A BÁRKA (The Vessel)

Valaki szólt, hogy (rám jellemzően) undok módon jobbára csak akkor írok kritikát, ha egynémely oknál fogva bármit kritizálni van kedvem.

Milyen érdekes. Magam is így látom.

Általában a normális ember akkor ágál, vagy szomorúbb esetben – lamentál, ha szükségét érzi. A beteg lelkületű akkor is, ha nem kéne. Ha nincs gond az egónkkal, és mentálisan, pszichésen épek vagyunk, jobbára csak abban az esetben fogalmazzuk meg észrevételeinket, a véleményünk akkor hangosabb, karcosabb, metszőbb élű, ha nekünk nem tetsző dolgok miatt ennek szükségét érezzük.

A minősítgetés nem okvetlen jelent egyet a bíráskodással. Lehet vádaskodás, bántó élc nélkül is szólni. Amennyiben bizonyos jelenségek, ügyek, személyek – vagy mint ez esetben, a filmek – nem imponálnak. Akit-amit céloznak, annak persze ez sosem esik jól. Igazságtalanság gyanánt éli meg. Ellene irányuló rosszindulatként.

Ezzel együtt a tudatosan kegyes gonoszkodás meg már csak olyan, hogy a kért-kéretlen ítésznek az elmarasztalás mindig nagyobb kihívás, mint az ájult dicsérgetés.

Az utóbbit alig kell indokolni. Emez viszont indoklás, alapos taglalás nélkül hiteltelen. Tehát muszáj tételesen igazolni, mi miért nem tetszik.

A kritikus a kritizált személyéhez (tárgyához) való viszonyulása, köztudottan nem más, mint önnönmaga identitás-keresésének egyik sarokköve. Ítélkezés után csiszolódik az önazonosságunk, tisztul az önképünk. Ilyen az ember. Ha már egyszer véleményt formáltunk, netán elhatárolódtunk valamitől, óhatatlanul is egy másik nézőpontba kerültünk. Föltárulkozunk. Esetleg ellenpólussá válunk. Nincs ezzel baj semmi, az égvilágon. Csak elszoktunk attól, hogy hangosan kimondjunk, leírjunk – egyébként teljesen triviális – valóságos dolgokat. Inkább hallgatunk. Az a könnyebb.

Inkább akármilyen tudományos, vallási, vagy világnézeti habarék nyelven elbeszélünk a tények mellett.

A múltkori, az előző bejegyzésem írásakor igyekeztem legalább részben tárgyilagos maradni. Ámbár a filmkritika, mint bármely más, művészi (vagy annak tűnő) alkotás minősítgetése meglehetősen magányos stúdium. Objektív szemüveget (is) biggyeszt az orrnyergünkre. Az alant megírottaktól se várja hát senki, hogy majd a magasztaló szavaim mentén százszázaléknyi biztonsággal – neki tetsző – jó filmet fog nézni. Mert meglehet: mégsem.

Ettől függetlenül szerintem igenis remek egy filmet sikerült végre látnom. 

                                            * * * * *

Hogy ne sokat köntörfalazzak: ez a film annyiba sem fájt a producerének – Marla Quintanának –, mint egy átlagos negyven másodperces nyugati tévéreklám, amivel valamely egzotikus szigeten nagyon jó nevű hajsamponoknak szoktak hírverést gyártani. Ezt a mozit hovatovább családi vállalkozásban, jó barátok bevonásával forgatták le. A rendező a producer férje, Julio Quintana, aki a büdzsé miatt a forgatókönyvírót is megspórolta, lévén egyben az ő érdeme a szövegkönyv. Gondolom, ezek után csöppet sem lesz megrázó a fölismerés: biztos, ami biztos alapon, az egyik főszereplő gázsija is az otthoni kasszát bélelte vastagabbra, ugyanis a rendező-forgatókönyvíró és a producer-asszony fia – Lucas Quintana – a film egyik kulcsfiguráját is eljátssza. De még hogy! A sasorrú latin színész dióbarna tekintete beleég a képernyőbe. Van egy olyan sejtésem, az édesapja nem véletlenül írta és rendezte meg a történetet úgy, ahogy: a fia belső énjére meg a külső képére formált lett karakter. És ez így pompás.
A kis bukszájú, mondhatni kísérleti jellegű film aligha érdemtelenül keltett föltűnést a világ összes csücskének művészfilm-fesztiváljain. Mert jó a mozi. Tartalmas. Lírai. Megejtően szép. Erős mondandóval, már-már fájdalmas mértékben adagolt lételméleti bölcsességekkel nyújt élményt (vigaszt, választ) a lelki világ bonyodalmaitól megzavarodott nézőnek. 

Adott a háttértörténet: a kezdő képsorokból kivilágló alaphelyzet rögtön mellbe taszít. Egy be nem azonosított, meg nem nevezett latin-amerikai partszakaszon, egy óceán melletti kis halászfalut a tíz évvel korábbi cunami szinte elsöpri. A házakkal, az utcákkal együtt megsemmisül a település iskolája is, ahol hatvanvalahány kisgyermek – a falu fiatalsága, vagyis a jövő – odaveszik. Nincs család, aki ne gyászolna. Attól a naptól nincsenek többé otthonok, családok. Csak romok, kín, reménytelenség, és a kérdés: miért? A gyászos fölütés és a még nagyobb szomorúságot sugalló, de mesterien fényképezett pusztuló házsorok között az életben maradottak vegetálnak. Nyilvánvaló, hogy a túlélők, a fölnőttek közül az egy évtizeddel korábbról eredő belső sajgást egyikük sem tudta enyhíteni. Érthető okokból. Hisz már-már földolgozhatatlan a veszteségük. Van, aki beleőrül a gyászába, van, aki a teljes közönybe menekül, ám a legtöbben hitehagyottá válnak. Az Isten háta mögötti falu még inkább az Isten háta mögé szorul.
A tragikus előzmények dacára mégis akad egy ember, aki igyekszik lelket önteni a lerombolt település lakosaiba. Aki megpróbálja a lehetetlent. A papot alakító Martin Sheen – akire leginkább a F. F. Coppola rendezte Apokalipszis most (Apocalypse Now, 1979) fiatal tiszthelyetteseként néz föl a filmszerető ember – élete alkonyán is olyan átütő erővel játssza el a filmbeli szerepét, a teljes apátiba és kilátástalanságba süllyedt közösség lelki támaszát, hogy már most joggal véljük pályafutása egyik legjobb – ha nem a legjobb! – alakításának. Zseniális. Nincs rá jobb szó. A sok mellette fölbukkanó epizodista, mind-mind fél-amatőr Puerto Ricó-i karakter színész rásegít a játékára azzal, hogy hagyják érvényesülni. Csak mint valami testtelen, akarat nélküli szellemalakok jelentkeznek a szcénákban.
A történet akkor kezd spirituális magaslatokba hágni, amikor egy fiatal férfi a barátjával balesetet szenvednek. A vízbe fulladnak. Ám egyikük – Leo – háromórányi halottnak hitt állapotából, általános megdöbbenésre – hirtelen föltámad. Egész különössé válik utána. Kis idő múlva, váratlanul, az iskola romjai között talált limlomokból egy bárkát kezd el építeni. A többit pedig már a rendező, a színészek, az operatőr arany keze, a furcsábbnál-furcsább szögekből vett képsorok, és a nagyon is valóságosra sikerült mese üzenete fogja láttatni, tudatni.
A bárka az a film, ami időről időre megkívánja majd az újranézést. Telis-tele van utalással. Szembesülünk a válaszokkal. Még akkor is, ha ebben a velejéig szétmért, lerombolt világban kóbor kutyaként lézengünk, örökké csak remélve a hitet és az emberséget.

A bárka (The Vessel)
2016, amerikai-Puerto-ricó-i filmdráma, 86 perc

Julio Quintana (rendező)
Szereplők:
Lucas Quintana (Leo)
Martin Sheen (Father Douglas)
Jacqueline Duprey (Fidelia)
Aris Mejias (Soraya)
Hiram Delgado (Gabriel)

                                                      Pk