Napló - 67.

A fénycsóva a sarokban. Ahogy játszik a falon. Az erezett sugarak, a sárga foltok arany tallérjai vibrálnak. Átjárják a bemeszelt falat, a hókaságát, s tünékeny tónusokban, tenyérnyi meleggel festik föl a késő szeptemberi nap rezdülését: azt, ahogy a világosság szétcsapatja a homályt, s a sötét szögletbe puha hegedűszólamot húznak az izzón rézsútos vonalak. Levelet ír az őszi nap. Szerető sorokkal, gyöngéd levelet. Arról, hogy bár mindig van választás, valójában sosincs.

Szaladva múlik az ősz. Akár ez is lehetne az utolsó üzenete.

Ül a matraca szélén. Előre néz. Néha rágja a szája szélét. Mezítláb van a hideg padlón. Rosszul öltözik, emiatt többször megszólták. Gáncs és félelem nélkül eleveníti föl mindazt, ami volt. Ébren van, ezért nem lehet fölébreszteni. Az alvót – köztudott – általában föl lehet. Viszont aki ébren álmodik, annak krizantém fürtökben, más nyelvezetben mesél az idő, s egész lénye szagosan fonódik eggyé azzal a másik léttel, amire a kettősség titka adhatna választ, ha tudna. De nem tud.

Csak úgy, ruhástól dől le. Nem veti meg a fekhelyét, mert minek, kinek? Nem tesz vánkost a feje alá, mert régi szokása szerint helyette a párnáját a hideg falnak támasztja. Általában a könyökére ereszti a fejét. Ha lenne kandallója, biztos a tüzet nézné. De hát neki nincs. Megbékélt a nincstelenség gondolatával. Igénytelen jószág, egyre kevesebbel is beéri. Zenét sem hallgat, noha ösztönösen a szünetekre odafigyel. Érthetetlen. Azokat mintha hallaná. A sárba hullott, szép, lehanyatlóban lévő hangok zavarják. A repkényindaként foncsorodó melódiáktól viszolyog. Óranegyedet ütő vízcsöppekkel megelégszik. A vedlő krómozású csap muzsikája. Sok is az, ha hozzávesszük, hogy behallani, amint az esti lombokon zizegve nyargal át a szél, amit valahol egy tépett kutya sírása kísér. Olyankor az ősz a maradék ruhái között csinál leltárt. A vállfákat rendezgeti. Sokadszorra nézi át a megmaradt ingeinek meg a mellényeinek a zsebeit. Hátha egy morzsa, egy papírfecni lelhető bennük. Foszlányokat keres. A régi tavaszok hazug, bazári szemetét. Századszorra sem kerül elő semmi. Dolga végeztével sóhajtani szokott. Mélyet, hosszút.
Az ősznek megvert gyermek a tekintete. Mégis éli az életet. Majdnem úgy éli, mint más. Nincs is nagy különbség közte és a többiek között, mindössze annyi, hogy az ősz már visszafelé nézi az életet. Vagyis az életét. Átéli, ami volt. Mások helyett is képes erre. Érezni. Ez a dolga. Belső okszerűségének rabja. És ezt tudja, sajnos.

Az ősz ilyentájt már inkább könyvet olvas. Olyan könyveket, amik még gondolatokat lophatnak lassan hűlő szívébe. Keresi a sorok között a nyugalmat, az elenyésző emlékeket, s homlokának sápatagsága vetekszik a pergamen lapok színével. Sokszor arra neszel föl, hogy koppanva esik ki a keze közül a könyv. Hagyja heverni. A kötet kérgének hossztengelye furcsa irányba mutat. Mintha intene, elfele. Spárgázva, terpeszben gyűrődnek a nyitott könyv lapjai. Ahol szamárfülek lesznek, ott olvasta őket valaki: tudni lehet majd sok év múlva is. A bekezdések soraiból kaleidoszkóp módra esetleg majd összeáll egy-egy pillanatra valami képszerűen megfejthető. A színes szilánkokból. Ám akkor annak és ott – már nem lesz ugyanaz az értelme. Még ha meg is fejti valaki a titkot. (Úgysem fogja.)

Így várja az ősz ezekben a napokban az egyre fogyatkozón rövidülő, kéken beköszöntő, esős hajnalokat, amikor az ablak homályán még látni lehet a régi záporok gyűrött csíkjait, az üvegen tükröződik az ónszínű ég, és az ablaktáblák szárnyas, kettős keresztjén át kilátni a semmire nem hasonlító kert meddővé vált fáira. Inkább elfordítja a fejét. Aztán az ősz gyorsan öltözik, és sosem mulasztja el maga után betenni az ajtót.