2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. május 10., kedd

AZONKÉPPEN ITT A FÖLDÖN IS...

A kanizsai hívőkről - általában

Régebbi kép a pravoszláv templomról
Vége a munka ünnepének.
Most vallási okokból is pihentünk még pár napot.
Hosszúra nyúlt ez az idei majális, nem is biztos, hogy a látható közeljövőben lesz ehhez fogható egyhetes ünneplés.
Ritka a melóst megörvendeztető hasonló tünemény, akár a Halley-üstökös. Egy emberöltőn jobbára csak egyszer ilyen bőkezű az állam. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt is érdek nélkül engedte volna. Szerbiában annyi a munkanélküli, hogy kissé bizarr a munka ünnepét ekkora eleganciával megülni.
Ha valaki most mondaná, hogy „igen ám, de a pravoszláv húsvét miatt…”, akkor annak meg fölhívnám szíves figyelmét a következő tényre:
Szerbia, vagyis a szerb társadalom egyáltalán nem tekinthető vallásos közösségnek. A szerbség többsége bizony a mai napig közömbös a pravoszláv vallás gyakorlása iránt.
Nem mondom, tradícióból, meg mert enni-inni jó dolog, és szeretjük a bulikat: megülik a szlávákat, a családi védőszent ünnepét.
De az is inkább csak egy kiadós vacsora, haverok, rokonok kedélyes iszogatása, semmint rituális összejövetel. Az áhítat itt rögtön véget is ér.
Nem a statisztika tudományos igényével írom, elég, ha vasárnaponként megnézzük a kanizsai szerb templom környékét, mennyien igyekeznek ortodox misére. Karácsonykor, jelesebb napokon össze-össze gyűlik egy maroknyi hívő, de hol van ez a szám a környékünkön élő szerb ajkú polgártársaink arányához képest!
Ugyanez igaz az oroszokra, ukránokra, bolgárokra is.

A Szent Őrangyalok plébániatemplom Kanizsán
Szégyellni ezen nincs mit.
Ugyanis mi, magyarok sem vagyunk ettől sokkal jobb helyzetben.
A vallásos magyarok száma elenyésző a templomban keresztelt, megbérmált magyarjainkhoz képest. Akárki utána nézhet! Az egyházi nyilvántartás vaskos anyakönyvével embert lehetne agyonütni, viszont a misére rendszeresen járók névjegyzéke néha egy bevásárló cédulára is ráférne…
Ritka az a honfitársunk, aki a katolikus vallás értékrendjét maradéktalanul betartva mélyen hívőnek vallja magát! Kár, hogy az idei kanizsai bérmálkozáson nem volt videokamera, ami fölvette volna a Kistemplomból kiszorult tömeg közel két óra hosszas várakozását. Míg odabent a kórus zengett, a templomkertben ácsorgók cigarettáztak, bandáztak, hangosan nevetgéltek a népek. Időnként az órára néztek, megszívták a fogukat és nem szép dolgokat mondtak a püspök úrról, aki majd óra hosszáig elhúzódó – amúgy szerteágazó, ötlettelen és meglehetősen hétköznapi – prédikációjával kikezdte mind a bentiek, mind a kint rekedtek türelmét. A tamáskodókat meggyőzendő: ugyan mennyien és kik vesznek részt a kanizsaiak közül a körmenetekben, stáció-szenteléseken vagy a zarándoklatokon?
Azokon az ünnepeken, amiken még öregapáink tiszta inget húztak és Bibliával a kézben mentek a családok.
Sokszor eszembe jut: miért hagytuk elkallódni a templombúcsúnkat?
A Szent Őrangyalok Plébániatemplom – a gyöngébbek kedvéért: Nagytemplom - előtt árválkodó egy-két takonycukros, plasztikjáték-árus látványa nem arcpirító? Dehogynem.
Látlelet rólunk, a hitünk erejéről.
Jelen állás szerint két olyan nép van Európában, akiknél kiemelkedően magas a vallásosság megélése. Az egyik Lengyelország, a másik – milyen meglepő! – Horvátország. A magyarázat elég egyszerű: a lengyeleknél a katolikus hit mindig egyet jelentett a nemzeti ellenállással, a függetlenséggel. A hitüket is szláv lelkesedéssel, fanatizmussal őrizték az orosszal meg a némettel, svéddel szemben. A szomszédaink is hasonló módon védelmezték független nemzeti mivoltukat, és most, hogy a fiatal horvát állam önmagát megtalálja, még erősebb szálakkal köti magát ősei hitéhez.
Helyhiány miatt nem taglalnám a muszlim vallásúak adatait. A lényeg, hogy bár erősödik a Korán tanítása a Balkánon, de a lakosság zöme Boszniában, Koszovón, Albániában és máshol is jobbára csöndös, „alvó” hívő. Persze, a szélsőségektől harsog a televízió, de ezt nem muszáj megennünk. Amíg a karsztos hegyek között miniszoknyát viselhetnek az ottani lányok, addig nincs komolyabb baj. Törökország pedig egészen más. Ott a török nacionalizmus éledt föl, és csak ennek másodlagos, jobbára politikai eszköze az iszlám.
Visszatérve hozzánk.
Szép ez a május.
Kár, hogy a korai húsvétunkat kissé megszomorította a zord, télies időjárás.
Sok kanizsait nem a föltámadás, hanem inkább a hosszúra nyúló tél áldatlan helyzete érdekelt.
Lesz-e tűzrevaló elég? Meddig kell fűteni? Mikor jön a tavasz? A tavasz megérkezett, jókora késéssel.
És mikor megjött, eltartott vagy három napig, mert nyomában rögtön megjött a nyár, kánikulával, perzselő napsütéssel.
Ennek tudható be, hogy 2016-ban volt minden, ami a régi május elsejéket idézte: szép idő, rostélyozás a szabadban, leterített pokrócon szunyókálás, behűtött sör a kosárban, baráti társaság. A kempingben egy vidám galeri birkát pörgetett, és a pecsenyeszag úgy úszott a levegőben, hogy már a strandlejárónál összefutott a nyál az ember szájában. Leparkolt gépkocsi nyitott ajtaján körösztül bömbölt az autórádió, lakodalmas diszkóval, ahogy sajnos mostanság járja.
Igaz, még mindig jobb, mintha munkásmozgalmi nótákat kellene hallgatni.
A világi ünnep egybemosódott a vallásival.
És bár ki ne szeretné a dologtalan szabad napokat, amondó vagyok, hogy azért nem ártana megtanulnunk végre igazán ünnepelni.
Úgy, mint régen.
Hogy erre a jövőben lesz-e okunk, nem tudom...
Pk

Nincsenek megjegyzések: