A kanizsai Drakula - II.

2. rész

Míg az utcafrontot a kert és a kulipintyó mustrálta, hátul a takarásban – a fundust bevégezve – alacsony ereszetű, örökkön zárt szárnyú, dupla faajtós lelakatolt műhely meg szerszámos kamra roskadozott a magányban. A cserépfödémen terjedelmes mohacsomók lapítottak. Messziről az avatatlan bámész tekintet nekisimuló, gonosz zöld macskáknak vélte volna mindet. Ni, a sok szőrös bestia! Hogy figyelnek odaföntről! Moccanatlanok, akár a hétfők. Időnként a szél borzolta tarkószőrüket, de csak kushadtak alattomosan, ugrásra készen. Bizonyos: régtől vártak már az alkalmas pillanatra – föltételezhetően egy napszállat utáni, borzalmas jelre, amikor a ragadozók gyilkos ösztöne majd beint nekik – hogy a zöld, drótszőrű, nyurga testükkel, nyirkos földhasukkal az alattuk ellépdelő áldozatukra vetődhessenek. Éppen emiatt a helyiek kerülték a házat. Inkább az utca túloldalán mentek, ha már egyszer arrafelé vitte őket a dolguk. Többen állították, méghozzá szavahihető emberek, hogy amennyire kiszámíthatatlanul, annyira ijesztően sokszor volt már alkalmuk furcsábbnál furcsább jelenségeket tapasztalni, valahányszor a rejtélyes ház közelébe kerültek. Szél nem volt, és olykor mégis leröpültek a kalapok. Egyszer, amint táskájával a hóna alatt az éppen arrafelé lakó beteghez iparkodott, a körzeti orvos záptojásos lehelet szuszogását érezte a füle tövénél. Megpördülve a tengelye körül már nem látott senkit, de a fal fekete vetületében észlelni vélt egy odatapadó árnyalakot. Tán fél percig is fixírozták egymást. Az orvos először mozdulni sem mert. Záptojásbűz, mindenütt zápos bűz terjengett. A szíve kalapált, aztán futásnak eredt. Mire a kapuküszöbön átbukva, kiizzadva, levegőért kapkodva a pácienséhez ért, közölték vele, hogy az a szegény éppen fertályórája halt meg. Az orvos nem szólt semmit. Titokban keresztet vetett, bár nem volt sem hívő, de nem volt gyáva ember sem. Másnap délidőben visszament a sejtelemes házhoz. Megnéztem fiam azt a sötét foltot, mondta az asszisztensének. A fal fölvizesedése csupán. Véletlenszerű, hogy egy összeguborodott emberi alak is kinézhető belőle. Hát persze. A stresszhelyzet, a sok munka, a  körülmények paranormális összjátéka, folytatta tovább. Hál’istennek ma már mindenre van racionális magyarázat. Így az orvos. De a fiatal asszisztens a szeme sarkából látta, milyen sápadt a főnöke. És az orvos sem ment többé annak az utcának a balos oldalán. Másokkal is történtek hasonló incidensek. Télidőben, kucsmásan, kalucsniban a hóban elcsikorogva a titokzatos viskó előtt penetráns, meghatározhatatlan állagú, egzotikus virágillat csapta meg a rémüldöző polgárok orrát, meg aztán vízkörösztkor – erősen fél tíz után – karácsonyi melódia akkordjait vélték kihallani a házikóból. Különös, nyomasztó volt a ház, bárki tapasztalhatta. Senki nem szerette emlegetni. Kémény nem pipált rajta emberemlékezet óta. A házon, meg a melléképületeken is hódfarkúak voltak a tetőcserepek, múlt századiak. Egykori – a szebb időket idézendő – vélhetően piros színük a zsarátnok hűlt koromjának színébe fordult. Foltonként váltakozó szürke tónusokat vett föl. A bádog vízköpők alján jókora pókhálók feszültek. Reggelente harmatcsöppek hintáztak rajtuk, s valahányszor a kelő nap sugára megtisztálkodott bennük, a háttérben sötétlő ablakszemek kútfeketeségében olybá tűntek, mintha szanaszét hintett hideg kék gyémántszilánkok vibrálnának a levegőben. Pohos eperfa hordó guggolt a sarki csatorna csonkja alatt: esővizet gyűjtött. Lévén soha nem mertek ki abból egy vödörrel sem – a színültig telt hordó száján feszült a víz tükre. Bogár se szaladt rajta. Egy emberi világtól, ismertségtől, térképektől mentes, hegyek között búvó tengerszem kicsinyített, bácskaiasan szerény másaként mérte az időtlenséget egykedvűen. A nap melegtől a fölszínén még langyos vize könyéktől lejjebb, majd még lejjebb dermesztő hidegen zsibbasztotta volna a belemerítkező kezet. Ha netán lett volna olyan, aki háborgatja a hordót. De – nem volt. Csak a legyek döngtek körülötte néha. Odalent enyhén dudvától, penésztől szaglott az avarral vastagon terített udvar. Az árnyas földjét a gyér napsütéses szögleteket megkerülve egy nagyon régen, kontár kezek által rosszul lerakott, hepehupás téglajárda szelte körösztbe. Éppen csak annyira spórolósan, szegényesen, olyan szélesen, hogy egy ember elimbolyoghasson azon. Abba a hátsó udvarba a madár szemén kívül senki be nem látott. Ritkán, a késő esték vaksötétjében sápadt fény szűrődött ki az ablakon. Virraszthattak odabenn, mert sokáig égett a lámpa, aludt már az egész város, álmot látott boldog-boldogtalan, és csak a folyóban loccsantak a játékos harcsák, ám az elhagyott házikóból rendületlenül szivárgott a lámpa hullaszín sárgája, egész addig, mígnem a pirkadatkor rendszeresen megjelenő harkály kötelességtudóan, sebesen meg nem kopogtatta a tiszafák csúcsát. A másik utcáról behallatszó kakasok kiabálására elhalt a benti fény. Némi csoszogás, neszezés után megint a nappali teljes némaság szőtte lepel alá borult a ház. A kanizsai Drakula nyugovóra tért. 

 Pk

(folytatjuk)


Ide kattintva olvasható az I. rész.

A kanizsai Drakula - I.

1. rész

Szőlő- és krumpli csöndéletek lógtak a szobája falán. Mellettük vázában poros pávatoll kornyadozott. Házának háromosztatú spalettás ablakait színehagyott franciás drapériák takarták, amiknek foszlott-kopott bolyha – ha a ritkán támadó huzat meg-meglegyintette – a hajódeszkás padlót söpörte. Mivel ajtót nemigen nyitott rá senki, és emberemlékezet óta szellőztetni sem szellőztettek odabent: így a földig lógó, ódivatú, tűnt romantikájú estélyi ruhákat idéző függönyök sosem táncikálhattak kedvükre a gazdagon kipingált, arannyal futtatott szobafalaktól körbecsukottan. Még a pávatoll sem bólintott rá a kedélytelenségre. Kulcsra zárt magányban méláztak a bútorok: a gőzölt karfás székek, bőrfotelek kiült párnázattal, meg a pamlag, aminek oldalsó fölfeslésén mint oszladozó tetemnek a kifordult bele – ernyedten lógott a kóccsomó. A metszett üvegű vitrinben csonka lábú porcelán balerina meredt a semmibe. Volt pár darab igazán míves kávéscsésze, egyik sem a másikhoz illő. Elefántcsont-utánzatú legyező hevert félig nyitottan, és kakukktojásként, az ördög sem érti miért, milyen szándéktól vezérelve, de egy dunsztos üvegnyi baracklekvár is helyet kért magának a sok szuvenír között. Akárha maga az őrület rendezte színelőadás kellékei lettek volna. Groteszk díszlet. Csupa idegen elem, fortélyos, mögöttes üzenettel bíró szimbólumok gyanánt. Bárki hívatlanul betoppanónak – ha lett volna – bizonyára menten az jut az eszébe – élve eltemettetve. S hogy a nyomasztó hatás tovább fokozódjék: igazolásul mindenre lepelként borult az a penetráns, síron túli, jellegzetes dohszag. Néhány barnuló fotó mellett íróasztalán ott volt üveglappal letakarva az utolsó kézirata. Egy alig föltöltött szerényen büdösödő petróleumlámpa és körötte a néhány kinyitott, jegyzetekkel ellátott klasszikus kötet jelezte csak, hogy a lakást ugyanakkor használja valaki. Valaki, aki nem a mában él, de mégiscsak él, olvas, ceruzával jegyzetel, mert aláhúzott általa érdemesített sorokat, s bár a szöszmötölő jelenléte annyira sem zavarja a környezetét, a teremtett világ körforgását, mint eggyel följebb, a padláson gerendát rágó egér neszezése, azért bizonyos szintű elemi létezése el nem tagadható. Igen. Semmi kétség. A lakóról tudtak az emberek. Páran a szomszédok közül ismerni is vélték. „Tudja, annak a szegény sorsú hogyishíjjáknak a rokona” – mondta egyszer az átellen lakó cipészmester, s míg a körméről vakarászta a rárakódott ragasztót, aggodalmasan pislogott a másik oldalon meglapuló, alacsony kéményű házikó irányába. Kívülről ugyan nem volt azon semmi különleges. Karvastagságú vadszőlő kacskaringózta be az elejét. Beszőtte a házfalra régebbről fölvakolt stukkódíszeket, a levelek, a kaccsak, a vadhajtások buján tenyésztek a potyogó vakolatfoltokon, és minthogy a zöld rengetegnek a szabadjára engedett kedvét soha nem nyeste semmiféle olló, kertész kezek nem gondozták – hovatovább az ablakok szemrése is olyanná vált, mintha egy különösen gonosz tekintetű, púposra görbedt vénember hunyorogna ki a bozontos szemöldöke alól. Akárki látta, hőkölt tőle. Hasztalan. Amilyen kicsi volt a ház, olyannyira nyomasztó tudott lenni. Jóllehet a hézagos, kifelé dőlő deszkakerítését egy kiskamasz is könnyedén átugorhatta volna, soha nem fordult meg egyik csibész fejében sem, hogy a házikó kertjében kevéskét gazemberkedjen. Félték azt a kertet is. Térdig értek benne a rég kapált virágágyásból kéjelgőn burjánzó sárgás-fehér liliomok, a páros tiszafák szakálla-lombja, lobonca a cserjéknek – mindez kósza összevisszaságban – dús vegetációjú, szédült szagú külön kis világot alkotott. Csöppet sem paradicsomit. Inkább pokolit.                                                                        Pk

Ide kattintva a 2. rész!