AZ ŐSZ SZÍNEI

Képzeljük el – csak a játék kedvéért -, hogy ezen az idei őszön nekünk minden tökéletesen sikerülni fog. Jókat főzünk a kert végében, meg-megkavargatjuk a sárga deliseszből való cefrét, és ettől a tömény, boldogságos almaillattól a november elejei alkonyunk odőrje még nagyon hosszan fog emlékezetünkben megmaradni. Majd meglessük a fogyatkozó lombkoronákon nézelődő madárkákat, és amint ránk köszönt a korán érkező este, behúzódunk a meleg szobákba, a kályhák, kemencék, fűtőtestek mellé, s míg a zománcozott bögrékből apró kortyonként isszuk kései mentateánkat, egy pillanatra el-elgondolkodunk azon, mennyire helyénvaló is ez így! Milyen szerethető szögletén vagyunk a világnak!

Képzeljük el, hogy a hebehurgya, kapkodó nyár végre odébb kotródott erről a vidékről. Most az ősz ideje járja, és ha a Tisza mellett sétálunk, vagy kerékpárral járjuk a környéket, nem győzünk ámulni ennek a komoly, az esztendőt lezáró évszaknak a bűbáján. Az ősz nagy művész. A nagyok között talán a legnagyobb. Elfogult vagyok iránta. Hiába: szeretem és tisztelem. Mert olyan pőrén, és mégis gazdagon tud mutatkozni. Mert nem veszett ki belőle a méltóság, és üzenetként mindig a holnaputáni érzéseket hordozza.
Az ősz – és különösen ez a mostani novemberünk – számomra nem szép, és nem érdekes. Csak eredeti. A folyó az ágyában van. A kukorica egy részét begórézták. A tapsok, a zeneszó elült, és a rózsák is elnyíltak. Illékony emlékük a temetőinkben, mióta az utcákon gyenge őszi szél neszez a fák között. Minden a helyén. Csak a falragaszok málladoznak, áznak vagy száradnak szét a város legkülönbözőbb pontjain.

Éppen, amiért ennyire őszinte tud lenni ez az ősz, igazsága is van neki. Bele kell törődnünk, hogy az igazság olykor néha túl nagy áldozatot követel tőlünk. Nagyobbat, fájdalmasabbat annál is, amit – esetleg – elviselhetőnek gondolunk. Olyan tétel a november igazsága, aminek akkordja ilyentájt szokott megpendülni a mellkasunkban. Minden sárguló, megszáradt, földre lepergő levélben ott a létezés titokzatossága. Furcsa, hogy minderre csak akkor döbbenünk rá, amikor az elmúlással szembesülünk. Talán kicsit méltánytalannak érezzük ezt a kiismerhetetlen folyamatot. A világ rendjét, a ciklusokat, milliárdnyi esztendő szűnni nem akaró körforgását, aminek fegyelmes összhangjában epizódszerep jut az emberi fajnak. Nekünk, egyenként - meg még annyi sem.

Persze, a pillanatot azért ki-ki a saját módján meg akarja ragadni. Hangot kiálltunk a reggeli ködgomolyba, belenézünk a folyóba, a hártyásodó pocsolya tükrében kutatva látjuk tekintetünket, lépünk balra, aztán kettőt jobbra, megtáncoltatva az időt, miközben nagyon is jól tudjuk: az életünk bonyolultabb, misztikusabb, de frivolabb is attól, mintsem, hogy tánclépésenként eltipeghetnénk, lefesthetnénk, leírhatnánk vagy szoborra, fotóra kimerevíthetnénk.

Mégis.

Próbálkozunk. Trükkök tucatját játsszuk meg minden adandó alkalommal, amikor a nagy egészből igyekszünk kiragadni valami keveset. Nem többet. Önigazolást. Tanúsítványt arról, hogy mégiscsak léteztünk. Volt dolgunk. Éreztük magunkat boldognak, néha féltünk, máskor levertség vett erőt rajtunk, vagy éppen magányunkba temetkeztünk. De voltunk. Emberként, személyként végiglézengtük, a reánk kirótt időt, miközben úgy akartunk hasznosnak lenni, ahogy egyedül, becsületesen, az lehetséges volt.

Lassan jön rá az ember arra, de előbb-utóbb megérinti a fölismerés, hogy olyan sok minden – tulajdonképpen nem történhet velünk. Leéghet a házunk, lábunkat törjük, ötös lottót nyerhetünk, fölakaszthatnak, vagy elbocsátanak az állásunkból – a gondviselés pazar logikáját úgysem tudjuk megfejteni. Egy valamit viszont nem tehet meg velünk semmiféle hatalom.

A vágyainkat nem veheti el tőlünk senki. A legkitűnőbb perceinkben fogant dolgainkat. Hogy szándékunk tiszta volt, és jó óráinkban tudtunk nevetni a világon, önmagunkon, két kézzel széjjelmért szerencsénken vagy drámánkon. Ezt a szabadságot csak emberként, alkotóként lehet megélni. Mélyen vallom, hogy mindenkinek megadatik ez a kegyetlen, és mégis kegynek számító készség.

Nem hiszik?

Nézzenek szét maguk körül! A november festett palettáján az elíziumi színei. Üdve, kelleme a szemnek – akárki észreveheti. Hovatovább, ha másért nem – ennyiért is megérte.

Pósa Károly