VÁLASZTÁSI és PÉNZÜGYI MATEK

2026. április 12.

Magyarországon olyan a választási rendszer, hogy egyrészt az egyéni mandátumok száma dönti el, hogy ki nyer, másrészt pedig az ország többi része, nem pedig a vízfejű főváros. A 106 egyéni mandátumból Budapestnek ugyanis 16 kiadó helye van. Marad tehát 90 az úgynevezett „vidéknek”. (Hej, de viszolygok ettől az ócska, belpesti gőggel, finnyásan emlegetett „vidéki” jelzőtől! Mintha bizony Soroksáron túl Mordor következne, Gödöllőnél meg már talicskán tolnák a wifit.)

 

Hetek, hónapok óta megy a zsonglőrködés, számolja boldog-boldogtalan, mi lesz a választások eredménye áprilisban. 

Pedig nem nehéz, ez tiszta matematika. 

Mivel köztudott a politikai elkötelezettségem, én a Fidesz-KDNP szövetség győzelmét látom. 

Egyszerűbb, ha a Fidesz szempontjából a legsötétebb verziót veszem:  

Budapesten mind a 16 mandátumot az ellenzék nyeri. (Ez persze sci-fi, hisz már ma is vannak meggyőző kormánypárti fölényt mutató pesti, budai körzetek! De mondtam, a legrosszabb forgatókönyvet taglalom.)

Marad ezen kívül még néhány nagyvárosi körzet, ahol esetleg labdába rúg a baloldal. Ilyen Szeged például, de a legoptimistább számítás szerint sem születik több, egy tucatnyi „vidéki” ellenzéki diadaltól. Tehát plusz 10-15 egyéni mandátum oda, amit az örök elégedetlenkedők, az Orbán-fóbiások összehoznak a sajátjaiknak. A többi bizony a Fideszé. Tehát ha az ellenzéki erők 30 mandátummal gyarapodnak is, a maradék bőségesen elég a kormánypártoknak. 60-70 egyéni körzettel már lehet egyedül kormányozni, 70-80 az újabb kétharmadot jelenti, de most ilyesmire nincs égető szüksége a Fidesznek, inkább csak érzelmi alapon lenne kívánatos. A listákat nem is említettem, pedig a közvéleménykutatók rendre azokat mérik, ám a listákat is az egyéni voksok dagasztják nagyobbra, tolják feljebb. Pár mandátumot tévedhetek, vállalom, de a végeredményen az nem fog változtatni. 

Sima Fidesz-KDNP győzelem lesz.

SORSTALANSÁG

Nem brit tudósok, hanem a pénz pszichológiájával foglalkozó szakemberek kiszámolták, hogy hosszú távon egy ember nem tud napi 12 ezer dollárnál többet értelmesen elkölteni. Ekkora összeg fölött megszűnik az egyén luxus-érzete, az a bizsergető tudat, hogy gazdag vagyok. A sokadik medencés villánál, vagy a helikopteres jachtnál már épp mindegy, mit aprítunk a tejbe, hisz napi másfél kiló homárnál, kilónyi kaviárnál és négy liter pezsgőnél többet senki se bír bezabálni, bevedelni. Napi 12 ezer dollár egy évre majdnem 4 és fél millió dollárt jelent, ami első látásra ugyan soknak tűnik, pedig a világon többmilliónyian vannak, akik ennyit, vagy többet keresnek évente. Egy arab sejknek például ez az összeg csak madárszar a piramis csúcsán. Havi leosztásban 365 ezer dollár az 120 millió forint: egy közepes budai lakás ára. Ha valakinek havonta ettől több pénz adatik, valószínűleg már nem lesz boldogabb. Persze, maradhat még benne ambíció, gürizhet, hogy a vagyona gyarapodjék, de már a koporsójába sem pénzkötegekkel fogják kipeckelni a fejét, egy fillért se raknak a zsebébe, és a civakodó örökösei váltásban járnak majd lehugyozni a sírját. Ezért inkább az dívik, hogy akinek ennyi pénze van, az ügyetlenül elszórja, vagy a korán bekövetkező haláláig eldrogozza. Ha szorult bele emberség, jótékony célra ajánlja fel, erre is akad példa, ahogy arra is, hogy a beteg lelkületét kivetítve mindenféle tőzsdei machinációkba kezd, elhiteti magáról, hogy filantróp, miközben sorstalan Györgyként országokat és nemzedékeket tesz tönkre. 

 

5000 euró

 

Mikor még azt sem tudtam mi fán terem a szegregáció, szebbnek tűnt a világ. A tanító néni szava szent volt; a fölsős nagyfiúké csupa érdekesség, trágár nemiség; a pap bácsi prédikációját mindenki értette, és hétfőnként a televízióban adásszüneti napot tartottak. Ehhez képest akkor is vívtuk küzdelmeinket. Dúlt az osztályharc. Mi – B-sek –, a D-sek ellen vonultunk a nagyszünetekben; azok meg a C-seket hajigálták gesztenyével, és meghógolyózták, megmosdatták az utcán, ha valamelyik izgágábbat utolérték. Csibészségben nem volt nagy különbség közöttünk. Szép egyen köpenyben vegzáltuk egymást. Ez a fajta osztályharc még nem a pénzről, a hatalomról és a kiváltságosok mindenhatóságáról szólt. Aztán később, ahogy nőtt befelé a fejünk lágya, megtanultunk különbséget tenni szegény és gazdag ember között. Megtaláltuk a helyünket azon a bizonyos ranglétrán. Kevesen közülünk kukorékolni is mertek. Igyekeztek följebb kapaszkodni, aminek - igaz nem törvényszerűen -, de legtöbbször egy nagy zuhanás vetett véget.

Ennyi ésszel már tudható, hogy a tyúkól melyik grádicsán ücsörgünk. Ki tojhat a fejünkre, és mitőlünk lejjebb kik azok, akik csak az ülepünket nézhetik. Gubbasztunk tehát a társadalmi lajtorja ilyen-olyan szintjein. Szélvédett, jó kis akol melegben. Az ól szagát is egyformán érezzük. És ha róka látogatja meg a társaságot, többnyire válogatás nélkül viszi azt, aki éppen a keze (mancsa) ügyébe kerül. Nem számít, díszesebb-e a tolla, nagyobb-e a taraja, a sarkantyúja. A rókát az sem érdekli, ki mennyi tojást tojik. Olyan közömbösen precíz mint amilyen a halál szokott. Egyféle adó. Vám, ha tetszik.

Mindazonáltal a föltarajazottak között mindig akad olyan, aki valamiért különbnek véli magát a többitől. Milliónyi gyémánt félkrajcárjuk révén kiabálják a napot. Ők akarnak a baromfiudvar közepén dirigálni, de hiába csillog a díszes farkuk, a lábuk bizony szaros. Azt hiszik főnixmadarak, pedig csak kicsit jobban megtollasodott állatok.

Mint ez a baromfi Soros György.

Ez a Malajziában, meg még néhány boldog helyen körözött pöfeteg pénzes-zsák – a Soros nevű gazemberről beszélek még mindig - pontokba gyűjtögette meglátásait. Telik neki miből agyalni, nem vitás, és a zűrzavar meg amúgy is lételeme. A második javaslata szerint az EU-nak élére kell állnia annak a nemzetközi kezdeményezésnek, mely Libanon, Jordánia és Törökország finanszírozását szolgálja, hogy négymillió menekült élhessen ezekben az országokban. A hírhedt üzletember számításai szerint egy menekült egy éves ellátása és képzése 5000 euróból oldható meg, így 20 milliárd eurós segítséget kellene nyújtani a fenti három országnak.

Hősünknek a hatalom iránti engesztelhetetlen vágya régtől tudottan addikt. Most a porcelán fogai kerítésén körösztül arról kaffog, hogy Európának évi egymillió bevándorlót kellene befogadnia, meg hogy évi ötezer (újabb verzió szerint 7500!) eurót kell adni minden egyes bevándorlónak. Támogatás gyanánt.

Ennél a pontnál tartok egy kis hatásszünetet, hogy a tisztelt olvasó kedvére kinevethesse magát.

Nekem 5000 euró pont kétévi fizetésem. (A gyengébb matematikusok kedvéért: havi 25.000 dinárt keresek.) Ebből, és a feleségem béréből fizetjük a menetrendszerű rezsit: az áramot, a vizet, a telefont, a kommunális illetéket, a fűtést, miközben három gyereket nevelünk. Uzsonnapénzt visznek minden nap az iskolába. Nekik néha egy-egy új ruhadarabra is muszáj költeni. Nekünk már nem. Vagy ha elkerülhetetlen, akkor szétnézünk a turkálóban. De emellett reggelizünk, ebédet főzünk magunknak, vacsorázni is szoktunk, és a piacon megvesszük, ami a legfontosabb. Humanitárius élelmiszer-segélyt soha nem kaptunk, leszámítva, hogy míg a lányok kisebbek voltak, az iskolás karácsonyi csomagjaikból ránk maradt ócska édességeket január végéig nyammoghattam. Nekünk nem jár ingyenes gyógyszercsomag, ilyen-olyan szociális juttatás. Ha meleg szobában akarok lenni, be kell teremtenem a télire valót, és össze kell vágnom.

Énhozzám évszámra nem jár forgatócsoport, nem kérdezi egyetlen riporter sem, miből és hogyan élünk? Jól érezzük-e magunkat? Vannak-e vágyaink, álmaink? Szükségét érezzük-e a segítségnek?

Általában: hagynak a magunk levében főni bennünket. Ha már Szerbia északi csücskébe születtünk, viseljük csöndben a megpróbáltatásokat.

Biz'isten nem nagyon lázadozok. Béketűrőn elvagyok jó sokáig. Még most is hallgatnék, ha nem hasítana a hátamon egyet ez a faszkorbács milliárdos.  

Ki kérdezett Gyuri bácsi? Egyáltalán: ki ez a Soros György? Ki ez a csöpögő, ezerráncú, löttyedt pöcs? Vén kappanként még most is kukorékolna, világot váltana? Tetszette volna évtizedekkel ezelőtt a cimboráit hőkölni! A brókereket, a mogulokat, a “szivart szívó szeszszagú fejeket”! Akkor még az is lehet, hogy most nem itt tartanánk!

Látszik, hogy ennek és a hasonszőrűeknek semmi sem számít. Semmi sem drága. Fütyülnek az emberi igazságszolgáltatásra.

De mint mindenkinek, egyszer neki is elakad majd a fütyülője. Valahol már írják a listáját, készül a leltár. És akkor nem fog rajta segíteni a vagyona. 

Odalent egyenként a bőrébe égetik majd minden gazságon nyert centjét. 

                                                                                                                             Pósa Károly