A kontár pedagógus buzgul

VIII. rész

Családlátogatás

Fotó: Gulyás Bertalan

Van időm, éppen szabadságolok. Ezért bocsánat, hogy kétutcányival előbbről kezdem a mai kis beszélyemet. Úgy vagyok ezzel, mint az egyszeri maratonfutó, aki miután célba ért - látva a stadionnyi ember lelkesedését -, úri passzióból fut még a közönségének két-három tiszteletkört. Újfent a tanügybe kalandozok majd, jóllehet meglátják: rendőrökkel indítok. Velem ellentétben mégse ijedezzen senki.

Történt, hogy egy jó évvel ezelőtt vittük a ganét hazulról. Menetrendszerű szokott lenni az ilyesféle aktus. Jó nagy volt már a rakás a hátsó udvar csücskében, ideje érkezett tisztába tenni a ház tájékát. Finomkodhatok, de Kanizsán ezt a műveletet ganéhordásnak hívják. Ettől szebben a lényeget, a művelet princípiumát megnevezni nem tudom. (Hacsak nem mondom dudvának, ám ezt a kifejezést a tiszántúli, a bánáti atyafiak használják, akikkel mi – bácskaiak – aligha szeretnénk közösködni. Régi a vita közöttünk ki is lehetett a haragszomrád okozója, s mivel több száz év sem volt elég a viszály megnyugtató lerendezésére, újból gerjeszteni végképp nem látom értelmét… Trágyát meg hordjanak a szociológia-néprajz szakos bölcsész zsenik, meghagyjuk nekik.)

Szóval - villáztuk a ganét. Az udvar közepére lökött lovas kocsira pakoltunk. A sógor odafönt igazította, taposta a gumicsizmás lábával, én meg alulról adagoltam neki. Jó sok volt már a kocsin, bogárhátúra sikerült a rakomány. Emeletnyire tornyoltan, a tetejében a sógorral. Onnét a magasból kiláthatott az utcára, mert egyszer csak szólt, hogy álljunk meg. Valakik jöttek, benyitottak a kapun. Karcsi, keresnek a rendőrök, mondta miközben – esküszöm! - vigyorgott hozzá… Szó nélkül az istálló mellé támasztottam a villát és a hátsó udvarból előóvatoskodtam. A mi szép udvarunk nyírott gyöppel, virágos kerttel a kapuig vagy húsz lépés. Nem sok. De higgye el nekem bárki, azon a húsz lépésen egy fél élet, sok-sok dimenzió, a hamarjában keletkező galaxisok, és az univerzum összes impulzusa megfordul az ember agyában, ha szerb rendőrök várnak rá a bejárati ajtónál! Torok-, gyomor szűkül, gyűszűnyire húzódnak a záróizmok, ánusz-rángás, zabszem-effektus…Közben kattog az agy. Nem fizettem volna be a kihágási bíró ítéletét, a nyavalyás biciklilámpa miatt? Vagy a régi bűneim aktájáról fújták le a port, amikor a kompániával megsüvegelendő rekordokat fújtunk a szondába? Akkoriban rendszeresen várt bennünket egy buzgó közeg a strand-diszkós szombat hajnalokon, szöktünk előle mint a pockok. Vajon megúszom börtönnel azokat a tinédzser-kori átmulatott éjszakákat, vagy most vernek meg miatta, radiátorhoz bilincselten, visszamenőleges hatállyal törik el a kezemet? Utólag ülöm le a megjelent politikai karikatúráim hozadékát? Föltámadt Milosevity? Szellős lesz a cella, vagy kenyéren-vízen diétáztatva, magánzárkába csuknak? Narancsot majd hozhatnak-e a látogatók? Az élet nem mozifilm forgatókönyve. Nem egy krimi. Nemhogy a telefonszám, hamarjában egy nyamvadt védőügyvéd neve sem jut ilyenkor az eszembe. És egyáltalán: megengedik-e, hogy gyorsan átöltözzek, vagy a hátralévő börtönéveimet istállószagú bekecsben, ganajos gumibocskorban lesz muszáj abszolválnom? Körülbelül az ötödik lépés tájékán elvetettem a közlekedési vétség lehetőségét. Már biztos voltam benne: följelentett valaki. No, baszki pósakarcsi, dünnyögtem magamnak – ha pörre kerül a dolog, legyen bármi is, belőled sem lesz egyhamar énekes halott. Ing-gatya rámegy a költségekre. Pont ez hiányzana. Rövidre fogom, s inkább a költőt idézem: jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat. A rendőrök vártak. Autójuk a házunk előtt, a villogó kék fény még kikapcsolva, ők meg a kapuban toporogtak. Falfehér ábrázatomat látva a jóindulatúbbik – nagy szó ám ez egy rendőrnél! – rögtön intett, rám mosolyodott hogy semmi baj, egyelőre elmarad a kivégzésem. Csak egy rajzot szerettek volna rendelni, és mivel az új törvény értelmében hívatlanul már Szerbiában sem léphetnek be senki polgári otthonába, kénytelenek voltak odakünn megvárni. Azt most ne firtassuk, mekkora kő esett le a szívemről, hogy megfürgültem… Örömömben beinvitáltam őket, és míg odabent tüsténkedtem körülöttük nem győztem magamban csodálni ezt a szokatlan, európai arculatot. Az új rendőri ars poeticát. Alapja ennek a római- és az angolszász jogrendszer ősi törvénye, ami kimondja a hajlék, a ház, az otthon szentségének sérthetetlenségét. Jól is van ez így. Ahogy a rendvédelmi szervek, úgy senki más ne csorbítsa a magánélethez való jogunkat. Az jöjjön az otthonunkba, akit mi kiválasztunk, akinek megengedjük. Ugyanígy: az jöjjön az országunkba, akit mi beengedünk...

Vagy a tanügyünk van elmaradva a rendvédelmi szervek elvszerű, dicséretes változásaihoz képest, vagy mostanra is maradt annyi ázsiója a tanárembernek, hogy a családlátogatás lehetőségének kiiktatását még nem vetette föl senki minisztériumban túlbonyolító idióta. Mert ha azt vesszük, hogy iskolai órán olykor egyik-másikukat megpofozza, megrugdossa némely diák, és az anyázást is egyre gyakrabban tűrniük muszáj – teli vannak jogokkal ezek az Y generációs csemeték - kész szerencseként, a megengedőbb viszonyulás diadalaként kell értelmezni, amikor családlátogatás címén a problémásabb tanulókat megvizitálhatja az osztályfőnökük.

Emlékszem, régen nálunk is járt a tanító nénim. Nem értettem aznap délután - egy snassz mezei hétköznapon - miért kell a misére járó ünneplő nadrágomat fölvenni, ráadásul fehér cérna-zoknival, meg hogy anyám miért fésül vizes fésűvel választékot az amúgy is lenyalt hajamba? Furcsa volt, hogy a nappali szobában szervírozták a kávét. Az ülőgarnitúrán! A rajzos, porcelán díszcsészékbe! A mama stafírungjába, amit addig csak vitrin mögül bámulhattam! Szentségtörésnek tűnt. Közönségesen a konyhában itták a kávét a fölnőttek, vagy jó időben kint a teraszon. A társalgást is magasröptűnek találtam, szokatlanul kedves volt mindenki. Aztán elment a tanító néni, leparancsolták rólam a fehér nadrágot, a kellően utált zoknit, s mehettem az árokpartra papsajtot gyűjteni a többi mezítlábas cimborával együtt.

Ahogy öregedtem, hozzánk is kezdtek járni a tanárok. A lányaim tanító nénijei, később az osztályfőnökök. Én is vettem kétféle ásványvizet, flancosabb üdítőket. Nehogymá’. Még megszólnak, hogy nem telik. Van buborékos, meg mentes is, kérem szépen. Komplettát kér, vagy jó lesz a tehéntej? Bolti kiszerelés, de van ilyen kicsi, semmire való tégelyecskés is. Az úgyis úribb. Le ne vesse a cipőjét! Mi sem szoktuk. (Dehogynem.) Kerüljön beljebb. Igen, nálunk mindig ekkora a rend, a tisztaság. Mintha nem is emberek laknának a házban, hanem múzeumi tárlat gyanánt működik az otthonunk... 
Ismerős a helyzet, ugye?

Akkoriban nem, csak mostanában tűnődök el azon, hogy ha engem küldenének valahová családlátogatóba, vajon mi lenne az, amit legelőször észrevételeznék? Amiről egyből megállapíthatnám, hogy a rám bízott iskolás gyerek lakhatási-, családi-, szociális-, mentális körülményei elégségesek-e, vagy akadnak zavaró tényezők. Arra jutottam - tessenek szívesek megkapaszkodni! -, én a családi spájzba szeretnék bepillantani! Igen! Megnézni a frizsider intim hűsét. Ó, mennyi mindenről árulkodhat egy derék éléskamra félretett magányú belbecse! Látlelete a család igényességének, az előrelátásának, a pedantériának. Ezerféle mindennek. A hűtő, a frizsider, a dunsztos üveggel rakott polcok teli szájjal árulkodnak a házon belüli kis közösség mindennapi viszonyairól. Nem csak a gazdagságról, az anyagi biztonságról. Inkább a gondoskodás tisztességéről. Erről egyre kevesebbet beszélünk. Helyette a gyerek markába nyomott zsíros zsebpénz, sokszor az apanázs kilúgozott felelőssége veszi le a szülőről a terhet. Mármint az utódokkal való törődés „terhét”. Sok családlátogatást javasolnék, még többet. Beszélgetést. Személyes ismeretséget.
Közben anyukát a virágairól faggatnám, apuka meg elkísérne a fészerbe, a fáskamrába, a garázsba, hadd lám, ott rendet tart-e, ahol csak az ő igényéről szól a történet? A gyerekszobát mikor porszívózza a lakója? Van-e házi állat, kis kedvenc, akiről gondot kell viselniük? Egyórányi diskurálás, terepszemle után hellyel-közzel tiszta képet kapna minden osztályfőnök arról, milyen környezetből és hogyan érkezik a diákja az iskolai órákra.

Ezt az elcseszett világot csak úgy lehet újjáépíteni, ha néhányan nekimennek a kemény falaknak és rést ütnek azokon. Ezért ahogy az orvost, úgy a tanárt is engedjük be a házunkba. Mindketten jót akarnak. S ha megtörténik, hogy ezután nem hazudozunk egymásnak, ha őszintén, közhelyek nélkül tudunk beszélni, annak a nekünk legfontosabbak, a gyermekeink lesznek a legnagyobb haszonélvezői.

Pk