LEVÉLVÁLTÁS (György Attila - Pósa Károly)

György Attila

OTTHONRÓL HAZA                                                            

                                                                                                (Pósa Károlynak)

...és van olyan, hogy az ember hazamegy. Erdőelvéről Délvidékre. Mert  ilyen szép nagy országunk van, utazunk ezer kilométert, hogy megölelhessük egymást. Mert nem csak hajdani országunk: a szívünk is ekkora.

...és megöleljük egymást, és koccintunk. Újra. Isten-Isten: mondjuk, és felragyognak az arcok. Erdélyből, Kárpátaljáról, az Anyaországból, Szlavóniából, mindenhonnan. Mert mi egy vérből valók vagyunk.

És olyanok vagyunk, mint a szépséges, kecses, borzos, számkivetett macskák: a gazda változhat, a ház marad. A vér is marad. Az elvek, a hit marad. Ezért vagyunk itt. Mi, mindannyian. Most is, személyesen, barátaimmal: de azért közben el-elrepül felettünk ezer év. És mi a Tiszán hajókázunk, tiszavirágzás idején, ami valljuk be, például egy magamfajta székelycsángónak nagy élmény, mert otthon, a Tatrosban nem hogy hajókázni, de semmiféle virágzást látni nem lehet. Nálunk hegyek vannak. Ilyen ez az ország. Hegyek, folyók, földek, füvek, emberek. Mindenki meg akarja váltani a nemzetet, de senki nem tűri el, hogy ne ő legyen a megváltó. Mi ezért vagyunk együtt. Mert hiszem, együtt sikerül csak. És nehéz szó, de küldetésünk van. És mindig van remény.

Amíg vagyunk, és együtt vagyunk. Van remény. És van az Ország, a Haza alakú űr szívünkben, ami egyszer tárgyiasulhat, vagyunk egymásnak, vagyunk a Tisza, az Olt, a Duna, a Dráva partján, a Kárpátok ölelésében. Erre koccintunk.

És jól kibeszéljük magunkat. Mert nem csak a balsors van: hanem a víg esztendő ígérete is. Minden gátlás nélkül kimondhatjuk: jelenleg Magyarország mi vagyunk. Mi és a pár millió. Amíg együtt vagyunk. És egymással, de egymásért vitázunk. És Európa is. Míg egymás szemébe nézünk. És mi ezt tesszük, és ez marad. Hát Isten áldjon mindannyiunkat, barátaim. Isten-Isten.

                                             * * *

Pósa Károly

A HAZÁRÓL, AMI AZ OTTHON
                                                                                                    (György Attilának)

…és van olyan, hogy az ember nem megy sehová, mert nincs hova mennie.  Se háza, se jószága, se más egyebe sincsen. Éjszakánként rohan, hátra se nézve. Az az otthona, ahol éppen álomba kényszerül.

És álmában látja az igazit, a volt otthonát, és ha kegyes hozzá az Ég, álmában olykor elhiszi, hogy nincs végleg minden veszve, mert az igazsága megvan, a lelke is talán valahol létezik, amiben a hazáját – ott bent, abban a nagy sajgó ürességben – még viszi. Muszáj vinnie. Hisz a haza sosem múlhat el. A fájdalom sem. Nem a szó fizikai, hanem szellemi értelmében.

Éppen emiatt a legszegényebb ember vállát is nyomja a haza terhe. Hiába, hogy senkik vagyunk. A szegény ember is még ember. Ezért érez. Addig ember valaki, amíg képes érezni. Mert a haza nem csak egy kitalált mese, lélekben képviselt érték. Hanem a haza valahol ott is van, ahol értik a másikat, a fájdalmát, értik a szavát. Ahol megölelik és koccintanak vele. Ahol együtt hallgatnak az igazi barátok, s míg az őszi szél motoz a meztelen Tisza-parti ágak között, együtt hallani a csöndet azokkal az igaziakkal, akik sosem hagynák cserben egymást. Manapság ugyanis barátból is sokféle van. Aljasból, hiteltelenné váltból, óvatosból, hazugból, finnyásból egy életen körösztül a legtöbbünknek kijut.
De a haza fogalmából csak egy van. S arra az egyre, mint a kincsünkre: muszáj ügyelnünk. A becsületre. Az emberségességre, a férfiak becsületére. Az önzetlenségre. Mindarra, amit még a szerelem sem képes elővarázsolni, csakis az igazi, mély, megbonthatatlan barátság. Ez a fajta kapcsolat nem érdekfüggő. Olyan, mint a hazaszeretet. Megfizethetetlen. Hisz szegényen lehet élni, ám nincstelenként nem. Minek él az olyan, akinek se barátja, se hazája?
Aki nem tart rá igényt, annak persze nem hiányzik a hazája. Sokan nem éreznek. Nem érzik sem a hazát, sem a szerelmet, sem a barátságot. Nem érzik, tehát el sem veszíthetik. Ami sosem volt, az nem fáj. Így kényelmes. Viszont van úgy, hogy a rögösebbik utat választjuk. Kényelem helyett a holt teret. Ahol a hazára éppen úgy kötelesség vigyáznunk, mint a barátságra. A Tiszán csurogva lefelé, vagy a járási sziken megtelepedve.
Mert egy a hazánk. Egy az Istenünk. Egyek vagyunk mi is.

NAPLÓ - 51.

Hátsó udvar - rajzom

„Megint december. A harmadik emberes hónapba léptünk. (Ebből szeptember a legsatnyább legény. A másik kettő néha duhaj tud lenni.)  
Kora reggel változóak a ködformák. Mozog a hideg levegő. Szinte nézhető alakzatokat teremt. Takar is a ködpára, és egyúttal sejtet is. 

Csak a vizsla szalad elébem, csóválja a kusza farkát. Két hete – mióta hűl a levegő – éjjelre behúzódnak az istállóba. A lovak faránál, a szalmában vackol az állomány: a két kecske, a két ebállattal. Békés egymás mellett a hat jószág. A farakás melletti megsüppedt betonon jókora zúzmarafolt fehérlik. A palaszürkén kifejezetten erős a hóka kontrasztja. Karakteresen, „decemberiesen” virít a jeges flekk a hátsó udvarban. Álmos szemmel, első pillantásra hónak nézem. Kicsit meg is lepődök tőle. Hát hogyne. Hovatovább nem az lesz a mondás, hogy ritka, mint a fehér holló, hanem ritka, mint a fehér hó. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára fehér karácsonyunk. Jó, ha az egész téli időszakban egy-két alkalommal havazik. Legalább mutatóba legyen vékony rétegecskeként hamar locspoccsá váló hószállingózás a most növésben lévő nemzedéknek. Azt mondják a meteorológusok, a szakemberek, hogy sajnos az utánunk jövők már aligha fogják látni a combközépig, kötésig érő havakat, amikhez még ekkor-akkor az én generációmnak volt szerencséje. El sem hiszik nekünk. Ahogy mi is tamáskodva hallgattuk a szüleinket, nagyszüleinket, mikor arról meséltek, hogy az ő idejükben szinte természetes jelenség volt a méteres hó. A télnek velejárójaként tekintettek a szekérnyi hófúvásokra, mert olyankor leállt az élet, betemetődtek az utak, az utcák, megszűnt a közlekedés és a kanizsai meg a falusi családok kályhák, kemencék, kandallók mellé szorultak. Behúzódtak pihenni, ünnepelni. 

Szeretem a köd játékát. Az elhomályosodó utcakép végén a köd függönye mögött eltűnik a Kistemető, mintha sosem lett volna. Mindössze a tudat súgja a meglétét. A remegő fagyos ködpára a téli időszak délibábja. Másként észlelünk, ha benne járunk. A hangok fölerősödnek. Közelebbinek tűnik a biciklicsengő cincogása, a kapunyikorgás, de még a verebek neszezése is a bokorban. Az embereket akkor érzékelem, ha szinte már elmentek mellettem. Mégsem zavaró a köd homálya. Sosem jelenti a teljes sötétséget. Bármennyire erőtlennek tűnik, a nap opálos fénye átszivárog az ónszínű bácskai felhőtengeren. A köd misztikuma a véletlen vetületeivel zsonglőrködik. Becsapós. Viszont gondolatébresztő. Amolyan reggeli agytornaként muszáj a nyirkos föladványait megfejtenem.

Nincs hó, csak az erőtlen, rosszkedvű fagyok követik egymást. Ettől ugyan nem fog jégburok alatt elaludni a Tisza. Dél körül a városban mindenfelé megereszkedik az idő, elcsöppen az ereszek alja, torokkaparó füst ül a házak közé, s ha szólnak hozzá, kesernyés daccal köszön vissza a szüntelenül halmozódó faleveleket gereblyézni kénytelen utcaseprő. Megcsáklyázza a tetők dudacserepeit a sápadozó világosság, olvasóval a keze között az embereket csendre inti ez a valóságosan szürke tél elejei szerda. Advent második hete.

Egyedül talán csak a pálinka segítene valamit e színtelen kedélyállapoton, ám annak se most van épp itt az ideje, meg a kedv is hibádzik hozzá. Kurtábbak alig lehetnének a nappalok. Komótosan, már-már bosszantó nemtörődöm módon akar pirkadni, hogy aztán attól sűrűbb léptekkel érjen ide a naphunyás. Mire dologhoz látnánk, már jóestét köszön a szomszéd, és fél ötkor kigyulladnak a villanypóznák lámpái. Hát csak ténfergünk. Ki a disznóvágásban bízik, ki a Mikulásban, ki a karácsony világában. Addig nincs mit tennünk. Be kell látni: lassabban lüktet a föld szívének gyökere is.”    

Pk

POZSONYI ELVTÁRS LISTÁJA

„Archiválok mindent, cikkeket, fotókat, videókat, hogy ki mit mondott, ki milyen eseményen vett részt és ki tapsolt ragyogó szemmel. Egyszer majd sokan közületek ezért nagyon fogjátok szégyellni magatokat, néhányan megbánjátok, bocsánatot kértek, de a legtöbben megpróbáljátok majd letagadni, hogy valaha is így gondolkodtatok volna, hogy magasba lendült a jobb karotok, megpróbáljátok majd eltüntetni a nyomokat. De a gyalázat gyalázat marad, és én emlékeztetni foglak benneteket rá.”

Pressburger Csaba

Minden év február 23-án (a Vörös Hadsereg napján) Stirlitz harmonikával járta Berlin utcáit és tereit, közben kozák dalokat énekelt. Nem is sejtette, hogy ezekben a napokban milyen közel állt a lebukáshoz.

Ma már tudom: egész tegnapig csak szunnyadt bennem a rettegés, holott lelkem zugában mindvégig kísértett a kétségbeesés. Eddig sikerült lepleznem. Negyvenhat év alatt ennyi furfang szorult belém. Idáig dugva rejtegettem minden majrémat, mint macska a piszkát. Ám mostantól kiszakadt belőlem és elementáris erővel vágott gyomorszájon a félsz. Hiába, senki sem kerülheti el a végzetét. Bibliai időket élünk. Amitől tartottam – bekövetkezett. Pozsonyi elvtárs listázik. Bevégeztetett. Lebuktunk.

Sokáig azt hittem megúszom. Abban a hiszemben kapálgattam kertemet, tenyésztettem jószágot a magam – és néhanapján mások – kedvére, hogy az életem első két évtizedéből ismerős diktatúra haszonélvezői, mindama mocsok, amiben lögybölődni volt muszáj, annak a sok mihaszna embernek a történelem optikáján körösztül vizsgált ténykedése múló epizód marad csupán. De nem. Ahogy a lakodalmas rock nem ért véget a rendszer bedöglése után, úgy a listázgatás sem került a szemétdombra. Mindig előtúrja onnét valaki. A 3+2 magnókazettáival egyetemben a dudvában viruló szakszervezeti bizalmisok írmagja is olykor szarba szökken.

Nem számít, hogy kisnyilas házmesterként, szatyros följelentgetőként, önkéntes ügynökként, spicliként vagy aktuális haza- és nemzetárulóként, de az ilyen polgártárs hangyaszorgalommal céduláz, dokumentál, gyűjti az információkat. Hátha egyszer valamire jó lesz. Majd ha eljő az ő ideje! Rákosi fodrásza, Sztálin bajuszkeféje, Hitler herezacskója, Metternich ölebe: tökmindegy neki. Teszi a dolgát. Ez a szatiszfakciója, énekelné a jó öreg Jagger Miska. 

Nem irigylem Pozsonyi elvtársat. Elképzelem szegény embertársam roggyant lelkét, ám akármennyire helyénvaló lenne, nem tudok rá megesküdni, hogy emiatt sajnálom. Ha valaki kényszerképzetben listázgató, és ezt nem röstelli hangoztatni, azon nevetni kell, mint a kantáros nadrágban partizánosdit játszó kiskölykön. Egyik is, másik is – gyerekes dolog. Hadd plagizáljak, kitelik tőlem: sekély a kéj. Ja, persze. A küldetéstudat, a mozgalmi hevület. Sok mindent megmagyaráz. Mégis: ennyire nyíltan fölvállalva, pláne fenyegetőzve, kvázi letolt gatyával óvatosabban kéne mászkálni a délvidéki közélet bikakarámjában. Szar lehet ennyi dacból élni.

Azért ma reggel, „ragyogó szemmel” fölébredvén a rend kedvéért megnéztem a „magasba lendülő jobb karom” tövében a hónom alját. Hátha kopott kicsit a Pozsonyi elvtárs által odatetovált SS személyi számom. Szívesen eltüntetném a nyomait, ha tehetném, mert mostantól jó lesz vigyáznunk, nekem, meg még pármillió magyar ajkú honfitársamnak, ugyanis fekve-kelve Damoklész kardját, vagyis Pozsonyi elvtárs epével buggyantott pennáját fogjuk tudni a fejünk fölött. Atyaúristen.

Pedig hogy vágyna már az ember egy kis nyugalomra! Ehelyett itt kezd tutulni a végzet, fújja a sípot a tegnap alszele, mert valaki az erőt érzi magában Sötét Nyalúrként, és nesze: az én múltam, gondos szöszmötölő kezek munkája révén kiviláglik majd, oszt lesz nemulass. (Csak az az 1978 tavaszán vásárból lopott seggbefújó kiskakas ki ne derüljön!)

Mindenestre kora reggel rögtön a párna cihájába fúrtam az arcom, ne lássák a gyerekek, hogy borított el a vajdasági magyarságom szégyenének a pírja.

Az ilyen Pozsonyi-félék miatt.

   Pósa Károly

    

KÉPESLAP HELYETT – VII.

A katolikus templom (Fotó: Petar Tomanović)

A Kotori-öböl arculatának egy másik sajátságossága annak köszönhető, hogy az uralkodó pravoszláv egyház mellett még mindig hangsúlyos a katolicizmus jelenléte is. Az ortodox templomtól kőhajításnyira minden vasárnap délelőtt római katolikus szentmise liturgikus éneke szűrődik ki a nem túl régi – száz, százötven éves, jellegzetesen mediterrán harangtornyú – kisebb kőtemplom kitárt, kétszárnyú ajtaján. Persze dalmát akcentussal, horvátul. Noha a magyar fülemnek furán hangzik a kanizsai mise szlávosított verziója, a szertartás szövege, a menete tisztán ugyanaz, mint idehaza a Nagytemplomban. Csak a pap más. Évekig egy örökké szerény, mosolyra húzott szájú fiatal papocska celebrálta a misét. Szépen elálló fülei voltak, dallamos hangon prédikált. Maga volt a megtestesült jámborság. Herceg Noviból ingázott minden vasárnap. Szerintem az idősebbje ráhagyta a pluszfeladatot: menjen a maga harminc évével Đenovićire. Nagyon nagy sikerélménye úgysem lesz. Akad majd foghíj bőven a padok között. A gyéren maradt helyi hívő mellett annak a bátortalanul beszállingózó tucatnyi katolikus turistának éppen meg fog felelni. Meg is felelt. Hiba abban nem volt. Odafigyelt ránk, a fogyatkozó nyájra.  Az évek során, ahogy a családi házikót nyaranta látogattuk, már számon tartott. Ezt azért tudom, mert egy alkalommal, az igaloi buszmegállóban várakoztam, amikor mellém lépett egy aktatáskás, napszemüveges, szürke inget és fekete nadrágot viselő fiatal férfi. Nézett rám, én meg vissza őrá, hogy mit akarhat. Egy darabig vigyorgott, aztán – látva, hogy nem tudom személyét hová tenni – jóindulattal üdvözölt, de bemutatkoznia már nem volt muszáj. Leesett a tantusz. Mentségemre legyen: ha valakit csak misreuhában látunk, kehellyel a kézben, ájtatos úrfelmutatás közben, évente két-három ízben, azt papi palást híján, „civilben“, egy városi buszmegálló mérsékelten szakrális környezetében igen negéz első blikkre beazonosítani. Amúgy is a  kelleténél talán jobban szoktam ragaszkodni a már bennem kialakult külső személyi jegyekhez. Erősebben rögzítem a karaktert. Nekem egyszer a strandoló, csurom vizes, fürdőgatyás polgármester látványa akkora sokkot okozott, hogy zavaromban köszönni is elfelejtettem. A rosseb tudja. A nyakkendő miatt  lehet. Ha van kravátli, ösztönösen előre köszönök, lett légyen az illető pincér, portás, halottkísérő, levélkézbesítő vagy régi eleganciával öltözött vizsgabálozó kiskamasz. 

Az első hökkeneten túlesve aztán szépen elbeszélgettünk a papocskával, és mivel nem rohantam sehová, a közeli kiskocsmába beinvitáltam egy kávéra. Köszönettel el is fogadta, s míg diskuráltunk, jóízűen megittuk a két korsó sört. Mondtam neki, ahhoz képest, hogy a falu katolikus templomáról van szó, igen-igen szerény a díszítettsége. Kívülről még csak-csak hozza a leszegényített, adriai kőtemplomok középkori hangulatát. Ám odabent elkélne néhány freskó, nagyobb szentkép, szobor, mert ebben a formájában inkább megfelel egy kálvinista székely atyafi tarra meszelt, lecsupaszított ízlésének, mintsem a barokkos cicomához szokott, az aranyozást, a pingált külcsínt kedvelő kanizsaiaknak. Vonogatta a vállát. Nincs rá keret. Akkor és ott nagyvonalú ígéretet tettem neki: majd én megoldom, hogy ne csak rosszul nyomtatott reprodukciókon legyen a falon megörökítve Krisztus szenvedéstörténete. Majd mi a honi festőkkel grátisz megalkotjuk a stációkat, ki-ki a maga stílusában, a maga módján. A váratlan fölajánlásomon láthatóan fölbuzdult, mert nagyon köszönte. Valószínűleg nem ismerte a Gilipter sógor mondását (aki egyébként taligaművész is): „Olyan szegény még sose vótam, hogy ígérni ne tudtam vóna!“ Lehet, azóta is várja szegény a stációkat. Bezzeg a pravoszláv templom! Úszik a ragyogó csillárfényben. A gazdagon ékített ikonosztázok előtt gyertyákat gyújtanak a sűrűn be-betérő orosz turisták, akik miközben végigcsókolgatják a képeket, ezüstös keményen csörrenő eurókat hagynak a kikészített perselyben. Szép summa jöhet össze. Megéri nyitvatartani. Korábban a szakállas pópa csak a misék előtt tárta ki a templom kapuját. Egy ideje, amióta ezerszám özönlik a nyaralni vágyó orosz testvér a faluba, gyakorlatilag non-stop jelleggel „üzemel“ a kis pravoszláv templom. A pópa a kapu melletti kis asztalkán pálinkát tart kéznél. Gyűszűnyitől nem nagyobb pohárkákkal koccintgat az oroszokkal, akik már messziről a nevén szólítják, és kezet csókolnak neki. Mindeközben a pópa asszonya a rózsatöveknél babrál, igazgatja a folyondárokkal teli kis kertet. Süt róla – dosztig elégedett a mostani sorsával. Legyünk jóindulatúak: majdnem biztos - nem a bevétel számít. Persze hogy a betérők lelki békéjéért kell meghozni az állandó vendéglátás áldozatát... 

A hitbéli külsőségekből és talán kicsit a helyzetből adódóan a bizantikus ortodox szentély belseje jóllehet sokkal díszesebb, az udvara, a kertecskéje igényes, karban tartott, ám a kisebbségi katolikusoknak sincs okuk a panaszra: a helyi vezetés amikor csak teheti, őket is bevonja a közös ünnepek programtervébe, számolnak velük, számítanak rájuk. Köszönhető mindez annak a sok száz éves történelmi együttélésnek, ami által a Kotori-öböl lakossága minden koron össze tudott fogni, ha közös ellenség mutatkozott: akár Velence vagy – mondjuk ki bátran! - a mi magyar királyságunk, akár a török, akár egy másik, fölkapaszkodott hódító városállam, netán a Napóleon vezette francia sereg vetett szemet az Adria legmélyebb vizű, s talán legszebb, kacskaringós öbölrendszerére, és annak katonai-gazdasági, természeti adottságaira. Mivel az öböllakók évezredek során túl- és megéltek ezt-azt, híresen jó hajózó tudásukat csak a harciasságuk múlta fölül. Kereskedelmi szezonon kívül előszeretettel kalózkodtak, járták a tengereket, gyilkolásztak, harácsoltak ők is. Volt mit meggyónniuk a hazatérő tengerészeknek. 

Istenfélők lévén igyekeztek az égieknél kompenzálni a sok gazemberséget. Így eshetett meg az, hogy például a közeli Perast városában vagy kéttucatnyi – inkább nagyobb kápolnának tekinthető – katolikus templom van még ma is. Másutt minden sarkon egy kocsma, ugye. Itt meg? Jóformán minden sikátor sarkán harangoznak délben. Volt tehát elégséges bűnhalmaz, ami egymásra rakatta a szent köveket… A város már a 16. századtól jelentős kikötőként működött, híres hajóépítő műhelyekkel és tengerészeti iskolával(!). Megcsodálhatóak a barokk palotái, a korabeli emeletes, spalettás lakóházak sora. A múzeumnak helyet adó hajdani Bujović-palota 1693-ban épült. Itt látható például az orosz flotta zászlaja, amit Nagy Péter cár személyesen ajándékozott Matija Zmajević kapitánynak, az 1714-es svédek elleni Gangutui csatában szerzett érdemeiért, ékesen igazolva a tételt, miszerint a perasti tengerészek világhírnevéhez, szaktudásához és bátorságához évszázadok óta nem férhet kétség. Peraston található a mai Crna Gora legnagyobb katolikus építménye, a XV. században emelt Szent Miklós templom, aminek negyvenvalahány méter magas tornyába (egy lélekvesztő és már foghíjas kő csigalépcsőn négykézláb fölrettegve) volt szerencsém átélni a Kotori-öböl szemkápráztató panorámájának a látványát. Csak lejönni ne kellett volna.

A pravoszláv templom (Fotó: Jelena Janjetović)

Pk

KÉPESLAP HELYETT - IV.

Bárki bármit mondhat: vannak a szerencsének kegyeltjei. Vannak emberek, akik egész életükben mindig mindenből nyereséget hajtanak, akiknek rendre beválik a legvadabb elképzelésük is. Ha kiskorukban társasjátékoztak, folyton hatost gurítottak. Ha hanyatt estek is, fektükben elveszett bukszát találtak. Később is egykutya az arany kezüknek, hogy lottóznak, vagy épp kártyáznak, befektetési papírt, netán váltót, hitellevelet írnak-e alá. Az ilyenek – miközben csodálja meg titokban, csöndben irigyli őket a többség, a pechvogelek örökkön hoppon maradó, áhítozó sokasága - józanon is mindig Szűz Mária kötényébe pottyannak, és azt a csillagállást, ami alatt megszülettek fölpiktorolják a hegyi templomok kupolájára a keleti paptudósok. Csak a rend kedvéért jegyzem meg: egy településnek is van születésnapja. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy arra az időpontra mit diktál sorsául a horoszkóp. Az égbolt jeleinek vizsgálatát ugyan meghagynám a tőlem okkultabb szakértőknek, de annyit a magam esze szerint is leszűrök az igazságból, hogy amelyik városnak jó időben, kellemes klímájú hónapban van a nagy napja, annak a városnak eleve adott a szerencse egy kis szelete. Most tekintsünk el attól, hogy Kanizsának minden évben október 20-án kell a tortáját megszelni. Ha nagy mákunk van, jó, ha egy-egy alkalommal a hideg őszi esőt megússzuk. 

Viszont az olyan ritka, mint a dédmama fogsora. Bánhatjuk, hogy a bécsi Burgban 1751 októberében, midőn a királyné a mezővárosi rangról szóló kérelem papírosa fölé hajolt, egyik nyalka magyar testőre sem dörrent rá a lúdtollát tintázó Mária Teréziára, hogy: „Fölséges asszonyom, a kis keze úristenit! Enkább szignózza má’ helyre tavaszi dátumra a kanizsaiak pium desideriumát*!” Hallgattak a huszár-testőrök.  A császárné meg aláírta. A fene se gondolt rá akkor. Punk tum. Így – a kényszer szülte szükségből - maradtunk a borongós, szomorkásra hangolt őszi ünnepünknél.

Nem lennénk viszont ünnepelni szerető, fifikás kanizsaiak, ha ennek ellenszerét ki nem találtuk volna. Minden augusztus derekán, 2o-án (khm… vagyis hát ekörül, egy ide-oda tologatott dátumon) némi kárpótlásként kisebb világra szóló bulit szoktunk csapni. Egy egész hétvégén váltják egymást a műsorok. Tudott dolog, részt szoktunk venni rajta. Többnyire. Ahogy itt, a tengerparton a falucska napját is végigkísértem. Olyan szerencsénk volt, hogy éppen az itt-tartózkodásunk alatt zajlott le. A pikantériája mindennek, hogy én is aznap töltöttem be egy újabb kerek szetendőmet. Az otthoni szokásaink ismeretében - nem minden kritika nélkül -, álljon itt most miként rendezték meg Đenovići település nagy napját.  

Az ünneplés a pravoszláv templomnál kezdődött liturgiával. Aztán késő délután a tengeri mólónál fölharsant az ének: a közeli Herceg Noviból érkezett, matrózruhás férfikórus a klapa stílusban előadott többszólamú dalai igazi dél-dalmát hangulatot teremtettek. Az öblös torkok bezengték a partot. Nem kellett oda semmi erősítés, zuhogó basszus. Uramisten, mondtam: sehol egy „dízdzsoké”. Minden természetes, hallgatható, és ami nagyon fontos: a hagyományokból merítkező, tehát szép volt. Őket követte a felvonulás. Mazsorettek, fúvószenekar, néptáncosok lépdeltek el a falu határáig, majd vissza. A tarka gyülekezetet alig győzte fotózni a sok turista. Mindeközben asszonyok hada kezdte sütni az apró, szardella-szerű giricét. Mázsaszámra!

Három helyen volt fölállítva a halas stand. Lisztes lepedőben rázták, forgatták meg a giricéket, majd lapos, tárcsa-szerű hatalmas edényben, olajban sütötték, s papír tálcákon boldog-boldogtalannak karaj kenyérrel kínálgatták. Kell-e mondanom: ingyen. Mint ahogy az erre az alkalomra kirakott boros pultoknál, de az összes vendéglőben ingyen lehetett kapni a vörösbort. S bár ihatott-ehetett kedvére bárki, amennyi beléfért, egyetlen részeget, mohón a szatyorba pakolót sem láttam. Olyanokat, mint odahaza, akik az újkenyeret hozott zacskókba, a tribün előtt egymást taszigálva mentik haza, hogy ha más nem, hátha jó lesz a jószágoknak… Fontos megjegyeznem: olyannyira bőséges volt a kínálat, hogy még másnap reggel is akadt egy-egy porció halacska, volt még a hordókban bor. Mindezt a falu büdzséje, a helyi közösség kasszája állta. Ahogy beköszöntött az este, következtek a zenekari koncertek. Akusztikus, és elektromos bandák váltogatták egymást. Ami a közös volt bennük: mindannyian a faluban, vagy annak környékén élnek. A helyi közösség elnökével szót váltva tudakoltam, vajon ki lesz az idei sztárvendégük? Nézett rám, nem értette a kérdést. Közöltem vele, hogy nálunk mindig van valaki „húzó név”, külföldi csillag, aki miatt összejön a tömeg. Erre Petar elnök úr megrázta a fejét. Itt idegenekre nincs szükség. Mi a sajátjainkat szeretjük. Akkor már inkább azoknak adjuk a honoráriumot, őket segítjük, ha más alkalommal kérnének tőlünk szívességet, válaszolta és már lépett is odébb, mert fő szervezőként akadt dolga rendesen. Csak én maradtam ott, tűnődőn, és talán kicsit leforrázva.

Hajnali kettőig szólt a nóta. Jobbára helyi slágerek hangzottak fel, majd éjfél körül, a régi dallamokra igazán beindult az utcabál: öreg s fiatal ropta, hogy öröm volt látni. Orosz, norvég, német és magyar turisták nézték szájtátva a jelenetet. Aztán csatlakoztunk hozzájuk. Úgy látszik az ünnepet a hagyományok szellemében, lokálpatriótaként is meg lehet élni. Akkor felhőtlen a szórakozás, ha a másik, a tőlünk másabb kultúrájú vendég is átérzi: van tartás, van kiállás. Van tisztelete a saját kultúránknak.

*pium desiderium  - jámbor vágy, kérelem

PK

VIPERATELEP

Gondoljunk bele: mezítláb a viperatelepen…

Mintha így kéne élnünk.

És erősen ajánlom mindenkinek: mától kezdve jobban teszik, ha elgondolkodnak ezen, készülnek rá, mert úgy fest, ahogy halad az idő, ahogy melegszik, tavaszodik – egyre elkerülhetetlenebbnek tűnően – ez lesz a helyzet Kanizsán, meg a környékünkön is. Legyen tehát ideje korán lábunkon a cipő! Nincs más lehetőségünk. Most már bizonyos: kígyók úgyis lesznek.  

Ha az íróembernek kötelessége igazat szólni, úgy az újságírót, talán még nagyobb erővel hajtja az igazságérzet felelőssége. Míg a szépíró csak a kiadott könyvei révén köthető az olvasóihoz, addig a zsurnaliszta napi szinten szolgálja a sokaságot. Párezernyi könyv esetleg hosszú hónapok, évek alatt fogy el. Az ettől tételesen nagyobb példányszámú lapokat az aktualitásokkal naponta szétviszi az olvasóközönségük, de akár így, akár úgy: a papírra vetett gondolatok nem vesznek el nyomtalanul. Sokan elolvassák, értelmezik, rosszabbik esetben félreértik azokat. Ezért a megfogalmazással egyféle óvatos tudatosságnak kell párosulnia. Máskülönben minden leírt szó csak annyit fog érni, mint kandisznón a csöcs.

Jóindulattal szólok hát: amiről most írnék még nem történt meg. Viszont fölöttébb sajnos, hogy bár föltételezéseken alapul, mégsem pusztán fikció. Én örülnék neki legjobban, ha a jövőben bebizonyosodna, hogy ez a bejegyzésem teljesen fölöslegesen íródott.

Csakhogy túl régóta figyelem a világot. Túl sok karón láttam már túl sok varjút. Nincsenek, azaz ha mégis lennének, már nagyon elhalványultak az illúzióim.

Eleget, de talán mégsem elégszer értekeztem már a rajtunk átvonuló migráns áradatról.

Én – míg megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy leírhatom a saját álláspontomat, kimondhatom aggodalmaimat és a valóság meg mások értékítélete alapján véleményt formálhatok a környezetemben látott, tapasztalt történések összefüggéseiről –, addig a benyomásaimat összevetve a leszűrődő jelenségek híreivel igyekszem objektíven bánni. Kérdés, hogy lehet-e minden elfogultság nélkül minderről írni?

Apaként, testvérként, kanizsaiként, magyarként, európaiként arról, amit immáron naponta hallunk. Az Európát elárasztó erőszakhullámról. A jövevények emberalatti viselkedése nem indokolná-e az igazság maradéktalan fölfedését? De igen. Közünk van mindehhez. Mert azok, akik nyugaton most ezrével gyalázzák az ottani nőket, nagyrészt rajtunk keresztül jutottak el álmaik netovábbjába.

Előőrseik újfent megjelentek. Napról-napra egyre többet látni belőlük Kanizsán és környékén csellengeni. Normális emberben fölötlik a kérdés: ha EZEK Kölnben, Stockholmban, vagy a minap Drezdában, bárhol, a saját kényük-kedvük, szokásaik szerint garázdálkodhatnak – itt Szerbiában, míg sötét csapatokba verődve nyomulnak északnak – visszatartja-e őket bármi attól, hogy ugyanúgy reagáljanak minden adandó esetben, mint ahogy a híradások borzalmai bemutatják?

A kérdés költői. A válasz egyértelmű.

Emiatt hívnám föl most, míg nem késő, az illetékesek, a hatóságok, és a polgártársak, a blogomat olvasók figyelmét arra, hogy mostantól kezdve fokozottan ügyeljenek a városra, a falvainkra!

Készüljünk! A helyzet rendkívüli már most is!

Minden értelmes szakértő ezt jósolja: félő, hamarosan ettől még rosszabb lesz! Törvényen kívüliek lepik el vidékünket. És akinek minden mindegy alapon nemhogy az adott befogadó ország törvényei nem számítanak, de a sajátja sem tesz erkölcsi lakatot a vágyaira, lehetőségeire, úgy az – en block – gátlástalanul élni akar, majd fog is vele. Katonák, kiéhezett szabadcsapatokként vonulnak. Mindent megtehetnek. Ilyenek. Erre a borászoknak van a legtalálóbb kifejezésük – fajtajelleg…

Belegondolni is szörnyű: az elkövetkező időszakban miként engedhetjük szabadon kószálni gyerekeinket az esti utcákon? Hazajöhetnek-e biztonságban a diszkóból, a buliból, vagy csak simán a délutáni tanításból? Kimehetnek-e piknikezni a környező rétekre, erdőkbe? Hogy lehet kezelni, összeegyeztetni a vészes idők állapotát a fiatalok szabadságvágyával, az európai ember természetes igényeivel?

Hiszen a ránk zúduló jövevényeknek a szemében pont ez a szabadság, a magatartásunk, az európaiságunk a legmegvetendőbb.

Még a közmondás is úgy tartja: tyúk irigyli, a kígyó lenézi a repülést.

Sérti őket a szabadságunk. És persze hogy lenézik, lenéznek bennünket: röhögnek a szemünkbe, kihasználják az európai normák kínálta összes lehetőséget, de kétségem sincs a felől, hogy ugyanakkor az irigység, mohóság, a frusztráltság zömükben fölfokozott erővel munkál!

A határainkon is úgy gyalogolnak át, mint egy dömper, iratok nélkül. Ők semmibe veszik, rajtunk viszont számon kérik a szabályokat. (Ha Szerbiában, egy közterületen nincs nálunk az igazolványunk, alkalmanként 5000 dinár bírságot fizetünk. Röhej. Emezeknek, a dokumentumok nélkül utazóknak meg pont ekkora összeg a szerbiai ellátmányuk…) Miközben kérni sem kérnek menedékjogot (mondjuk nem is jár nekik), erőszakosak, és anélkül, hogy egy percet is dolgoztak volna – követelőznek, mi több: válogatnak.

Ráadásul még mindig akadnak olyan széplelkű hülyék, akik a józan ésszel dacolva szívesen ajnározzák őket. Kígyót melengetnek a keblükön. Nem kell jóstehetség hozzá, látszik mi lesz a vége.  

Gyors rajzom, illusztrációként.

Még egyszer ide írom, a riogatás szándéka nélkül: előzzük meg a bajt Észak-Bácskában!

Már most alakítsunk válságstábokat!

Üljön össze minden illetékes szerv, a munkájukat hangolják össze!

A rendfenntartók köbözött erővel végezzék feladatukat!

Mi – egyszerű mezei állampolgárok – azon leszünk, hogy segítsük őket. Elsősorban úgy, hogy mi magunk fokozottan figyelünk oda szeretteinkre.
Hogy rendet tartunk, mert igényeljük a rendet magunk körül.

Magyarország hétfőn már lépett. A parlament döntött: most már nemcsak a rendőröknek, hanem a katonaságnak is kötelessége lesz elfogni a határsértőket. Ezentúl már a katonák is igazoltathatnak, átvizsgálhatják a ruházatukat, csomagjai­kat, s az oda nem illőket előállíthatják az illetékes rendőrkapitányságon. Lőhetnek a határsértőre! Éles lőszerrel nem. Még nem. Gumilövedéket, könnygázgránátot, pirotechnikai eszközt, elfogó hálót kilőhetnek, mert ezek nem minősülnek lőfegyverhasználatnak.

Védekeznek a szomszédban. Nagy kérdés, bennünk van-e ugyanennyi öntudat, kurázsi?

Mernünk kéne megvédeni mindazt, ami nekünk fontos.

Talán időben szóltam. Háború van. Tessenek észrevenni!

Vészharangot kongatok? Lehet. Inkább süssék rám ezt a bélyeget.

Kígyók közé leheveredni akkor sem akarok.

Hát Önök?

Pósa Károly