2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2011. február 17., csütörtök

A véletlen szülte könyvek hatalma - elbeszélés - (első rész)

Pósa Károly

A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve




A véletlen szülte könyvek hatalma

(II./ 1. rész)



Lassú bizonysággal múlni látszó létemen körösztül kevés igaz baráttal kegyelmezett meg a sors.

Alkalmi ismerősöktől, cimboráktól, a kölcsönösség és a hasznosság elve szerint mellém sodort figuráktól tarkállott ugyan a mindennapi életem, de ezeknek előbb nevüket feledtem, némelyiknél, vállalhatatlanabb pajtásnál ez tudatosan történt - meglehetős gyorsasággal és némi szégyenérzettel elegyítetten -, mert úgy éreztem, hogy alakjaik ott tornyosodnak mellettem, és árnyékot vetnek reám is, kéretlen, kelletlen barátra.

Döntő többségük emlékezetét pedig már a felejtés homokja itta föl, mint ahogy a hajnali szél szikkasztja szárazra a harmattól gyöngyöző papiruszpálma levelét.
Ám az összes közül mái napig élénken él lelkemnek rejtett bugyrában annak az embernek az arca, akit még mostanság is egyre csöndösebben verdeső szívem összes melegével simogatok, és akire szeretetteljes tisztelettel gondolok. Megidézett szelleme előtt meghajtom gyérülő üstökömet, lévén neki köszönhetem a legtöbbet, mert a legnagyobb ellenségem volt.

Most is magam előtt látom görbedett termetét, amit derékfájás és ritka ízületi betegségek gyúrtak nyomorodottá.
Az ellenségem könyvekkel élt és könyvekkel hált.
Munkáját sárguló tekercsek és fóliánsok, a finom por, meg a lassan rothadó pergamenek fanyar szagától átitatott polcok és falak között végezte. Egy régi kushita mondás szerint, ha valaki nagyon ostoba, akkor az illető buta, mint a bazaltkő. Annak a könyvtárnak a kőkoloncai, a több mázsányi bazalt kubusok öklömnyije is több tudást szívott magába az évezredek folyamán, mint azt bármely emberi elme képes lenne fölfogni. Az eget döfködő csipkézett tornyokban ott gyűlt össze az a tudás, az emberi értelem által egybehordott esszencia, amit szorgos tudósok illesztgettek és írtak össze, majd rendszereztek, és raktározni kezdtek, régtől, nagyon régtől fogva, az idő első kondulása óta.

A szantálfából és cédrusokból faragott ládákban és szekrényekben egymás mellé vagy egymás tetejére pakolt írások őrizték és vitték tovább gondolatokat; tetteket, a megismerést és a nagy neveket. Dicső hadjáratokat, recepteket, titkos tanításokat és elfeledett nyelveket; népek szokásait, rejtjelezett térképeket; a föld és a csillagok közötti viszonyok bonyolult számsorait; a szerelemtől átitatott verseket; suttogva megmaradt legendákat, a hősi énekeket; ábrákat, amiket mára eltűnt állatfajtáknak a finoman kikészített bőrére festettek; képleteket, beavatottak által írott számkombinációkat; sorra beigazolódó sötét jóslatokat meg sok más egyéb, számolatlan titkot: mindezt rejtette a könyvtár.

Kénsárga jeggyel ellátott kötetekben az orvoslással kapcsolatos tudnivalók kápráztató választékát tárolták. A hajónaplók, hajdan volt vakmerő kapitányok gazdagon illusztrált térképeinek külön fülke járt, aminek bejáratánál zöld opál világított. Kékek voltak a grammatikákkal foglalkozó írások, feketék a filozófusok tanításai. A legbelső, legvigyázottabb helyiség, a vörös terem azoknak a gondolatoknak és szövegeknek nyújtott menedéket, amelyek minden korban az örök Isten létét kutatták. A szivárvány összes létező színével, és azok tónusaival megjelölt kincsek rendszerezése generációkon átívelő hosszú, fáradtságos munka volt.
Emberöltőket vett igénybe egy-egy témakör pontos körbeírása, földolgozása és megismerése.

Az áttekinthetőséget bonyolította a világ összes nyelvén íródott szövegek kavalkádja.

Óperzsául a költemények, arámin a növénytermesztésről szóló tanulmányok; görög és lúviai nyelven a kereskedelemmel kapcsolatos tudnivalók; a hettiták története a lydek szavai szerint és írásmódjukon megőrizve; akkád-babiloni aritmetika, a városalapítások könyve föníciai módozatban; meghökkentően elámin a test titkait, óegyiptomin pedig az üstökösök és a holdfázisok közötti kapcsolatok mikéntjeit örökítették meg. De volt luzitán, moáb és tokhár nyelvű részleg is; megannyi náció és hiedelem naptárai.
A napkeletről ide gyűrűző újsütetű játék alapszabályai szanszkritra fordított leiratban, amit Sziszla ibn Dahir talált ki, és sakknak nevezett el; sőt, még valamilyen titokzatos úton-módon a távoli szkíták rovott vesszőinek néhány nyalábja is a kutatások és a megismerés tárgyát képezte.
Förtelmes sok munka, hatalmas felelősség volt minderről gondot viselni!

Könyvtároshoz illő módon az ellenségem szeme igen korán romlani kezdett, farkasvakság kínozta.

Májfoltos csontos ujjai között ércvégű lúdtoll sercegett napestig. Az egész élete leltár volt.
Számvetés, összegzés és listázás, mellé-, alá- és fölérendelés, betű szerinti fölsorakoztatás. Külön e célra készíttetett vasalt pántos ormótlan ládafiájában céduláinak és lajstromainak irdatlan rengetege lapult, elefántfűből fonott kicsiny szalagokkal átkötötten: tenyérnyi irkálmányok, táblázatok, megannyi fontos utalás, kiegészítés és jegyzet, amelyeknek csak ő ismerte rendszerüket. A láda tűzhatlan volt, mert belülről különleges, tompán csillogó, nehezen olvadó fémlapokkal volt kibélelve és összeforrasztva.
A féltve őrzött ládafia háromszoros pánttal lelakatolt zárjainak jókora kulcsa tunikája alatt megfeketedett ezüstláncon örökkön a nyakában lógott. Soha meg nem vált volna tőlük.
Keveset és rosszul aludt. Álmából gyakran fölriadt és ilyenkor hosszú, gyakran pirkadatig tartó ellenőrző körútra indult, mert éjjelente csoszogó lépteitől visszhangzottak a folyosók. Áttetsző vulkáni obszidiánnal födött mécsesének fényétől felhőnyivé dagadt árnyéka ott imbolygott a lépcsőfordulókban. A Brucheion városrészben lakók gyakran látták az éjjel ki-kigyúló szédítő magasban hunyorgó ablakokat.
Emeletről-emeletre járva megvizsgálta, számba vette, végigvizitálta az egér és patkánycsapdákat. Ezek az oktalan férgek a tekercsek, könyvek, papírosok második legnagyobb pusztítói. A könyvtárakban a legrettegettebb veszedelem, a minden kori első rendű riadalom oka mégis csak a mécses gyenge lángja volt, az egyébként ártalmatlannak tűnő és erőtlenül pislákoló tűznyelvecske, ami megannyi könyvtár vesztét okozta már.

A főkönyvtáros pontosan tudta, hogy még az Impérium idejében, a város bevételekor jeleskedő pogány rómaiak minként dobtak csóvát a tekercsek közé: hogyan lobbant el fertályóra alatt és lett hamuvá tudomány, művészet. Akkor a könyvtár tekintélyes része a lángok martalékává vált.

Sóhajnyi idő emésztette el sok ezer esztendő egybe gyűjtött gondolatait.

Sóhajnyi idő alatt léptünk vissza a mából több ezer évet. Fényességes gondolkodó jelenből az oktondin vaksi múltba.

Utána valamelyest pótolni látszott a pótolhatatlan, mert a serapeioni és a pergamumi – eredendően ugyan jóval szerényebb gyűjteményből álló – de még így is mesés értékű könyvkincsekkel újból föltöltött könyvtár meglepően gyorsan visszanyerte régi világelsőségét.

Pompája, gyűjteményének nagysága és gazdagsága révén ismételten az áttekinthetetlen és mégis véges emberi tudás első számú szentélyévé vált.
És újból dagadni kezdett a lista.
Napról-napra látványosan bővült a vízhatlan ládákban, preparált bőrtömlőkben, viaszban gazdagon megfürösztött dobozokban, lepecsételten érkező kéziratokkal, a míves illusztrációkat és színnel festett képeket tartalmazó bölcsességekkel, kiismerhetetlen betűjegyekkel írott tekercsekkel.
Katáj országának a kikötőiből papiruszhajókon érkező – bámulatot és elragadtatást kiváltó – nyomtatott könyvei a legféltettebb részlegekbe kerültek.

A könyvtárban megint százhúsz tudós böngészte, fordította és magyarázta az írásokat, és mindegyikük parancsait hét beosztott leste, akik közül hároman kilenc különböző nyelvet és írásmódot ismertek, a maradék négy szolga pedig a mesterek és kisegítő tanítványaik kényelmét voltak hivatottak biztosítani. A háborítatlan elmélkedést szavatoló csöndöt, a napi étkezést, a kényelmet biztosító szükségleteket, és nem utolsó sorban a nagyon is emberi jellegű, de a jó munkához elengedhetetlenül hozzátartozó, ám mértékletes élvezeteket.

Mindazonáltal ezen pallérozott elmék, alantasaik, fölszolgálóik, inasaik és ágyasaik között is első volt az elsők között a legmegbecsültebb poszt birtokosa, a titkok tárházának legrangosabb gazdája, a könyvtár valódi ura: a főkönyvtáros maga.

Az én ellenségem a könyvtár daliás idejében került erre a megbecsült posztra. Akkoriban már ősz szálak serkentek szakállában, és nagy gonddal borotvált koponyáján görbe barázdákat vájt a halandók életkorát farktollain számon tartó trogonmadár karma. Homlokán három évtizede virított a kéken tetovált jel, a jámborság le nem törölhető foltja, beavatásának régi emléke.

Az Égi Kifürkészhetetlen – áldassék szent neve! – akaratából hamarosan főkönyvtáros lett belőle. Elaggott elődjét a városba behurcolt himlő vitte el. A gyilkos kórért való felelősség gyanújának árnyéka a sószállító karavánokra vetült, ezért a nekidühödött, bosszúért őrjöngő tömeg fölkoncolt boldog-boldogtalant. A halálfélelmet és a járványt betetőzte az iszonytató öldöklés meg a fosztogatás, aminek tizenegy napig történő tombolását végül a sivatagból visszavezényelt fegyveres numidák halállégiói tudták csak megfékezni. Karddal hasítva, ólomtüskés korbácsokat suhogtatva, szakállas kopjákkal nyársalva, kegyetlen kíméletlenséggel: és persze megint csak tengernyi vérrel.

Ám a himlő elmúlt.

Lehet, hogy a ragályt hozó démon végre jóllakott a foszladozó hullák bűzével, a kiömlött vér alvadt vörös színével, netán az üszkösödő paloták és üzletek látványával, amit aztán leöblíthetett az árvák és özvegyek könnyeivel.

Minden esetre bizonyos, hogy az újsütetű főkönyvtárost egyáltalán nem hatotta meg a falakon kívül, de körötte dúló erőszak. Első naptól fogva csak a hivatására összpontosított, arra, hogy a legnagyobb rendben és áttekinthetőségben vezesse a rábízott könyvtár mindennapi tudományos életét. Ekkor ácsoltatta féltett kincseinek faládáját, amelynek rekeszeibe az első napon sűrű fohászok közepette elhelyezte korábbi jegyzeteinek paksamétáját. Ettől a naptól kezdtek szaporodni a billogozott cédulák és a színekkel, titkos kézírással, és nem egyszer láthatatlan tintával vertikális sorokban írott jegyzetek garmadája.

Az évek teltek, garatban őrölt rozsmagok módjára lassú folyásban pörögtek a város és a híres könyvtár napjai.

Uralkodókat akasztottak föl, aztán meg az őket legyőző hajdani nagyságok koronás fejei hullottak porba, birodalmak roskadtak térdre hódítók előtt és népeket irtottak ki más népek. Dölyfükről hírhedett büszke városok kapui nyíltak meg a bűzlő bőrökbe bugyolált barbár hordák előtt, hogy a színházakban, az arannyal futtatott márvány medencék lapjain nyálukat fröcskölve gyalázzák meg az arany köldökláncaikra oly kényes városi dámákat.

Viharok, földrengések és tűzvészek pusztítottak szerte a nagyvilágban, toronymagasba ért a szenvedés, egekig a jajszó. A világ kegyetlenebbik arca vicsorgott az emberre.

Mindebből a könyvtár önmaga méltóságába merevedett hagyományainak ritmusában, a főfájdító munkákba elmélyülve mit sem lehetett érezni.
S bár mindannyian tudtak a remegő világ eseményeinek hánykolódásáról - hisz a híreket nem szűrték meg az irdatlan méretű hasított bazaltsziklából faragott falak, csak tompították a rémségek élét - mégsem törődött azzal senki.
Elhalkították, és jelentéktelenné tették a külső világ lármáját. A gigászi adathalmaz megismerése és értékelése mindennél fontosabbnak tűnt. A munka akadálytalanul folytatódott. Túlságosan messzinek tűnt a bajok forrása, mint ahogy a háborgó tenger fölött tomboló orkán süvöltését is közömbösíti a mélyre merült gyöngybúvár finom csöndből szövött magánya.


(A II./2. befejező rész folytatása következik!)

Nincsenek megjegyzések: