LEVÉLVÁLTÁS (György Attila - Pósa Károly)

György Attila

OTTHONRÓL HAZA                                                            

                                                                                                (Pósa Károlynak)

...és van olyan, hogy az ember hazamegy. Erdőelvéről Délvidékre. Mert  ilyen szép nagy országunk van, utazunk ezer kilométert, hogy megölelhessük egymást. Mert nem csak hajdani országunk: a szívünk is ekkora.

...és megöleljük egymást, és koccintunk. Újra. Isten-Isten: mondjuk, és felragyognak az arcok. Erdélyből, Kárpátaljáról, az Anyaországból, Szlavóniából, mindenhonnan. Mert mi egy vérből valók vagyunk.

És olyanok vagyunk, mint a szépséges, kecses, borzos, számkivetett macskák: a gazda változhat, a ház marad. A vér is marad. Az elvek, a hit marad. Ezért vagyunk itt. Mi, mindannyian. Most is, személyesen, barátaimmal: de azért közben el-elrepül felettünk ezer év. És mi a Tiszán hajókázunk, tiszavirágzás idején, ami valljuk be, például egy magamfajta székelycsángónak nagy élmény, mert otthon, a Tatrosban nem hogy hajókázni, de semmiféle virágzást látni nem lehet. Nálunk hegyek vannak. Ilyen ez az ország. Hegyek, folyók, földek, füvek, emberek. Mindenki meg akarja váltani a nemzetet, de senki nem tűri el, hogy ne ő legyen a megváltó. Mi ezért vagyunk együtt. Mert hiszem, együtt sikerül csak. És nehéz szó, de küldetésünk van. És mindig van remény.

Amíg vagyunk, és együtt vagyunk. Van remény. És van az Ország, a Haza alakú űr szívünkben, ami egyszer tárgyiasulhat, vagyunk egymásnak, vagyunk a Tisza, az Olt, a Duna, a Dráva partján, a Kárpátok ölelésében. Erre koccintunk.

És jól kibeszéljük magunkat. Mert nem csak a balsors van: hanem a víg esztendő ígérete is. Minden gátlás nélkül kimondhatjuk: jelenleg Magyarország mi vagyunk. Mi és a pár millió. Amíg együtt vagyunk. És egymással, de egymásért vitázunk. És Európa is. Míg egymás szemébe nézünk. És mi ezt tesszük, és ez marad. Hát Isten áldjon mindannyiunkat, barátaim. Isten-Isten.

                                             * * *

Pósa Károly

A HAZÁRÓL, AMI AZ OTTHON
                                                                                                    (György Attilának)

…és van olyan, hogy az ember nem megy sehová, mert nincs hova mennie.  Se háza, se jószága, se más egyebe sincsen. Éjszakánként rohan, hátra se nézve. Az az otthona, ahol éppen álomba kényszerül.

És álmában látja az igazit, a volt otthonát, és ha kegyes hozzá az Ég, álmában olykor elhiszi, hogy nincs végleg minden veszve, mert az igazsága megvan, a lelke is talán valahol létezik, amiben a hazáját – ott bent, abban a nagy sajgó ürességben – még viszi. Muszáj vinnie. Hisz a haza sosem múlhat el. A fájdalom sem. Nem a szó fizikai, hanem szellemi értelmében.

Éppen emiatt a legszegényebb ember vállát is nyomja a haza terhe. Hiába, hogy senkik vagyunk. A szegény ember is még ember. Ezért érez. Addig ember valaki, amíg képes érezni. Mert a haza nem csak egy kitalált mese, lélekben képviselt érték. Hanem a haza valahol ott is van, ahol értik a másikat, a fájdalmát, értik a szavát. Ahol megölelik és koccintanak vele. Ahol együtt hallgatnak az igazi barátok, s míg az őszi szél motoz a meztelen Tisza-parti ágak között, együtt hallani a csöndet azokkal az igaziakkal, akik sosem hagynák cserben egymást. Manapság ugyanis barátból is sokféle van. Aljasból, hiteltelenné váltból, óvatosból, hazugból, finnyásból egy életen körösztül a legtöbbünknek kijut.
De a haza fogalmából csak egy van. S arra az egyre, mint a kincsünkre: muszáj ügyelnünk. A becsületre. Az emberségességre, a férfiak becsületére. Az önzetlenségre. Mindarra, amit még a szerelem sem képes elővarázsolni, csakis az igazi, mély, megbonthatatlan barátság. Ez a fajta kapcsolat nem érdekfüggő. Olyan, mint a hazaszeretet. Megfizethetetlen. Hisz szegényen lehet élni, ám nincstelenként nem. Minek él az olyan, akinek se barátja, se hazája?
Aki nem tart rá igényt, annak persze nem hiányzik a hazája. Sokan nem éreznek. Nem érzik sem a hazát, sem a szerelmet, sem a barátságot. Nem érzik, tehát el sem veszíthetik. Ami sosem volt, az nem fáj. Így kényelmes. Viszont van úgy, hogy a rögösebbik utat választjuk. Kényelem helyett a holt teret. Ahol a hazára éppen úgy kötelesség vigyáznunk, mint a barátságra. A Tiszán csurogva lefelé, vagy a járási sziken megtelepedve.
Mert egy a hazánk. Egy az Istenünk. Egyek vagyunk mi is.