Gábor barátom volt a legokosabb.
Alig fújta le a bíró a félidőt, fölállt és otthagyta a közvetítést. Kevés
megalázóbb dolog lehet egy labdarúgó Európa-bajnokság döntőbe jutott csapatra
nézve, mint mikor a szurkoló ásítva ellegyinti a trófeát érő duellumot.
Teljesen igaza volt a Gábornak: sem a francia, sem a portugál kompánia nem
nyújtott semmi izgalmas, semmi látványos játékot. Kilencven percen keresztül
jobbára csak tologatták a labdát. Akik maradtunk a Taverna udvarában villódzó
képernyő előtt – remélve a szebb folytatást – nem győztük fanyar
megjegyzésekkel fűszerezni a csoffadt, érdektelenségbe fúló mérkőzést. Aztán
öröm az ürömben alapon csak-csak bepottyant a portugálok nyertes gólja, ami
némi elégtételt szolgáltatott legalább nekem, mint olyannak, aki a kezdetektől
fogva köztudottan viszolyog a franciának mondott nemzeti tizenegytől. Azt
vallom, hogy bár focizzanak jól, de ha már rúgniuk muszáj a labdát, ez a
francia válogatott azt inkább az Afrika Kupában tegye, s ne legyen a gyalázatos
karikatúrája mindannak, ami még tél-túl európainak hihető. Lelki szemeim előtt
látom, hallani vélem, ahogy most megannyi jóakaróm rasszizmust fog süvölteni.
Ne tűnjek rasszistának, szépen kérem minden alig tisztelt ellenségemet!
Ugyanis egy ideje tudom, hogy bátran vállalhatom a véleményemet. Amióta (vagy két hete) vettem egy tranzisztoros rádiót, megvilágosodtam. Tudniillik orrba-szájba a középhullámú Kossuth adót hallgatom. Benne leginkább a híreket. Meg a délelőtti műsort. Meg a délutánit. Régi vágyam teljesült. Évek óta áhítoztam egy olyan rádióra, ami csak a jó öreg Kossuthot fogja. Pár alkalommal születésnapom és karácsony tájékán sokat sejtető célzásokkal, majd később erős, immáron világos kérésekkel igyekeztem ismerőseimet, családtagjaimat arra unszolni, hogy lepjenek meg végre: mondanom sem kell – mindez idáig hasztalan. Pedig egy használt, rozzant tranzisztorocskával is beértem volna. Sajnos az empátia, vagy az anyagiak hiányában rendre elmaradt a várva-várt ajándék rádió. Hosszú évek sóvárgása után a nem túl legendás birkatürelmem végképp elfogyott: magad uram, ha szolgád nincsen alapon kigazdálkodtam az árát.
Vettem egyet. Így legalább a színét is én választhattam. Fekete. Világít a gombja. Nagyszerűen szólna, csak valamilyen furcsa oknál fogva sípolni kezd, ha a szomszédban interneteznek. Ez a remek, figyelmező tulajdonsága kimaradt ugyan a termékismertető füzetecskéből, de legalább mindig tudom mikor és mennyit facebookoznak odaát. Mondtam már, hogy nincsenek vérmes reményeim. Az elvárásaim egyre szerényebbek, a kis dolgoknak is tudni kell örülni. S mivel a szomszédban sokat használják a világhálót, a tranzisztorom rendületlenül búg, sípol, fütyül, nyekereg. Mikor mihez van sértődött kedve. Hallgatom tehát a meglehetősen zavaros adást, benne a reggeli hírműsort. Éppen a Magyar Rádió olaszországi tudósítóját kapcsolják. Sárközy Júlia, Rómából. Annak apropóján jelentkezik, hogy a napokban egy közép-olasz kisvárosban elszakadt a cérna, fényes nappal agyonvertek egy afrikai migráns férfit. A talján társadalom fölbolydult. Megy a zajos egymásra mutogatás. Nem kevés malíciával, gonoszul kínálja magát a mondás: folyik a szerecsenmosdatás… Ahogy lenni szokott, igazán bűnös most sincs. Csak a felelősség másikra kenegetése lett valamivel intenzívebb. Míg a rántottát kavargatom a platnin, Sárközy asszony elemzi az ottani valóságot. Közben hét óra ötvenegy perckor elhangzik a szájából egy mondat, ami miatt gyakorlatilag odaégetem a reggelit. Papírt-ceruzát ragadok, menten leírom, mert ilyen orbitális kijelentés megérdemli, hogy feketén-fehéren megmaradjon az utókor emlékezetének. Épülésünkre. Így hangzik, betűhíven adom tovább: „Az olasz közvélemény, a lakosság többsége egyáltalán nem toleráns a migránsokkal kapcsolatban. De ez nem rasszizmus, hanem aggodalom.” Hinnye a kiskésit! Hogy ez idáig nem jutott eszembe! Így már persze mindjárt más a helyzet. Szóval AGGODALOM. Döfi! Ebből is látszik, nagyon nem mindegy, hogy haladunk a korral, vagy korhadunk a hallal… Fölszabadult sóhajjal veszem tudomásul, hogy ezek után teljes szívvel, nyugodt lelkiismerettel mocskolhatom a francia kerettagokat. Legföljebb az a vád érhet, hogy a kelleténél kicsit aggodalmasabban fogom föl a jelenlegi Európa helyzetét. Ennyit megért, hogy odakapott a rántotta. Nem árt néha megtanulni új kifejezéseket, hisz a szép, deformálódó világunk politikailag korrekt nyelvezete igényli a púdert. Ahogy a labdarúgás csúful, prostituálódik, úgy torzul a fölcicomázott szavak értelme. Ha már itt tartunk: ünnepelni sem tudunk. Látták az EB döntő előtti ceremóniát? Miben hasonlított az ókontinens kulturális hagyományaira, netán a francia nép által kitermelt értékrendre? Egy trehányul öltözött lemezlovas sikálta a korongokat a bömbölő diszkóra, miközben az oldalán egy hófehér latexbe gyömöszölt, föltűnően pornószínész-jellegű nőcske tátogott playbackre. Nesze neked Európa! Nesze nektek nemzeti karakter! Nem is csoda, hogy a britek után imitt-amott már hallani a következő kijelentkezőket, akik nem kérnek a közös brüsszeli kalácsból. Miként is lenne hitele egy olyan szövetségnek, aminek a rövidlátó vezetői még azután sem hajlandóak szembe nézni a valósággal, hogy kiderült: a Németországba befogadott egymillió-kétszázezer fős bevándorlóból mindösszesen ötvennégy (!) dolgozik rendesen. A többi ugyanazt csinálja, amit odahaza. Tehát semmit. Csakhogy Berlin, Bécs, Brüsszel vagy Stockholm által itt: szép pénzért. Piszkálja a szegény migger a lábujját, a segély meg jön. Szédületes perspektíva, kétségkívül megéri. Közben bömböl a tévén a focidöntő dizsije, és vonaglik a hófehér fröccsöntött Barbie baba. Szeláví. Még jó hogy az öreg De Gaulle ezt a vircsaftot nem érte meg. Ha most élne, a tankhadosztályával lőné porrá ezeket a bazári majmokat. Kevés okunk van reményre. Sem a világ, sem az itthoni társadalom nem a minőség irányában mozdult el. Az okokat már Márai felfedezte Amerikában. Döbbenten látta, hogy nincs kritika. Se irodalmi, se közéleti, semmi. Azok meg értetlenkedve nézték, hogy minek? A piac diktál, ha megveszik a könyvet jó, ha nem – akkor bukott. Szekértáborok vannak, ahol a másikba tartozó eleve rossz, a miénk meg eleve jó.
Mielőtt valaki azt mondaná, hogy szekértáborok mindig is voltak, hadd tegyem hozzá: régen a kritikus személyes felelősségét adta a bírálathoz. Mikszáth, Babits, Móricz, Rákosi Jenő nem voltak hajlandóak a szekértáborhoz tartozásukat alárendelni a szakmai véleménynek. Ma meg? Nevesített és névtelen senkiházik monomániásan szövik a politika zsinórpadlásán a szálakat. Közben a színház teteje régtől lángokban áll. Atyaég, mi jön még! És még ötven sem vagyok.
Ugyanis egy ideje tudom, hogy bátran vállalhatom a véleményemet. Amióta (vagy két hete) vettem egy tranzisztoros rádiót, megvilágosodtam. Tudniillik orrba-szájba a középhullámú Kossuth adót hallgatom. Benne leginkább a híreket. Meg a délelőtti műsort. Meg a délutánit. Régi vágyam teljesült. Évek óta áhítoztam egy olyan rádióra, ami csak a jó öreg Kossuthot fogja. Pár alkalommal születésnapom és karácsony tájékán sokat sejtető célzásokkal, majd később erős, immáron világos kérésekkel igyekeztem ismerőseimet, családtagjaimat arra unszolni, hogy lepjenek meg végre: mondanom sem kell – mindez idáig hasztalan. Pedig egy használt, rozzant tranzisztorocskával is beértem volna. Sajnos az empátia, vagy az anyagiak hiányában rendre elmaradt a várva-várt ajándék rádió. Hosszú évek sóvárgása után a nem túl legendás birkatürelmem végképp elfogyott: magad uram, ha szolgád nincsen alapon kigazdálkodtam az árát.
Vettem egyet. Így legalább a színét is én választhattam. Fekete. Világít a gombja. Nagyszerűen szólna, csak valamilyen furcsa oknál fogva sípolni kezd, ha a szomszédban interneteznek. Ez a remek, figyelmező tulajdonsága kimaradt ugyan a termékismertető füzetecskéből, de legalább mindig tudom mikor és mennyit facebookoznak odaát. Mondtam már, hogy nincsenek vérmes reményeim. Az elvárásaim egyre szerényebbek, a kis dolgoknak is tudni kell örülni. S mivel a szomszédban sokat használják a világhálót, a tranzisztorom rendületlenül búg, sípol, fütyül, nyekereg. Mikor mihez van sértődött kedve. Hallgatom tehát a meglehetősen zavaros adást, benne a reggeli hírműsort. Éppen a Magyar Rádió olaszországi tudósítóját kapcsolják. Sárközy Júlia, Rómából. Annak apropóján jelentkezik, hogy a napokban egy közép-olasz kisvárosban elszakadt a cérna, fényes nappal agyonvertek egy afrikai migráns férfit. A talján társadalom fölbolydult. Megy a zajos egymásra mutogatás. Nem kevés malíciával, gonoszul kínálja magát a mondás: folyik a szerecsenmosdatás… Ahogy lenni szokott, igazán bűnös most sincs. Csak a felelősség másikra kenegetése lett valamivel intenzívebb. Míg a rántottát kavargatom a platnin, Sárközy asszony elemzi az ottani valóságot. Közben hét óra ötvenegy perckor elhangzik a szájából egy mondat, ami miatt gyakorlatilag odaégetem a reggelit. Papírt-ceruzát ragadok, menten leírom, mert ilyen orbitális kijelentés megérdemli, hogy feketén-fehéren megmaradjon az utókor emlékezetének. Épülésünkre. Így hangzik, betűhíven adom tovább: „Az olasz közvélemény, a lakosság többsége egyáltalán nem toleráns a migránsokkal kapcsolatban. De ez nem rasszizmus, hanem aggodalom.” Hinnye a kiskésit! Hogy ez idáig nem jutott eszembe! Így már persze mindjárt más a helyzet. Szóval AGGODALOM. Döfi! Ebből is látszik, nagyon nem mindegy, hogy haladunk a korral, vagy korhadunk a hallal… Fölszabadult sóhajjal veszem tudomásul, hogy ezek után teljes szívvel, nyugodt lelkiismerettel mocskolhatom a francia kerettagokat. Legföljebb az a vád érhet, hogy a kelleténél kicsit aggodalmasabban fogom föl a jelenlegi Európa helyzetét. Ennyit megért, hogy odakapott a rántotta. Nem árt néha megtanulni új kifejezéseket, hisz a szép, deformálódó világunk politikailag korrekt nyelvezete igényli a púdert. Ahogy a labdarúgás csúful, prostituálódik, úgy torzul a fölcicomázott szavak értelme. Ha már itt tartunk: ünnepelni sem tudunk. Látták az EB döntő előtti ceremóniát? Miben hasonlított az ókontinens kulturális hagyományaira, netán a francia nép által kitermelt értékrendre? Egy trehányul öltözött lemezlovas sikálta a korongokat a bömbölő diszkóra, miközben az oldalán egy hófehér latexbe gyömöszölt, föltűnően pornószínész-jellegű nőcske tátogott playbackre. Nesze neked Európa! Nesze nektek nemzeti karakter! Nem is csoda, hogy a britek után imitt-amott már hallani a következő kijelentkezőket, akik nem kérnek a közös brüsszeli kalácsból. Miként is lenne hitele egy olyan szövetségnek, aminek a rövidlátó vezetői még azután sem hajlandóak szembe nézni a valósággal, hogy kiderült: a Németországba befogadott egymillió-kétszázezer fős bevándorlóból mindösszesen ötvennégy (!) dolgozik rendesen. A többi ugyanazt csinálja, amit odahaza. Tehát semmit. Csakhogy Berlin, Bécs, Brüsszel vagy Stockholm által itt: szép pénzért. Piszkálja a szegény migger a lábujját, a segély meg jön. Szédületes perspektíva, kétségkívül megéri. Közben bömböl a tévén a focidöntő dizsije, és vonaglik a hófehér fröccsöntött Barbie baba. Szeláví. Még jó hogy az öreg De Gaulle ezt a vircsaftot nem érte meg. Ha most élne, a tankhadosztályával lőné porrá ezeket a bazári majmokat. Kevés okunk van reményre. Sem a világ, sem az itthoni társadalom nem a minőség irányában mozdult el. Az okokat már Márai felfedezte Amerikában. Döbbenten látta, hogy nincs kritika. Se irodalmi, se közéleti, semmi. Azok meg értetlenkedve nézték, hogy minek? A piac diktál, ha megveszik a könyvet jó, ha nem – akkor bukott. Szekértáborok vannak, ahol a másikba tartozó eleve rossz, a miénk meg eleve jó.
Mielőtt valaki azt mondaná, hogy szekértáborok mindig is voltak, hadd tegyem hozzá: régen a kritikus személyes felelősségét adta a bírálathoz. Mikszáth, Babits, Móricz, Rákosi Jenő nem voltak hajlandóak a szekértáborhoz tartozásukat alárendelni a szakmai véleménynek. Ma meg? Nevesített és névtelen senkiházik monomániásan szövik a politika zsinórpadlásán a szálakat. Közben a színház teteje régtől lángokban áll. Atyaég, mi jön még! És még ötven sem vagyok.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése