RÉGÉSZETI SZENZÁCIÓ KANIZSÁN

Azt mindig tudni lehetett, hogy szülőföldünk történelmi múltjából eredendően rendkívül gazdag kincseket rejt magában.

Apai nagyanyámék Szent János utcai házának hátsó udvarán vagy negyven éve meszesgödröt mélyítettek. Azaz: akartak egy meszesgödröt vájni. Egy-két arasznyi után már emberi csontokra bukkantak. Öregapámék vászonnal letakarták a maradványokat, elmondtak egy Miatyánkot, aztán visszatemették a lyukat és más helyszínt néztek, mert meszelni muszáj volt. Esetük nem egyedi.

Se szeri se száma azoknak a kanizsaiaknak és környékbelieknek, akik egy pár ásónyomot lefelé haladva menten több évszázados, sőt több évezredes leletanyagokra, töredékekre bukkantak. Nem meglepő, hogy ennyi sír van alattunk. A múlt, az idők alatt, miként tágult, bővült a város, a peremen meghúzódó temetőket szép lassan, de folyamatosan belakta a következő időszakok népe. És akkor még szó sem esett arról, hogy a sok ezer évnyi ókortól a népvándorlások koráig hányféle kultúra, náció fordult meg e tájékon, ahol a Körös és a Tisza egymásba fonódik.

Avatatlan ember is hamar megtapasztalhatta: Kanizsa íratlan története, ősidőktől a lábunk alatt hever. Amit viszont a minap sikerült feltárni, még a legképzettebb régész-szakembereket is előbb megdöbbentette, majd lázas izgalomba hozta.

Mint kiderült, nem pusztán arról van szó, hogy a Kanizsa környéki löszgerincen, különösképpen a magasabban fekvő kispiaci, horgosi, kishomoki, martonosi és oromhegyesi helyszíneken valaha emberek éltek, hanem az is bebizonyosodott, hogy a térség párját ritkító módon igen sűrűn lakott régiónak számított.  A középső bronzkor idejében egyféle kézműves „fellegvárként”, vagy ha tetszik: ipari központként működött.Emellett pezsgő mezőgazdasági élettel és kereskedelemmel bírt.

Már az 1954-es újvidéki és zentai régészeti – Nagy Sándor és Hagymás Károly neve fémjelezte – ásatások alkalmával lehetett sejteni, hogy nem mindennapi dolgok lapulnak a velebiti-kanizsai lelőhelyként számon tartott lokáción, amit a rá két évre elvégzett komplexebb vizsgálatok csak megerősítettek. Ám az első átfogó, mindenre kiterjedő régészeti feltárás csak 1970-ben történt meg, amikor az USA által dotált ásatások kezdődtek a nagykikindai Milorad Girić, a szabadkai Szekeres László és a Belgrádból terepre érkező Nikola Tasić vezetésével.

A minap beszélgettem Raško Ramadanski régésszel. A zentai Városi Múzeum fiatal archeológusa elmondta, hogy a most felszínre került leletanyag páratlan mivolta számszerűségében és minőségében keresendő. Ugyanis Velebiten, a Nikola Tesla utcában lefolytatott minapi ásatások alkalmával immáron kész tényként állítható, hogy ezen a környéken az időszámításunk előtti 1400-as években fejlett manufaktúrájú kultúra virágzott. Az úgynevezett bronzkor (i.e. 3500 – 1000) embere nem csak hogy belakta a Tisza-mente magasabban fekvő dombjait, lankáit, hanem meghökkentő módon itt dolgozta fel a bronz nyersanyagát, és kohókban, kemencékben itt készített jellegzetes bronzkori szerszámait is innét bocsátotta a korabeli kereskedelem útjára. Az akkoriak valószínűsíthetően az emberiség hajnala óta létező észak-nyugatot a dél-kelettel összekötő kereskedelmi és hadi út közelsége miatt választhatták ezt a feldolgozásra, szerszámkészítésre alkalmas régiót.

Főként ékszereket, csecsebecséket, fegyvereket és szerszámokat készítettek a hajdani kézművesek. Sehol Szerbiában, de Magyarországon és a környező országokban sem találtak még egy lokáción ennyi öntőformát. Míg más lelőhelyeken csak egy-két jel, töredék utal a fémek feldolgozására, addig Velebitnél a részleges keresés eredménye folytán is tucatnyi tárgyi bizonyítékot sikerült a felszínre hozni. A leletek zöme, mintegy 70%-a a már említett bronzkorra datálható, ami sok más kultúra együttes bukásával valamikor a késő antik időkben váratlanul véget ért. Történészek eddig értetlenül állnak a jelenség előtt, hisz a hettita birodalom, az Egyiptomi Újbirodalom meg számos közel-keleti kultúra egységesen ebben az időszakban omlik össze. Talán valami természeti kataklizma, talán valami mindent elsöprő járvány lehet ennek az oka. A történelem óvatos tudomány. Csak a teóriák alapján nehezen állít bármit. Tárgyi bizonyítékok szükségesek. Ezek pedig mifelénk bőven akadnak.

A Velebiten talált sírok zöme urnasír, tehát hamvasztották a halottaikat. Viszont akad jó néhány sírgödör, amiben egyértelmű bizonyítékok alapján megállapított: egész alakos, csontvázas temetés volt. Mi töb: ezen sírok mindegyikében a tetem mellé odahelyezték az öntőformákat, a kisebb kézi szerszámokat. Az elmélet szerint azoknak a mestereknek járt az egész testes, csontvázas temetés, akik tudásukkal, kézügyességükkel méltán vívták ki maguknak az akkori társadalom elismerését. Ez is megerősíteni látszik a tényt: szülőföldünk környéke a kor igen jelentős, sokáig működő központjának számított.

A déli irányú kereskedelem folytán kerülhetett elő az oromhegyesi Paphalmon föllelt lándzsavég, ami egyértelműen az Égei-tenger partjáról az úgynevezett Mükénei-kultúra készítményeként származhatott a mai Bácska területére. De a pezsgő cserekereskedelem jele az a számos felettébb díszes és értékesnek számító tengeri kagyló, amit szintén errefelé ástak ki a szakemberek. Hogy mégsem csak a cicomának éltek az akkoriak, arra pedig a Zentai Városi Múzeum ad adekvát választ. Ott őrzik ugyanis egy korábbi leletmentés kapcsán a jellegzetes formájú bronzkori „zentai sarlót”, aminek – most kapaszkodjanak meg! – Velebitnél a minap meg is találták a neki teljesen megfelelő öntőformát! Emellett más szerszámok, sőt üllő öntvényformája is előkerült. Ez utóbbi arról tanúskodik, hogy a mai Velebitnél nem csak kézműves munka folyt évszázadokon át, hanem az itteni bronzföldolgozó centrumból a távoli vidékek mestereit is ellátták munkaeszközökkel!

Minderről hamarosan egy kézirat készül és a régészeti anyag feldolgozása, s a tervek alapján jövőre nyomdába is kerül a monográfia. 

A fiatal zentai régész-szakember Raško Ramadanski mindenesetre bizakodó. Azt mondja, Kanizsát ezúttal végképp sikerült feltenni a világ archeológiai térképére. Nem kis szavak ezek! Kérdés, mi kanizsaiak és környékbeliek, egyáltalán akár most, akár valamikor a jövőben megértjük-e, milyen fontos fölfedezésnek vagyunk tanúi?

                                                                                           Pk

MY WAY

(Filmkritika)

Ha annyi húszforintosom lenne, amennyi háborús témát földolgozó filmet idáig láttam, most okkal érezném magamat vagyonos embernek. De hát sosem tartottam a markom az utolsó képkockák lepörgése után, mert a vizuális élmény miatt néztem az alkotásokat, így most pénz híján azzal kell megelégednem, hogy azért akad némi viszonyítási alapom, ha fegyverdörgős mozit vetítenek elém. Mivel általánosan elfogadott dolog, hogy egy jó ideje csak az USA seggéből világíthat lámpás, arrafelé osztják az igazságot, és írják a képírók a történelmet, külön kegyelmi mozzanat, ha nem egy jenki lencséjén körösztül értelmezett második világháborús filmre talál az ember. Hanem például egy dél-koreaira.

A My Way ugyanis ennek a derék kelet-ázsiai nép filmművészetének a dicsősége.

A két kezemen meg tudom számolni, az utóbbi időkig hány koreai alkotást láttam. (Gondolom, érthető okok miatt. Nem kell ecsetelnem Hollywood árnyékában mekkorára nőhet más nemzetek filmtermése.)

A koreai félszigetről érkező filmekre akkor szoktam rá, amikor tiszta vak-véletlenből megnéztem egy kis költségvetésű keserédes drámát: Számkivetett a Holdon volt a címe. Megnéztem egyszer, majd másnap megint. Aztán szóltam a családnak, atyai szigorral leültettem őket is. Kötelező látni – mondtam, és más egyebet nem tehetvén kénytelenek voltak végignézni. Azt nem állítom, hogy rajongó szeretettel emlegettek ezért, de egyikük ujjáról sem esett le a karikagyűrű. Jó szívvel ajánlom tehát mindenkinek. (Semmi köze a világűrhöz, a film nem sci-fi kategória. Inkább korrajz, lélektani dráma, görbe tükre a társadalmi válságokkal terhelt mindennapjainknak. Ezáltal ugyan azok a kínzó kérdések tolulnak a képünkbe, úgy Koreában, mint Magyarországon, vagy éppen itt, a déli végeken.)

Volt pár felejthető horror, amit szintén Korea jegyzett. Újabban futószalagon gyártják – szó szerint, sajnos – az évezredes történelmi múltjukat dicsőítő mozikat. Egyikbe-másikba belenéztem, tényleg pazar a látványviláguk, de kosztümös, kimonós, majdnem nindzsás filmekre nincs már igényem, nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor az utolsó Bruce Lee-s mozit is otthagytam. A Szulejmán sorozat meg csuklóból, lazán kimaradt. Bánja a rosseb.

Viszont a My Way jó. Mi több: nagyon jó film.

Óvatosan latolgatva talán a Clint Eastwood rendezte, két részből álló filmdrámához – Levelek Ivo Dzsimáról, A dicsőség zászlaja – lehetne hasonlítani.

A témája eleve izgalmas, már-már meseszerű, és mégis igaz történeten alapuló. 

A nézőt rögtön a főcím után mellbe vágja a narráció: 1944 júniusában, a D-napon, a normandiai partraszálláskor a német védők közül a szövetségesek egy kelet-ázsiai származású hadifoglyot ejtettek. Vicces? Aligha. A furcsa alapálláson – snájdig, csukaszürke sváb uniformis és rohamsisak egy kis sárga, vágott szemű emberen – elgondolkodni sincs időnk, mert belendül a film, majd magával ragad, és hiába hogy nettó kétésfél órás, odaszegez a képernyő elé, köpni-nyelni sem lehet közben. Csont nélkül gyömöszöli le a torkunkon a képsorok mögöttes velejét. Több ízben is olyan adagokban önt el a keserűség a háborúk értelmetlenségét bemutató, fölkavaró tartalom miatt, hogy szédülni bele. 

Az egész filmből árad az elembertelenedés, a nihil miatt érzett jajszó. Az alkotás ritmusa feszes. 

Nagyon szépek a képsorok, aranyból lehet az operatőr keze. Hogy nem tucat-háborús drámát látunk mégsem, az meg a rendező mester arányérzékén múlott, köszönet érte, minden elismerésem az övé. Igaz, jó nagy pénzt (mintegy 24 millió dollárt) eltapsoltak a forgatáson, de aki végigizgulja a csatajeleneteket, a tankok rohamát, vagy az invázió torokszorító képsorait, annak nincs kétsége afelől, hogy van az a pénz, amiért megérte. Ráadásul a film nem tolakodóan, de igenis moralizál. Sőt, erős mondandóval egy olyan ívű fejlődéstörténetet beszél el, aminek megértése után egy életre belénk ég a humánum parancsa.

Kis kedvcsinálónak a tartalomból: egy koreai és egy japán kisgyerek felnőtté érését, kettejük viadalát mutatja be minden pátosztól mentesen a film. Mindketten a maratonfutás szerelmesei, és mivel akkoriban japán megszállás alatt volt Korea, a sportszerű vetélkedéstől azért hangyányival több érzelem, ellentétes indulat munkál a vetélytársakban. A sportkarriert, az olimpiai részvételt hamar áthúzza a beköszöntő második világháború, és a film két hőse a császári japán hadsereg egyenruhájába kénytelen bújni. A koreait persze erőszakkal sorozzák be, a japán viszont még szép, hogy állhatatos híve a Felkelő Nap Birodalmának. A mongol határvidéken előbb szovjet fogságba esnek, megjárják Kelet-Szibéria gulágjainak a borzalmait, és onnét kezdve egyre nyugatabbra löki őket a történelem vihara, hogy a végén az Atlanti óceán partján lőhessék az amerikai inváziós csapatokat.

A bő kétórányi kaland egy pillanatra sem ül le. És ami a film bravúrja, az a hangnem, ahogy tálalja a tartalomból fakadó logikus következtetéseket. Nem szájba rágottan, ahogy a nyugati ízlésterrortól megszokhattuk. Finoman adagolva, de elemi erővel, miként egy keleti filozofikus kultúrkörben nőtt művészembertől elvárható. A sok lövöldözős, agyonreklámozott, neves sztárokkal futtatott háborús film közül így tűnik ki ez a nagyszerű alkotás. Képileg, hangilag, tartalmilag: rendben van. A színészekre sem lehet rossz szavunk. Kicsit mintha túljátszanának egy-két szcénát, na jó. De ez csak annak zavaró, aki epébe mártott toll nélkül képtelen kritikát megfogalmazni, a kákán is csomót keres, vagy nem ismeri a keleti színjátszás hagyományait.

Ja! Még egy fontos momentum. A filmben minden náció a saját nyelvén beszél. Az orosz oroszul, a német németül, a japán meg a koreai is a magáén. Még az amerikai rangerek is csak angolul káromkodnak.

Ha tehetik, nézzék meg a My Wayt. Aztán szóljanak a szeretteiknek, nyomják le őket is a képernyők elé. Majd azért figyeljék mi ül ki az arcukra, amikor az önkéntes japán katonák a guruló páncélosok alá vetve robbantják föl magukat.

Itt a film beharangozója, ízelítő képen rá lehet kattintani!

MY WAY , Dél-Korai háborús filmdráma (2011.), 146’

Rendező: Je-kyu Kang,
Író-forgatókönyvíró: Je-kyu Kang,  Byung-in Kim
Szereplők: Dong-gun Jang, Joe Odagiri, Bingbing Fan
Zene:  Lee Dong-Jun

KIS TÖRTÉNELMI LECKE - KEZDŐ(dő) FOKOZAT

 

Az alábbi írás – nyelvezete okán – nyilván és elsősorban a magyar nemzet nevű lakosságnak szólna. Jó, hogy az említett nyelvet beszélőknek nemigen van szükségük rá. Ugyanis a jórészt magyar lakosságból álló nép döntő többsége mára fölfogta, miről van benne szó. Mint ahogy a múltja során, úgy a jelen korban is a saját bőrén megtapasztalta e jegyzett sorok metaforikus üzenetét, igazságtartalmát. De mivel mostanában az összeurópai bőrünkre megy mindaz, amit egyesek a Lajtán túl játéknak gondolnak, mások haszonszerző politikai poénnak, megint mások morálfilozofikus attitüdnek, és nagyon sokan csak álproblémának, a világ furcsaságából eredeztethető huncutságnak - holott egyik sem fedi az igazat – (ugyanis a viselt háborúnak nem ezek az ismérvei), ezért a lenti írást inkább annak a nyugatos, szabadelvűbb embertipusnak ajánlanám szíves figyelmébe, aki még most is jobban szeret a helyi tévéhíradóból értesülni és kedvenc politikusának a szavára adni, mintsem nyitott szemmel szétnézni maga körül. Megtapasztalni és fölfogni a látottakat.

Idegen tollakkal ékeskedni dőre dolog, viszont akad sűrűn történelmi párhuzam mindarra, ami ma a korunkat jellemzi, beszédtémánkat adja, meghatározza mindennapjait térségünknek.

A múlt születése mintegy húsz kötetet számláló sorozat, s mint ahogy a címe láttatja, az emberiség történelmével foglalkozik. Különböző korokat mutat be. Elemzi az eseményeket és a történettudomány legújabb kutatásai alapján magyarázza is azokat.

A következőkben a Britek, frankok, vikingek kötetében találtakat szeretném citálni. Vagyis, csak részleteiben, pongyolán idézni. Nem a tudományosság a célom. A teljesség igénye nélkül, olykor zanzásítva bár, de megkísérelem szöveghű átültetés elhanyagolásával kerek érthetően ismertetni a tartalmát.

A taglalt fejezet a gót törzsek megjelenéséről, előretörésükről, beözönlésükről, a Római Birodalom végnapjairól szól. Nézzék el nekem, ha freudi elírással, áthúzással rondítom a külalakot. Még így is gyököt fogok vonni az eredeti szövegből, amit a rend kedvéért más színnel jelöltem.

”Ammianus Marcellinus, egy korabeli római történetíró, igen elevenen írja le a jelenetet. A dunai határt őrző csapatok parancsnokai nem sok figyelmet szenteltek a messzi délről északról érkezett híreknek, mert az efféle híreszteléseknek a Birodalom számára ritkán volt jelentőségük. Aztán zömmel katonaköteles, életerős férfiak kezdtek feltűnni a folyó túlsó partját, és könyörögtek, hogy engedjék őket átkelni. Számuk állandóan nőtt, míg csak a part meg nem telt a gót menekültek mérhetetlen sokaságával, akik a Birodalomban szerettek volna menedéket keresni.

Aztán üzenet érkezett Merkeltől Valenstől, a keleti császártól, a messzi Berlinből Szíriából. A császár és tanácsadói a gótokban a hadsereg olyannyira szükséges újonc-utánpótlási forrását látták, és mivel a dunai provinciák népsűrűsége alacsony volt, földet is lehetett találni számukra. Így aztán 376 őszén a gótok engedélyt kapta rá, hogy átkelhessenek a Dunán. (…)
"A hivatalos terv, miszerint európai bürokrata római tisztviselők felügyelet alatt, ellenőrzött módon, szétszórtan telepítették volna le őket, tökéletesen csődöt mondott. A gótok (az egyik forrás szerint 200 ezer fő volt a számuk, Ammianus realisztikusabban azt mondja, hogy számba venni őket annyi lett volna, mint megszámolni a homokszemeket Lybia partjain) rögtönzött tutajokon átkeltek a Földközi tengeren Dunán, zűrzavarban beözönlöttek a római Moesia provinciába, ahol skandináv emberjogi aktivisták nyerészkedő üzérek hamarosan finn zabkását kutyahúst árultak az éhező gótoknak, olcsó agysebészekért, informatikusokért, magasan kvalifikált munkaerőért gót rabszolgákért cserébe.”(…)
”Mivel a menekültek száma egyre nőtt, és elkeseredésük egyre fokozódott, a római csapatok visszavonultak a Moesia és Thracia közötti hegyi hágókra, de onnan kivetette őket a hunok és alánok átkaroló hadmozdulata, akikkel a gótok kétségbeesésükben szövetséget kötöttek.
Most már semmi sem állt az Európai Unió Thracia inváziójának az útjában. A Brüsszel Konstantinápoly felé vezető úton, Adrianopolisznál a gótok 378-ban megütköztek a rómaiakkal, és az osztrogót lovasság segítségével döntő vereséget mértek Valens császár seregére, aki maga is elesett a csatában. Obama Gratianus, a nyugati császár, aki megkésve sietett uralkodótársa segítségére, kénytelen volt seregeit újabb barbárok, valószínűleg a hunok ellen felvonultatni, akik feljebb, a Duna mentén veszélyeztették a római provinciákat. Ferenc Gergely, az egyházatya elkeserítőnek látta a helyzetet: 

«A városokat lerombolták, emberek miriádjait ölték meg, a földet vér áztatja, és az idegenek úgy járnak-kelnek az országban, mintha az övék volna.»”

Ez történt majdnem 1700 évvel ezelőtt. Persze, azóta sokat fejlődött a világ, változtak a dolgok.

Pósa Károly

Profugo gloria - az eheti Új Kanizsai Újság vezércikke

Álom hava - Járás

A múlt hét közepe tájékán csörgött a telefonom. Megkért a szerkesztőnő, hogy írjak vezércikket az Új Kanizsai Újságba. Mondta: azt se bánja, ha a választásokról fog szólni.

Rendszerint hétfőn vagy kedden szoktam leadni a vonatkozó írásaimat, de történt már olyan, hogy lapzárta előtt fél órával szerda délben küldtem el az anyagot. Dicséretet persze nem kaptam érte.

Azért vezetem föl ilyen mélyről a cikket, hogy lássa a tisztelt Olvasó: mekkora dolog számomra valamit ideje korán befejezni. Ezeket a sorokat péntek este írom. 

Két nap múlva választásokat rendeznek Szerbiában. És az eredmények még csak ezután, valamikor hétfő hajnalban, vagy kora reggel lesznek ismeretesek. A vezércikkem most mégis a jövő hétről, és a választások utáni helyzetről szól. 

Látatlanban is.

Aki ismeri a történelmet, az tudja, hogy kevés olyan birodalom volt az emberiség múltjában, amely ezer esztendőkön át kiállta volna az idők megpróbáltatásait. Az i.e. 753-ban alapított Római impérium ezen kevesek közé tartozik. Az öreg kontinensen példa nélküli módon hellyel-közzel kettőezer éven keresztül létezett. Gyakorlatilag egész Európát, a Mediterrán térséget, és fénykorában a Közel-Keletet is uralma alatt tudta. A rómaiak hódításaik révén sajátos művészetüket, életszemléletüket, jogrendszerüket is meghonosították szerte az akkor ismert világban. 

A latinos műveltség mind a mai napig alapja az európaiságnak, és a régi rómaiak törvényei szerint ítélkeznek a mostani bíróságokon, mert a húsz évszázaddal ezelőtt bevezetett jogalkotás erkölcsi normái manapság is megállják a helyüket. Mérceként tekintünk rájuk, ha úgy tetszik. Megmutatják, hogy emberként, egy közösségben hogyan lehet, kell, és szabad élni.

A rómaiak nem csak az állam szervezettségében, a törvényekbe vetett hitükben és fegyelmezettségükben tekinthetőek példaképnek. A birodalom fölvirágzása és hosszú léte leginkább annak volt köszönhető, hogy a római szemlélet a lelkekben is gyökeret vert. Hogy minden akkori ember - az államot vezető arisztokratától kezdve a legutolsó földet túró parasztig - önmagára nézve kötelező érvényűnek tartotta erkölcsösnek lenni. És erre büszkének lenni. A tisztességre, az emberségességre.

Egyik legszebb példája ennek a morális tartásnak az, ahogyan a győztes hadvezérekkel, a diadalt arató császárokkal, az imperatori cím büszke kitüntetettjeivel bántak.      

A Róma városába visszatérő győzteseket virágeső és diadalkapu várta.

Hatalmas tömeg éltetése közepette vonult a diadalmenet. 

Egész Róma népe sugárút mellett tolongott. A körmenetben szóltak a harsonák, zenészek, rabszolgák és furcsa állatok hosszú sora érkezett a meghódított területekről. Megrakott szekereken közszemlére voltak kitéve a kincsek, az elhódított zászlók, jelvények: a legyőzött népek legszentebb ereklyéi. A sorban kullogtak a nyakukon és lábukon megláncolt, vesztes királyok, hadvezérek vagy törzsfőnökök, akiknek méltóságuk jelképét - a koronát - kezükben kellett vinniük Utánuk vonult a legdíszesebb harci szekéren a nap hőse, a győztes hadvezér.

Az ünnepelt élete talán legfontosabb napját élte. Fürdött a dicsőségben. Róma népe éltette. Gyakorlatilag az egész, akkor ismert világ a lába előtt hevert. Az ő parancsára, egyetlen szavára milliós hadsereg állt készen, és nem volt hatalom, amely szembe mert volna szállni vele.

És míg a virágeső hullott a hadvezérre, míg Róma népe túláradó szeretettel őrjöngve magasztalta - mindeközben a győztes háta mögött ott állt egy rabszolga, aki a babérkoszorút tartotta az ünnepelt feje fölött: a diadal jelképét. Ám a rabszolgának más szerepe is volt! Míg a kocsi vonult, szorosan ura háta mögé simult, és a hangorkán, az ünnepség eufóriája, a tapsvihar és éljenzés közepette folyamatosan egy mondatot suttogott a győztes nagyúr fülébe.

- Mulandó a dicsőség! Mulandó a dicsőség! Mulandó a dicsőség!...         

Nem tudom, csak szeretném hinni, hogy a tisztelt újságolvasó is átérzi ugyanazt a borzongást, a fölemelő tiszteletet, amit én, valahányszor elképzelem ezt a jelenetet. A hatalma csúcsán lévő embert, élet-halál urát még diadala tetőpontján, ünnepi menetében is figyelmezették: az önhittség, a nagyravágyás, a pillanatnyi siker mámorában meg ne szédüljön! Hogy az a bizonyos kerék, sorsnak karikája kerek és mindenkor fordul. Ez a természetes. Ez az élet rendje. És talán így is igazságos. Akinek a fejébe száll a dicsőség, a hatalomtól megittasulhat, elveszíti ítélő képességét. Sűrűn jusson eszünkbe: a szerénység, mások elfogadása és a jó szándék minden koron olyan erkölcsi többletet jelentett, ami a sikert nem kisebbítette, hanem még inkább azzá tette. Azt kell tudnia és vallania egy közösség által kiválasztottnak, hogy nem ura, hanem szolgája ő az emberek ügyének. Nem véletlen, hogy a ministere szó éppen szolgálatot jelent.

Jól észbe vésse, bárki is kerül győztes pozícióba: a rómaiak nem voltak ostobák. A mai választópolgárok sem azok. Tudnak jutalmazni és tudnak büntetni.

Bizalmuk azokban lesz, akik okulva az ókori rómaiak bölcsességén úgy tudják majd igazgatni a közéletet, hogy mindeközben önmagukra nézve a legszigorúbb elveket betartva, látható módon fognak nekünk példát mutatni emberi tisztességből.

Nem lesz mögöttük valaki, aki erre folyton figyelmezteti őket!

Ezt mindenkinek a szíve kell, hogy parancsolja. 

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2012. május 4.