KÉPESLAP HELYETT - IV.

Bárki bármit mondhat: vannak a szerencsének kegyeltjei. Vannak emberek, akik egész életükben mindig mindenből nyereséget hajtanak, akiknek rendre beválik a legvadabb elképzelésük is. Ha kiskorukban társasjátékoztak, folyton hatost gurítottak. Ha hanyatt estek is, fektükben elveszett bukszát találtak. Később is egykutya az arany kezüknek, hogy lottóznak, vagy épp kártyáznak, befektetési papírt, netán váltót, hitellevelet írnak-e alá. Az ilyenek – miközben csodálja meg titokban, csöndben irigyli őket a többség, a pechvogelek örökkön hoppon maradó, áhítozó sokasága - józanon is mindig Szűz Mária kötényébe pottyannak, és azt a csillagállást, ami alatt megszülettek fölpiktorolják a hegyi templomok kupolájára a keleti paptudósok. Csak a rend kedvéért jegyzem meg: egy településnek is van születésnapja. Tehát egyáltalán nem mindegy, hogy arra az időpontra mit diktál sorsául a horoszkóp. Az égbolt jeleinek vizsgálatát ugyan meghagynám a tőlem okkultabb szakértőknek, de annyit a magam esze szerint is leszűrök az igazságból, hogy amelyik városnak jó időben, kellemes klímájú hónapban van a nagy napja, annak a városnak eleve adott a szerencse egy kis szelete. Most tekintsünk el attól, hogy Kanizsának minden évben október 20-án kell a tortáját megszelni. Ha nagy mákunk van, jó, ha egy-egy alkalommal a hideg őszi esőt megússzuk. 

Viszont az olyan ritka, mint a dédmama fogsora. Bánhatjuk, hogy a bécsi Burgban 1751 októberében, midőn a királyné a mezővárosi rangról szóló kérelem papírosa fölé hajolt, egyik nyalka magyar testőre sem dörrent rá a lúdtollát tintázó Mária Teréziára, hogy: „Fölséges asszonyom, a kis keze úristenit! Enkább szignózza má’ helyre tavaszi dátumra a kanizsaiak pium desideriumát*!” Hallgattak a huszár-testőrök.  A császárné meg aláírta. A fene se gondolt rá akkor. Punk tum. Így – a kényszer szülte szükségből - maradtunk a borongós, szomorkásra hangolt őszi ünnepünknél.

Nem lennénk viszont ünnepelni szerető, fifikás kanizsaiak, ha ennek ellenszerét ki nem találtuk volna. Minden augusztus derekán, 2o-án (khm… vagyis hát ekörül, egy ide-oda tologatott dátumon) némi kárpótlásként kisebb világra szóló bulit szoktunk csapni. Egy egész hétvégén váltják egymást a műsorok. Tudott dolog, részt szoktunk venni rajta. Többnyire. Ahogy itt, a tengerparton a falucska napját is végigkísértem. Olyan szerencsénk volt, hogy éppen az itt-tartózkodásunk alatt zajlott le. A pikantériája mindennek, hogy én is aznap töltöttem be egy újabb kerek szetendőmet. Az otthoni szokásaink ismeretében - nem minden kritika nélkül -, álljon itt most miként rendezték meg Đenovići település nagy napját.  

Az ünneplés a pravoszláv templomnál kezdődött liturgiával. Aztán késő délután a tengeri mólónál fölharsant az ének: a közeli Herceg Noviból érkezett, matrózruhás férfikórus a klapa stílusban előadott többszólamú dalai igazi dél-dalmát hangulatot teremtettek. Az öblös torkok bezengték a partot. Nem kellett oda semmi erősítés, zuhogó basszus. Uramisten, mondtam: sehol egy „dízdzsoké”. Minden természetes, hallgatható, és ami nagyon fontos: a hagyományokból merítkező, tehát szép volt. Őket követte a felvonulás. Mazsorettek, fúvószenekar, néptáncosok lépdeltek el a falu határáig, majd vissza. A tarka gyülekezetet alig győzte fotózni a sok turista. Mindeközben asszonyok hada kezdte sütni az apró, szardella-szerű giricét. Mázsaszámra!

Három helyen volt fölállítva a halas stand. Lisztes lepedőben rázták, forgatták meg a giricéket, majd lapos, tárcsa-szerű hatalmas edényben, olajban sütötték, s papír tálcákon boldog-boldogtalannak karaj kenyérrel kínálgatták. Kell-e mondanom: ingyen. Mint ahogy az erre az alkalomra kirakott boros pultoknál, de az összes vendéglőben ingyen lehetett kapni a vörösbort. S bár ihatott-ehetett kedvére bárki, amennyi beléfért, egyetlen részeget, mohón a szatyorba pakolót sem láttam. Olyanokat, mint odahaza, akik az újkenyeret hozott zacskókba, a tribün előtt egymást taszigálva mentik haza, hogy ha más nem, hátha jó lesz a jószágoknak… Fontos megjegyeznem: olyannyira bőséges volt a kínálat, hogy még másnap reggel is akadt egy-egy porció halacska, volt még a hordókban bor. Mindezt a falu büdzséje, a helyi közösség kasszája állta. Ahogy beköszöntött az este, következtek a zenekari koncertek. Akusztikus, és elektromos bandák váltogatták egymást. Ami a közös volt bennük: mindannyian a faluban, vagy annak környékén élnek. A helyi közösség elnökével szót váltva tudakoltam, vajon ki lesz az idei sztárvendégük? Nézett rám, nem értette a kérdést. Közöltem vele, hogy nálunk mindig van valaki „húzó név”, külföldi csillag, aki miatt összejön a tömeg. Erre Petar elnök úr megrázta a fejét. Itt idegenekre nincs szükség. Mi a sajátjainkat szeretjük. Akkor már inkább azoknak adjuk a honoráriumot, őket segítjük, ha más alkalommal kérnének tőlünk szívességet, válaszolta és már lépett is odébb, mert fő szervezőként akadt dolga rendesen. Csak én maradtam ott, tűnődőn, és talán kicsit leforrázva.

Hajnali kettőig szólt a nóta. Jobbára helyi slágerek hangzottak fel, majd éjfél körül, a régi dallamokra igazán beindult az utcabál: öreg s fiatal ropta, hogy öröm volt látni. Orosz, norvég, német és magyar turisták nézték szájtátva a jelenetet. Aztán csatlakoztunk hozzájuk. Úgy látszik az ünnepet a hagyományok szellemében, lokálpatriótaként is meg lehet élni. Akkor felhőtlen a szórakozás, ha a másik, a tőlünk másabb kultúrájú vendég is átérzi: van tartás, van kiállás. Van tisztelete a saját kultúránknak.

*pium desiderium  - jámbor vágy, kérelem

PK