Hímet varrni a kapca szegélyre: a századváltó magyar Faustok akarata. Ebben
a szürkéskék érában tótágast állva is mindig ideje volt, s helye marad a
kelletlen, kellemes szárnyalásnak.
A felocsúdás perceiben naponta ébresztik szelíd médiumát a hipnotizált
világnak. Nyugodt naivitással állunk, csak állunk, homorú lencsén át, furcsán
figyelve, mezítelen póztalanságban.
E bohókás jó rím, e patriarkális kedély szülötte. Ódonság és újszerűség: bravúr,
aki kapja-marja. Szerencsés lehet, aki az angyalok kórusának muzsikáját előbb észre-,
majd megvette.
Kéne tán más is. Szőlő, meg lágy kenyér. Hangot, harckiáltásokat hallatni. Vívni,
lakotaként. Arcra pingált fekete-kék-fehér maszk mögött lóháton küzdeni akkor
is, ha már nincs miért.
Mert a helyes szív gazdag melegsége katonásan marsol. Hajt vissza, mindig
vissza. Sürgönyözhet a túlvilág. Hiába. A kifinomodás. Az maga a transzcendencia,
ha valaki a Tisza vizét issza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése