POZSONYI ELVTÁRS LISTÁJA

„Archiválok mindent, cikkeket, fotókat, videókat, hogy ki mit mondott, ki milyen eseményen vett részt és ki tapsolt ragyogó szemmel. Egyszer majd sokan közületek ezért nagyon fogjátok szégyellni magatokat, néhányan megbánjátok, bocsánatot kértek, de a legtöbben megpróbáljátok majd letagadni, hogy valaha is így gondolkodtatok volna, hogy magasba lendült a jobb karotok, megpróbáljátok majd eltüntetni a nyomokat. De a gyalázat gyalázat marad, és én emlékeztetni foglak benneteket rá.”

Pressburger Csaba

Minden év február 23-án (a Vörös Hadsereg napján) Stirlitz harmonikával járta Berlin utcáit és tereit, közben kozák dalokat énekelt. Nem is sejtette, hogy ezekben a napokban milyen közel állt a lebukáshoz.

Ma már tudom: egész tegnapig csak szunnyadt bennem a rettegés, holott lelkem zugában mindvégig kísértett a kétségbeesés. Eddig sikerült lepleznem. Negyvenhat év alatt ennyi furfang szorult belém. Idáig dugva rejtegettem minden majrémat, mint macska a piszkát. Ám mostantól kiszakadt belőlem és elementáris erővel vágott gyomorszájon a félsz. Hiába, senki sem kerülheti el a végzetét. Bibliai időket élünk. Amitől tartottam – bekövetkezett. Pozsonyi elvtárs listázik. Bevégeztetett. Lebuktunk.

Sokáig azt hittem megúszom. Abban a hiszemben kapálgattam kertemet, tenyésztettem jószágot a magam – és néhanapján mások – kedvére, hogy az életem első két évtizedéből ismerős diktatúra haszonélvezői, mindama mocsok, amiben lögybölődni volt muszáj, annak a sok mihaszna embernek a történelem optikáján körösztül vizsgált ténykedése múló epizód marad csupán. De nem. Ahogy a lakodalmas rock nem ért véget a rendszer bedöglése után, úgy a listázgatás sem került a szemétdombra. Mindig előtúrja onnét valaki. A 3+2 magnókazettáival egyetemben a dudvában viruló szakszervezeti bizalmisok írmagja is olykor szarba szökken.

Nem számít, hogy kisnyilas házmesterként, szatyros följelentgetőként, önkéntes ügynökként, spicliként vagy aktuális haza- és nemzetárulóként, de az ilyen polgártárs hangyaszorgalommal céduláz, dokumentál, gyűjti az információkat. Hátha egyszer valamire jó lesz. Majd ha eljő az ő ideje! Rákosi fodrásza, Sztálin bajuszkeféje, Hitler herezacskója, Metternich ölebe: tökmindegy neki. Teszi a dolgát. Ez a szatiszfakciója, énekelné a jó öreg Jagger Miska. 

Nem irigylem Pozsonyi elvtársat. Elképzelem szegény embertársam roggyant lelkét, ám akármennyire helyénvaló lenne, nem tudok rá megesküdni, hogy emiatt sajnálom. Ha valaki kényszerképzetben listázgató, és ezt nem röstelli hangoztatni, azon nevetni kell, mint a kantáros nadrágban partizánosdit játszó kiskölykön. Egyik is, másik is – gyerekes dolog. Hadd plagizáljak, kitelik tőlem: sekély a kéj. Ja, persze. A küldetéstudat, a mozgalmi hevület. Sok mindent megmagyaráz. Mégis: ennyire nyíltan fölvállalva, pláne fenyegetőzve, kvázi letolt gatyával óvatosabban kéne mászkálni a délvidéki közélet bikakarámjában. Szar lehet ennyi dacból élni.

Azért ma reggel, „ragyogó szemmel” fölébredvén a rend kedvéért megnéztem a „magasba lendülő jobb karom” tövében a hónom alját. Hátha kopott kicsit a Pozsonyi elvtárs által odatetovált SS személyi számom. Szívesen eltüntetném a nyomait, ha tehetném, mert mostantól jó lesz vigyáznunk, nekem, meg még pármillió magyar ajkú honfitársamnak, ugyanis fekve-kelve Damoklész kardját, vagyis Pozsonyi elvtárs epével buggyantott pennáját fogjuk tudni a fejünk fölött. Atyaúristen.

Pedig hogy vágyna már az ember egy kis nyugalomra! Ehelyett itt kezd tutulni a végzet, fújja a sípot a tegnap alszele, mert valaki az erőt érzi magában Sötét Nyalúrként, és nesze: az én múltam, gondos szöszmötölő kezek munkája révén kiviláglik majd, oszt lesz nemulass. (Csak az az 1978 tavaszán vásárból lopott seggbefújó kiskakas ki ne derüljön!)

Mindenestre kora reggel rögtön a párna cihájába fúrtam az arcom, ne lássák a gyerekek, hogy borított el a vajdasági magyarságom szégyenének a pírja.

Az ilyen Pozsonyi-félék miatt.

   Pósa Károly