerint túl későn. Vagy a legrosszabb esetben sohasem. Házasságban élő férfitársaim egytől-egyig igazolhatják: nem légből kapott dolgokat írok... Éppen e körmönfont képességükkel ötvözött földhözragadt alaptermészetük miatt sokan bíznak abban, hogy az egyre szaporodó női politikusok fogják jobbá tenni a fonákjára fordult világunkat. (Nem a Szabó Bernadettekről, Kunhalmi Ágnesekről beszélek.)

Példának okáért manapság igazi divat lett Angela Merkelt nem csak némethon elnökének, hanem az Európa Unió legbefolyásosabb vezetőjének tisztelni. 

Szó se róla: tényleg nagy felelősség nehezedik a vállára, ami – a lakodalmas nótát parafrazálva – a nézésén, meg a járásán is meglátszik. 

Amúgy üde színfolt az európai politika színpadán, bár ha megengedik - én a horvát elnök-asszonynál lengetném be a tízes táblát. Utóbbi fürdőruhában (Lásd a lenti képet!) összehasonlíthatatlanul jobban mutat, mint Németország vezetője lány korában meztelenül, a hírhedett napfürdőző képein (Lásd a fönti képet!). 

De még mielőtt férfisovinizmussal vádolnának, gyorsan le kell szögezni: természetesen a külcsín mit sem ér, ha a Német Szövetségi Köztársaság potenciálját kell összemérni horvát szomszédaink teljesítményével. A Vegetának akad tanulnivalója a Dr. Oetkertől. 

Ezzel együtt Merkel asszony legendás aurája mintha az utóbbi hetekben fakulni látszana. Először az a ríva fakadó palesztin iskolás kislány, akit úgy vigasztalt meg, hogy az arab fruska királykisasszonyból menten gonosz boszorkává változott. 

Aztán meg itt a minapi eset! Még most is ingatom rajta a fejemet… 

Hadd éljek újfent egy népmesei toposszal: Frau Merkel oly módon nyilatkozik a szír bevándorlókkal kapcsolatosan, mint az okos lány, akinek hoznia is kell, meg nem is; mindeközben legyen is, meg ne is. Azt már pirulva teszem hozzá, hogy mindezt felöltözve, meg nem is… Most a komplett német külügy magyarázza az elhangzott kedves biztatását, s mossák a mondandót, mint a patakparton szegény Ágnes asszony volt kénytelen. És a bajor, szász, thüringiai patakok viszik Frau Merkel szavait. Visszhangozzák a jótét lélek ígérgető, hívogató ösztönzését. Megannyi európai – férfinak mondott – politikus hisztérikus kapkodása közepette. Éppen csak a patakok partján élő bajorokat, szászokat, thüringiaikat nem kérdezték meg: mit szólnak mindehhez?           

Kleopátra óta sok víz lefolyt a Níluson. 

Két évezred vérzivatara festette olykor pirosra az áradatát. 

A Dunára sem lehet panaszunk: bő folyama lassan, kimérten hömpölyög délnek, a Vaskapu torka felé. Nekünk magyaroknak a vize tükrében ott köszönjük Mátyás igazságát, rettenthetetlenségét Jurisics vitézeinek, a lovaikat itató kurucok duhajságát, Buda ostromát majd megszabadítását, József Attila örökkévalóságig elúszó dinnyehéjával együtt. Mindazt, amit e nép a múltjának, a jeleseinek, vagyis végső soron önmagának köszönhetett. 

A Duna nem felejt. Sodrában ott úszik minden, ami emlék, ami megtörtént. Most tükre felett visszhangzik a Keleti pályaudvartól odáig hallatszó Deutschland, Deutschland, a Danke Merkel óbégatása is...

Ennek dacára, vagy tán éppen emiatt: van egy olyan érzésem, hogy nem is olyan sokára, Bécstől fölfelé bizonyosan nem fogják a kék Duna hullámai a Danke Muttit locsogni.   

Kolinda Grabar Kitarovic - horvát elnök asszony
"Mondd, te kit választanál?"

    

Pósa Károly

BEZÁR A BAZÁR – Napokon belül kerítés lesz Magyarország és Szerbia között!

A spanyolok Afrika-kerítése

Percekkel ezelőtti a hír, hogy Magyarország lezárja 175 kilométeres szerbiai határszakaszát. Négy méter magas vaskerítést építenek, valami hasonlót, mint amit a spanyolnak számító afrikai városok is használnak, ugyanezen célra: megfékezni a területeikre ellenőrizetlenül érkező fekete bevándorlók hadát.

Régi mocsári hajósként nem lesz újdonság nekünk az ilyesmi. A kanizsaiak, horgosiak, királyhalmaiak vagy a Szabadka és Bajmok határában élő magyarság középkorú nemzedéke még élénken emlékszik a hajdani szocialista Magyarországnak a határsávban látott, tapasztalt praktikáira. Az őrtornyokra, a szöges drótra, a suttogva emlegetett aknazárra, meg a homoksávra, amin a vadnyulak csapása ugyanúgy látszott, mint a hívatlanul az országba érkezők lábnyomai.

Sokat vidultunk a legendán, amikor a kanizsai K. Józsi bácsit, mint öreg pecást, egy nem várt vihar a Tisza határzónájában ért, majd a déli orkán csónakostól átfújta „amoda”... A szegedi határrendészet töltött géppisztolyokkal vegzálta két napig, míg nagy nehezen hazaengedték, esőkabátban, sáros gumicsizmában, a régi horgosi átjárónál. Amannyi érdekes történet adódik a Röszke alatt folyton kapáló néniről, akinek gukker volt a nyakában, meg az első parkolónál álló, éveken keresztül két „szakemberrel” szerelt Ladáról, aminek sosem találták meg a baját, még úgy sem, hogy három műszakban nyírott frizurás alakok turkálták a motorházát, éber szemmel lesve a déli útvonalat… Kiismert trükkök tucatja szolgálta a borzasztó fontos szocialista állam modelljének a biztonságát. 

Röhögtünk rajta.

Most nincs kedvem nevetni.

Nem mintha nem tartanám rendben lévőnek egy ország szuverén jogát a saját védelmére. Annak tartom. Ha szögesdrót a megoldás, akkor legyen szögesdrót. Még mindig jobb 175 kilométernyi tüskés kerítésre fordítani a magyar adófizetők pénzét, mint ugyanennyit havonta kiadni az Európába semmilyen körülmények között beilleszkedni nem kívánkozó siserehad eltartására. Vagy – kimondani is szörnyű – a majdani ilyen-olyan vallási fanatikusok által elkövetett merényletek következményeinek a fölszámolására, meg a fegyveres testületek folytonos készenlétének biztosítására. Mert ez sincs kizárva. Sőt! 
Ebben az ördögi játszmában a lapok le lettek osztva, és a talont még csak a nagyok látják. Könnyű nekik. Mandzsettából játszanak, mindig online, és folyton csalnak.

Az jó, hogy Budapest legalább sejti a tét nagyságát. Nem blöfföl tovább: lép.

Ami nem jó – és itt jön a lényeg! – hogy Szerbia viszont már megint lépéshátrányba került. Hiába mondogatta, bizonygatta minden normálisabb elemző. Egészen biztos, hogy Belgrád nyakán marad több tízezernyi közel-keleti, afrikai migráns. Egyszerűen nem lesz tovább hová menniük.

És még hagyján, ha netán sikerül őket mesterségesen elkülönítve, menekülttáborokba zsúfolni, valahol Szerbiában! (Nem fog sikerülni.) A riasztó igazán az, ettől ránduljon görcsbe a gyomrunk: EZEK ide fognak özönleni mihozzánk. Bácska északi részébe. És tovább fognak próbálkozni. Mindeközben megint a jámbornak hirdetett - én már inkább baleknak mondanám, bár a bal- előtagú szócskával van egy erőteljesebb kifejezés, erre a lanyha hozzáállásra… - délvidéki magyarsággal itatják meg a világpolitika főzte fekete levest. Mert a mi legendás béketűrésünk határtalan. 
Most rövidesen határos lesz, ne tessenek aggódni. Tüskés akadálypályákkal…

Majd ha elkezdik feltörni a lakatlan házakat – ahogy a kanizsai Vigadóba is gyorsan beköltöztek -, életvitel-szerűen megtelepednek a községünkben, és kezdik otthonosan érezni magukat, akkor biztosan lesznek olyan Tisza-mentiek, akik visszasírják a Koszovóról kiebrudalt cigányok martonosi történetét. Akik legalább nyelvileg, részben vállalhatóak voltak. 

Baj egy darabig nem valószínűsíthető. Van még pénz a külföldi bankszámlákon. Havi 1500 dollárnyi összeget vesznek föl, ezek a "fejvesztve menekülő szerencsétlenek". Számos tanú igazolja. Ennyi pénzzel királyi módon lehet élni Magyarkanizsán. Hotel, Marlboro, drága üdítő, lebzselés a központban. Ahogy az már most is dívik.

De ha majd fogy az apanázs, akkor hozzád kopognak be kenyérért. Meg hozzám. Meg őhozzá.
Ha a tévéhíradóban látták a francia határnál kamionokra támadó csőcseléket, az olasz csendőrségnek szembeszegülők gyújtogató tömegeit, akkor a bácskaiak ne arra készüljenek, hogy tőlünk szép szóval fogják kérni a jussukat. Ez a társaság nem így szocializálódott.

Úgyhogy a magam részéről a muzeális fokost visszatámasztom az udvari gázóránk mellé. A kisebbik vasvillával egyetemben. Ebben hittek a régiek is. A török időktől Rákóczin keresztül 1849-ig bevált. Ebben tán nekem is van okom hinni. Belgrád szavában nincs.

De azért Szerbiának sok szerencsét kívánok, a menekültügy további kezelését illetően.

Szüksége lesz rá.

Pósa Károly

   

NAPLÓ 19. - Menekültek

Lát-e Kanizsa a szemé(t)től?

"Mennek a siralmak a migránsokkal kapcsolatban. 

Néha horrorisztikus, néha megmosolyogtató történeteket hallani. Beszél a nép. 

Egy budzsáki néni vette a fáradtságot, és pár nappal ezelőtt bebotorkált a központba, mert négert élőben még nem látott...

Most kéne okosan intézni az ügyeket! Hatékonyan, gyorsan, a törvényesség szigorú betartatásával! Mert a valóság az, hogy az elmúlt hetekben már az is előfordult, hogy a kanizsai központban éjszakázó idegenek a városi parkban éjjelente tábortüzeket gyújtottak. A környező díszfák, díszcserjék ágaiból. A kommunális közvállalat emberei hetek óta konténerszámra gyűjtik utánuk a hulladékot – minden reggel. Pedig vannak szemetesládák. Fura látni, hogy a locsolt virágágyások, meg a nyírott, gondozott gyep közepén – ahová a mi kisgyerekeink sem mennek illemből focizni – afrikai meg közel-keleti csoportok táboroznak. Pár napja a buszállomás melletti padra ürített valamelyik “Európába beilleszkedni igyekvő”.

Nem mellé.

Nem alá.

Rá.

(Nesze neked Ókontinens!)
A kérdést bővebben helyben tanulmányozhatja, aki igazán kíváncsi rá.
Elintézhető, hogy egy fél napos utcaseprői bevetésen az összes tudósító, újságíró a tapasztalataiból kiindulva jellemezhesse majd, mi folyik itt Kanizsán. Mert így, kényelmes zsöllyékből, a stúdiókból, a szerkesztőségekből a szagot nem érzik, a káoszt nem látják.

A sok szörnyülködő szempontja azt diktálná, hogy kissé esősebb időben engedjük őket a művelődési ház Art Hotelje előtt húzódó zöld szőnyegen kempingezni. Merthogy erre is akadt példa, és a recepciós kislány könyörgése helyett - akit kiröhögtek – egy-két erélyesebb férfinak kellett eltessékelni őket. Soroljam tovább? Kár lenne.
Mondják, hogy miért nem nyit Kanizsa befogadóállomást?

Még mit nem! Annak a tábornak nem itt Bácskában kéne lennie, hanem mondjuk a szír-török határ mentén. Vagy valahol Észak-Afrikában, ahol tudtommal senki nem tart pisztolyt a szappantartónyi csónakokba préselődők fejéhez, hogy nekivágjanak a Földközi-tengernek.

Mert aki az életét menti, az nem hagyja odahaza a családját, az asszonyát, a gyerekeit (megírta a napilapunk egy szívszorító interjúban) majd kirándul - lehetőleg Göteborgig, hanem – anno miként megálltunk Szegednél - amint biztonságban tudja magát, a közelből lesi mikor csitul az őrület. Tessenek utánaszámolni, hány férfi, suhanc vág neki az útnak, és kérdezzék meg tőlük, hol a családjuk gyengébbik része? Tegnap egy eldobott telefonos SIM-kártyát találtak. A tartalmát kíváncsiságból megnézték. Egy közel-keleti pékségben vigyorognak rajta, nem régiek a képek. Tükör, csillogás, reflektorok mindenütt, tiszta McDonalds. A jólét jelei. A telefon tulajdonosa tényleg az életét menti? Mert ha így van, akkor sokakat ismerek itt Kanizsán is, akik szívesen elmentenénk az életünket egy-két szezonnyi svéd, svájci, vagy német szociális segélyért…

Biztos lelketlennek tűnik a véleményem, elhiszem, hogy jobban fekszik a szépreményűeknek ez az emberbaráti bájolgás. De a humánum fölkentjei közül még egyet sem láttam, aki ide jött volna Kanizsára, Horgosra: szétnézni, tájékozódni. Bezzeg írogatni, tudósítani tudnak.

De míg a mi városunkat kempingezik tönkre, a mi köztereinken mi lapátoljuk utánuk, amit itt hagynak, addig vitaképtelenek maradnak a kívülről huhogók.

Hiteles az lenne közülük, aki beengedné a lakásába egyik-másik jövevényt. Hírlik, nincs nagy tolongás sem nálunk, sem a debreceni menekült-állomás irodája előtt a hasonló kérelemmel érkezők között. Így mivel könnyebb relatíve biztos földrajzi távolságból interneten posztolgatni, észt osztani, óbégatni, mutogatni, mint cselekedni: erre a gesztusra egy jó darabig még várhatunk.

És a jó példát magunkon kéne kezdeni. Hogy ne a művelődési házba, a városházára járjanak toalettre, csak egy angol nyelvű táblát lenne illő kitenni - a piac sarkánál nyilvános WC várja a betévedőket. A nap 24 órájában, ügyelettel, pénzért, bárki megoldhatja a problémáját. Akik a nagyutcán fejből tudják hol lehet méregdrága sportcipőket venni, azoknak nem lehet gond a száz méterrel arrébb lévő közvécé megtalálása.

Egy karszalagos közterület-fenntartó, pedig szintúgy járná a központot, és akik ennek ellenére vállalhatatlan módon viselkednek: szemetelnek, vizelnek, életvitel-szerűen laknak a városunk parkjaiban, azokkal betartatná a törvényeket. Amik egyébként ránk, itt lakókra mindig is vonatkoztak.

Kánikula, nyár elé nézünk. Fokozott a fertőzésveszély. Egy tüsszentés elég, és indulhat egy sosem ismert járvány. 

Itt az alkalom, hogy végre ne csak beszéljünk: cselekedjünk.

Mert a káosz már a mai napon is a küszöbünkön toporog."

Pk