 |
| Djenovici 2o16. |
Bora Tama hajóra megy.
Gúnynevéhez illően a Tama nem tisztességes úton lesz matróz, ezt mindenki tudja. Valami svindlivel sikerült neki. Ugyanis még a rendes családnevét is kevesen ismerik, szemben az előéletével, amit viszont annál többen. Pedig tőle ártalmatlanabb, becsületesebb figurával aligha találkozni itt, a Kotori-öbölben. Mégsincs rajta mit szépíteni: nomen est omen alapon akad sötét rész eleddigi pályáján. Tizenvalahány évet varrtak rá egykoron. Emberölés vádjával került hűvösre. Ki nem nézné senki ebből a szótlan, alacsony, keszeg-vékony, de inas kis alakból. Hogy kit szúrt agyon, azt a vezeklés felejtő homálya takarja. (A boldogult Cigány Lukács is önvédelemből gyilkolt. Az áldozata fél tucatszor véletlenül esett bele a nyitott bicskájába…)
Bora Tama a Sötét jelzőt tehát nem a gonosztevői múltja, vagy az olaszosan barna bőrszíne okán kapta. Sokkal inkább amiatt, hogy szinte észrevétlen a társadalomban. Se hús, se hal ember. Napi szinten öt-hat tőmondatnál többet nem szól. Amit mond, azt is olyan halkan, hogy a szája mozgásából akár magában imádkozni vélné, aki figyeli. Ha a kocsmában támasztjuk a pultot heten-nyolcan beszélgetve, csak a következő túrakör kirendelésekor döbbenünk rá, hogy Bora Tama már egy ideje ott ülhetett mellettünk, félig üres a korsója. Alig van időnk fölocsúdni. A Sötét Bora ahogy érkezett, ugyanolyan nesztelenül távozik a maga titokzatos dolgára. És most hajóra száll. Tegnap este hamarjában két meglepetéssel is szolgált.
Áldomást fizetett, amihez - mióta az eszemet tudom – nekem soha nem volt szerencsém tőle. Ez nagyon szép gesztus volt. Meg láttam nevetni. Ez viszont nagyon nem szép emlékként marad meg bennem. Tudniillik ha a Sötét Borát nevetni látja valaki, annak gyorsan eszébe jut, hogy akkor már inkább maradjon a régi, megszokott, búval baszarintott Bora. Mert attól a sakálvigyorgástól - dacára a tengerparti meleg szélnek - a hideg futkározott a hátamon. De mivel mindenki vidult, elhessegettem baljós gondolataimat. Elvégre nem nekem kell tizenkét hónapig egy gabonaszállító uszályon éjt nappallá téve, összezárva hajózni a Sötét Bora mérsékelten kellemes társaságában. Szerencsés utat kívántunk hát neki. Szüksége is lesz rá: a Távol-Keleten, a Dél-Kínai tengertől a Csendes-óceán túlsó csücskéig hajókázik majd az óceánjárón, ahol nemhogy kocsmát, de szárazföldet sem fog látni. Mindezt havi hatszáz euróért. Meglepődtek, ugye? Szerintem sincs megfizetve. Aztán kiokosítottak, hogy a Bora Tama-féle harmadosztályú matrózok az első útjuk alkalmával ennyivel kell beérjék. Ez a tanulópénz – ha értik mire gondolok. Később, amikor beválni látszik az illető, mert a hajótársaság jó jellemképet kap róla, és szépeket írnak a matrózkönyvébe, majd emelkedik a fizetése. A harmadik-negyedik szerződésén már akár 5-6 ezer dollár ütheti a markát havonta. Addig viszont mint a vett malac, meg kell húznia magát. A világ telis-tele van állástalan kalandorokkal. Ráadásul a maláj, vagy indonéz matróz nemhogy hatszáz euróért, hanem annak a feléért is képes egy hajón kulizni. Az is tudott tény, hogy Montenegró lakosai nem a munka iránti lázas vágyaikról híresültek el. Ám az új idők szele ezt a kicsiny tengerparti országot is meglegyintette. Van az a pénz, amiért érdemes. A pincérek rendületlenül hordják a koktélokat, mindenütt apartman-hotelek, panziók csalogatják a turistákat. Nyoma sincs már a régi rendezetlen viszonyoknak, a bácskaiak által lefitymált igénytelenségnek. Rend, tisztaság mindenütt. Meg a szerény jólét jelei. Orosz újgazdagok pazar villái sorjáznak szerteszéjjel, skandináv családok a saját utcájukban laknak, és azeri pénzből tőlünk háromszáz méterre épül a környék legmodernebb jachtkikötője. Jövőre, ha elkészül, hétcsillagos (!) luxussal fogja a világ milliomosait várni. Jelzem: az adott területen bő öt évvel ezelőtt még a jugoszláv, később a helyi haditengerészet lepukkant bázisa volt, ölig érő gazzal, rosszvasasra hasonító szomorú környezettel. Most? Onnét pár lépésnyire már ezekben a napokban is kétezer eurót (!) kérnek egy négyzetméterért. No, nem a lakásnak: a földterületnek! És a placcok ára csak kúszik csöndben fölfelé.
Gúnynevéhez illően a Tama nem tisztességes úton lesz matróz, ezt mindenki tudja. Valami svindlivel sikerült neki. Ugyanis még a rendes családnevét is kevesen ismerik, szemben az előéletével, amit viszont annál többen. Pedig tőle ártalmatlanabb, becsületesebb figurával aligha találkozni itt, a Kotori-öbölben. Mégsincs rajta mit szépíteni: nomen est omen alapon akad sötét rész eleddigi pályáján. Tizenvalahány évet varrtak rá egykoron. Emberölés vádjával került hűvösre. Ki nem nézné senki ebből a szótlan, alacsony, keszeg-vékony, de inas kis alakból. Hogy kit szúrt agyon, azt a vezeklés felejtő homálya takarja. (A boldogult Cigány Lukács is önvédelemből gyilkolt. Az áldozata fél tucatszor véletlenül esett bele a nyitott bicskájába…)
Bora Tama a Sötét jelzőt tehát nem a gonosztevői múltja, vagy az olaszosan barna bőrszíne okán kapta. Sokkal inkább amiatt, hogy szinte észrevétlen a társadalomban. Se hús, se hal ember. Napi szinten öt-hat tőmondatnál többet nem szól. Amit mond, azt is olyan halkan, hogy a szája mozgásából akár magában imádkozni vélné, aki figyeli. Ha a kocsmában támasztjuk a pultot heten-nyolcan beszélgetve, csak a következő túrakör kirendelésekor döbbenünk rá, hogy Bora Tama már egy ideje ott ülhetett mellettünk, félig üres a korsója. Alig van időnk fölocsúdni. A Sötét Bora ahogy érkezett, ugyanolyan nesztelenül távozik a maga titokzatos dolgára. És most hajóra száll. Tegnap este hamarjában két meglepetéssel is szolgált.
Áldomást fizetett, amihez - mióta az eszemet tudom – nekem soha nem volt szerencsém tőle. Ez nagyon szép gesztus volt. Meg láttam nevetni. Ez viszont nagyon nem szép emlékként marad meg bennem. Tudniillik ha a Sötét Borát nevetni látja valaki, annak gyorsan eszébe jut, hogy akkor már inkább maradjon a régi, megszokott, búval baszarintott Bora. Mert attól a sakálvigyorgástól - dacára a tengerparti meleg szélnek - a hideg futkározott a hátamon. De mivel mindenki vidult, elhessegettem baljós gondolataimat. Elvégre nem nekem kell tizenkét hónapig egy gabonaszállító uszályon éjt nappallá téve, összezárva hajózni a Sötét Bora mérsékelten kellemes társaságában. Szerencsés utat kívántunk hát neki. Szüksége is lesz rá: a Távol-Keleten, a Dél-Kínai tengertől a Csendes-óceán túlsó csücskéig hajókázik majd az óceánjárón, ahol nemhogy kocsmát, de szárazföldet sem fog látni. Mindezt havi hatszáz euróért. Meglepődtek, ugye? Szerintem sincs megfizetve. Aztán kiokosítottak, hogy a Bora Tama-féle harmadosztályú matrózok az első útjuk alkalmával ennyivel kell beérjék. Ez a tanulópénz – ha értik mire gondolok. Később, amikor beválni látszik az illető, mert a hajótársaság jó jellemképet kap róla, és szépeket írnak a matrózkönyvébe, majd emelkedik a fizetése. A harmadik-negyedik szerződésén már akár 5-6 ezer dollár ütheti a markát havonta. Addig viszont mint a vett malac, meg kell húznia magát. A világ telis-tele van állástalan kalandorokkal. Ráadásul a maláj, vagy indonéz matróz nemhogy hatszáz euróért, hanem annak a feléért is képes egy hajón kulizni. Az is tudott tény, hogy Montenegró lakosai nem a munka iránti lázas vágyaikról híresültek el. Ám az új idők szele ezt a kicsiny tengerparti országot is meglegyintette. Van az a pénz, amiért érdemes. A pincérek rendületlenül hordják a koktélokat, mindenütt apartman-hotelek, panziók csalogatják a turistákat. Nyoma sincs már a régi rendezetlen viszonyoknak, a bácskaiak által lefitymált igénytelenségnek. Rend, tisztaság mindenütt. Meg a szerény jólét jelei. Orosz újgazdagok pazar villái sorjáznak szerteszéjjel, skandináv családok a saját utcájukban laknak, és azeri pénzből tőlünk háromszáz méterre épül a környék legmodernebb jachtkikötője. Jövőre, ha elkészül, hétcsillagos (!) luxussal fogja a világ milliomosait várni. Jelzem: az adott területen bő öt évvel ezelőtt még a jugoszláv, később a helyi haditengerészet lepukkant bázisa volt, ölig érő gazzal, rosszvasasra hasonító szomorú környezettel. Most? Onnét pár lépésnyire már ezekben a napokban is kétezer eurót (!) kérnek egy négyzetméterért. No, nem a lakásnak: a földterületnek! És a placcok ára csak kúszik csöndben fölfelé.
Ez a kis állam bámulatra méltó önfegyelemmel és
bölcsességgel mutatta meg a világnak, miként kell tőkét kovácsolni a
függetlenségből. A podgoricai politikai garnitúra évtizedek óta betonkeményen
irányít. Alig-alig szólnak bele a polgárok ügyeibe. Adót persze szednek, de itt
nincs sok bürokratikus karatézás. Nem nyúzzák a magánszektort, hagynak nekik
elég kiskaput. Jobbára mindenki elégedett. Izgulni nincs min. A turistabuszok
özönlenek a vadonatúj utakon, szezon után meg szerényen eléldegélnek az
albán-török-boszniai-horvát csempészáruból. A fiatalabbak közben viszik hírét a
tengerpartjuknak, a kultúrájuknak. Két napja ért haza a falu néptánc-csoportja.
Másodikak lettek egy katalán fesztiválon, ahol nyolcvan csoport lépett föl
Skóciától Ukrajnáig. Kilencezer euró volt az útjuk, tíznapnyi föllépéssel. A
nagy öröm közepette, a falu helyi közösségének elnöke a fülem hallatára hétfőre
ígérte meg nekik a pénzt. Kérdeztem, a költségvetésből fedezi? Felét igen. Felét
meg összeadják a helyi privátok - volt a válasz. Kérem szépen: ők lennének a
lesajnált Crna Gora? Vagy nekünk nem ártana önvizsgálatot tartanunk?
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése