MY WAY

(Filmkritika)

Ha annyi húszforintosom lenne, amennyi háborús témát földolgozó filmet idáig láttam, most okkal érezném magamat vagyonos embernek. De hát sosem tartottam a markom az utolsó képkockák lepörgése után, mert a vizuális élmény miatt néztem az alkotásokat, így most pénz híján azzal kell megelégednem, hogy azért akad némi viszonyítási alapom, ha fegyverdörgős mozit vetítenek elém. Mivel általánosan elfogadott dolog, hogy egy jó ideje csak az USA seggéből világíthat lámpás, arrafelé osztják az igazságot, és írják a képírók a történelmet, külön kegyelmi mozzanat, ha nem egy jenki lencséjén körösztül értelmezett második világháborús filmre talál az ember. Hanem például egy dél-koreaira.

A My Way ugyanis ennek a derék kelet-ázsiai nép filmművészetének a dicsősége.

A két kezemen meg tudom számolni, az utóbbi időkig hány koreai alkotást láttam. (Gondolom, érthető okok miatt. Nem kell ecsetelnem Hollywood árnyékában mekkorára nőhet más nemzetek filmtermése.)

A koreai félszigetről érkező filmekre akkor szoktam rá, amikor tiszta vak-véletlenből megnéztem egy kis költségvetésű keserédes drámát: Számkivetett a Holdon volt a címe. Megnéztem egyszer, majd másnap megint. Aztán szóltam a családnak, atyai szigorral leültettem őket is. Kötelező látni – mondtam, és más egyebet nem tehetvén kénytelenek voltak végignézni. Azt nem állítom, hogy rajongó szeretettel emlegettek ezért, de egyikük ujjáról sem esett le a karikagyűrű. Jó szívvel ajánlom tehát mindenkinek. (Semmi köze a világűrhöz, a film nem sci-fi kategória. Inkább korrajz, lélektani dráma, görbe tükre a társadalmi válságokkal terhelt mindennapjainknak. Ezáltal ugyan azok a kínzó kérdések tolulnak a képünkbe, úgy Koreában, mint Magyarországon, vagy éppen itt, a déli végeken.)

Volt pár felejthető horror, amit szintén Korea jegyzett. Újabban futószalagon gyártják – szó szerint, sajnos – az évezredes történelmi múltjukat dicsőítő mozikat. Egyikbe-másikba belenéztem, tényleg pazar a látványviláguk, de kosztümös, kimonós, majdnem nindzsás filmekre nincs már igényem, nagyjából tizenkét éves lehettem, amikor az utolsó Bruce Lee-s mozit is otthagytam. A Szulejmán sorozat meg csuklóból, lazán kimaradt. Bánja a rosseb.

Viszont a My Way jó. Mi több: nagyon jó film.

Óvatosan latolgatva talán a Clint Eastwood rendezte, két részből álló filmdrámához – Levelek Ivo Dzsimáról, A dicsőség zászlaja – lehetne hasonlítani.

A témája eleve izgalmas, már-már meseszerű, és mégis igaz történeten alapuló. 

A nézőt rögtön a főcím után mellbe vágja a narráció: 1944 júniusában, a D-napon, a normandiai partraszálláskor a német védők közül a szövetségesek egy kelet-ázsiai származású hadifoglyot ejtettek. Vicces? Aligha. A furcsa alapálláson – snájdig, csukaszürke sváb uniformis és rohamsisak egy kis sárga, vágott szemű emberen – elgondolkodni sincs időnk, mert belendül a film, majd magával ragad, és hiába hogy nettó kétésfél órás, odaszegez a képernyő elé, köpni-nyelni sem lehet közben. Csont nélkül gyömöszöli le a torkunkon a képsorok mögöttes velejét. Több ízben is olyan adagokban önt el a keserűség a háborúk értelmetlenségét bemutató, fölkavaró tartalom miatt, hogy szédülni bele. 

Az egész filmből árad az elembertelenedés, a nihil miatt érzett jajszó. Az alkotás ritmusa feszes. 

Nagyon szépek a képsorok, aranyból lehet az operatőr keze. Hogy nem tucat-háborús drámát látunk mégsem, az meg a rendező mester arányérzékén múlott, köszönet érte, minden elismerésem az övé. Igaz, jó nagy pénzt (mintegy 24 millió dollárt) eltapsoltak a forgatáson, de aki végigizgulja a csatajeleneteket, a tankok rohamát, vagy az invázió torokszorító képsorait, annak nincs kétsége afelől, hogy van az a pénz, amiért megérte. Ráadásul a film nem tolakodóan, de igenis moralizál. Sőt, erős mondandóval egy olyan ívű fejlődéstörténetet beszél el, aminek megértése után egy életre belénk ég a humánum parancsa.

Kis kedvcsinálónak a tartalomból: egy koreai és egy japán kisgyerek felnőtté érését, kettejük viadalát mutatja be minden pátosztól mentesen a film. Mindketten a maratonfutás szerelmesei, és mivel akkoriban japán megszállás alatt volt Korea, a sportszerű vetélkedéstől azért hangyányival több érzelem, ellentétes indulat munkál a vetélytársakban. A sportkarriert, az olimpiai részvételt hamar áthúzza a beköszöntő második világháború, és a film két hőse a császári japán hadsereg egyenruhájába kénytelen bújni. A koreait persze erőszakkal sorozzák be, a japán viszont még szép, hogy állhatatos híve a Felkelő Nap Birodalmának. A mongol határvidéken előbb szovjet fogságba esnek, megjárják Kelet-Szibéria gulágjainak a borzalmait, és onnét kezdve egyre nyugatabbra löki őket a történelem vihara, hogy a végén az Atlanti óceán partján lőhessék az amerikai inváziós csapatokat.

A bő kétórányi kaland egy pillanatra sem ül le. És ami a film bravúrja, az a hangnem, ahogy tálalja a tartalomból fakadó logikus következtetéseket. Nem szájba rágottan, ahogy a nyugati ízlésterrortól megszokhattuk. Finoman adagolva, de elemi erővel, miként egy keleti filozofikus kultúrkörben nőtt művészembertől elvárható. A sok lövöldözős, agyonreklámozott, neves sztárokkal futtatott háborús film közül így tűnik ki ez a nagyszerű alkotás. Képileg, hangilag, tartalmilag: rendben van. A színészekre sem lehet rossz szavunk. Kicsit mintha túljátszanának egy-két szcénát, na jó. De ez csak annak zavaró, aki epébe mártott toll nélkül képtelen kritikát megfogalmazni, a kákán is csomót keres, vagy nem ismeri a keleti színjátszás hagyományait.

Ja! Még egy fontos momentum. A filmben minden náció a saját nyelvén beszél. Az orosz oroszul, a német németül, a japán meg a koreai is a magáén. Még az amerikai rangerek is csak angolul káromkodnak.

Ha tehetik, nézzék meg a My Wayt. Aztán szóljanak a szeretteiknek, nyomják le őket is a képernyők elé. Majd azért figyeljék mi ül ki az arcukra, amikor az önkéntes japán katonák a guruló páncélosok alá vetve robbantják föl magukat.

Itt a film beharangozója, ízelítő képen rá lehet kattintani!

MY WAY , Dél-Korai háborús filmdráma (2011.), 146’

Rendező: Je-kyu Kang,
Író-forgatókönyvíró: Je-kyu Kang,  Byung-in Kim
Szereplők: Dong-gun Jang, Joe Odagiri, Bingbing Fan
Zene:  Lee Dong-Jun