2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. október 19., szerda

Kis Kanizsai Enciklopédia - 11.


Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.


antikvárium - Álom és valóság összeharagudásából még sosem származott semmi hasznosság. Egy füst alatt ébren is lenni meg aludni: a tudatot megrendítő állapot. Ha szerencsénk van – mondom, amennyiben kegyes a sors, csakugyan méltányos velünk –, alvás után mulatságos qui pro quo kerekedik ki belőle, és ilyenkor megesik, bizony előfordult már, hogy reggelenként elő kellett vennem a személyimet: ugyan ki is borotválkozik ott velem szemben? Kié az arc, ez a tükörből visszanéző báva tekintet? Közben az álom gurult, egyre messzebbről, egyre haloványabban integetett vissza. Lépni kellett hát utána. Álom nélkül olyan az ember, mint a gyöngyét veszejtett gyöngykagyló. Nagyon elszegényedett. Elég baj az, ha már valakinek a vágyait is zálogházba kényszeríttette az élet. Azokat a drága képzeteket meddő erőfeszítés onnét kiváltani. Reggelente, ébredéskor ezért szoktam megnézni a kinyújtott mutatóujjamat. Határozottan és figyelmezően rám meredve emlékeztet arra, milyen pózban talált rám az eszmélet: hol ért véget az aznap éjjeli éteri utazásom, amit manapság őrizni illene, emlékezetbe vésni, lejegyezni, iránytűt és kódolt térképet mentve a következőkhöz, hogy a kincses fölfedezésekkel járó majdani elszenderülés alkalmával ott folytathassam, ahol abbahagytam. Nem a tudományos igény miatt. Azt hiszem, azzal nem sokra mennék. Hagyom a pszichoanalízist. Mást sem csinál mostanában a világ szakismerete, csak szedi szét az embert. Diagnosztizál, boncolgat, cincálja szét a másikat, a lelkét, a szellemét; folyton a belsőnket tanulmányozná; átvilágítja a tüdőnket, a májunkat, a beleinket kamerázza, a szívünk legtitkosabb zugának zörejeit is lehallgatja, ködös fóliákra fotózza a csontjainkat, és mindezt miért? Csak azért, mert a mostani szokás diktálta módszerekkel szilánkokra bontva gondolnak megérteni bennünket, és a mindenséget is. Egyre apróbbra és még apróbbra szeletelik tehát a létezőt, már az atommagocskák is túl ormótlanok, dinnyeföldön hagyott tohonya gömbök, meghéjazzák, szelik, morzsálják, porrá őrölten gusztálják, majd tovább osztják őket, mígnem a semmi lefaragott tűjének a végére nem jut a sok tudós. Régebben, amikor még a perspektívát sem használta az alkotó archaikus ember, azokban a korokban csak a nagy egészhez, vagyis a Teremtőhöz való viszonya volt a mérce. Nem kellett látószög, mert adva volt, helyén tudták mi a fönti és mi a lenti, hol a bal és a jobb. Az akkoriak álma ezért lehetett egyenesebb, tömbszerűbb, mozdíthatatlan és mégis könnyű, légiesen káprázatos, világos, képszerű, közérthető, ugyanakkor ebben a nyers egyszerűségében – ami megmaradt belőle – máig megrendítő erejű. A fölösleges bűntől mentes. Viszont ami ma születik az alvatag emlékezésből, annak többnyire köze sincs hozzánk. Semmihez. Az eszmék alkonyán nehéz szétcsapni a nem létező szárnyakat. Alig akadna, mi a végtelenséget hozná közelebb. Esetleg, ha hírét vesszük valaminek. Keresni tudni kell. Itt vannak a versek, a képek, az érthetetlen írások tömkelege, a zagyva színművek és könyvek, amiket előszeretettel kínálnak az antikváriumok kirakatai. A szegedi főutcán is van egy. Bakelit hanglemezeket árulnak belül, a tornyozott könyvespolcokon túl, ahol a legnagyobb kolostori homály lappang. Muzsika szokott onnét előszüremleni. Néha percegő akkordokat szánt a lemezjátszó tűje, néha valami néger trombitál, jajgató a swing, néha a képzelet és a belátás mezsgyéjén Szvjatoszlav Richter meg Cortot zongorafutama, vagy egy kövér, síró nő áriája hallatszik. Közönség híján a dal mindig nagyon diszkrét, értetlen, magányosnak tűnik. Alighanem éppen ezért olyan halk, szerény, megszakítható, akár a vékony pókháló. A bolthelyiség bal fölső csücskében, átellent a vitrinben porcelán mütyürök sorjáznak: nagyanyáink legyezője, színes képeslapok százhúsz évvel ezelőtti korzórészletekkel, metszett poharak, kastélyok dagerrotípiái; rézveretes tálkák, bonbontartók, míves nyelű kiskanál, ezüst brosstű, korabeli pipaszurkáló szent bazári kínálata tarkállik, amit listázva csak egy szép, szálkásan egyenesedő, gótikus sorokban leírt korabeli német lányregény ószeresénél találhatni. A fantáziánkra van bízva, mi azokból a meztelen minőség. Én minden antikváriumi látogatáskor kicsit átlényegülök. A holt tárgyak között a halhatatlanság ígérete csalogat. Széjjelbonthatatlan, szövevényes kapcsolat fűz a nyomtatott papíralapú tárgyakhoz, jószerével mindenhez, amire a könyv fogalmának leírása ráillik. Amint bebotlok a régiségekkel zsúfolt üzlet üvegajtaján, pavlovi reflex-szerűn összerándul a gyomrom. A tarkóm viszketni kezd, kikapcsol a biológiai órám, s bár magától tovább végzi munkáját a vegetatív idegrendszerem, ám az összes többi idegpályám rááll arra, hogy kihüvelyezze a fölhalmozott készletből a nekem kedves dolgokat. Sínylő akarattal szoktam véget vetni a keresésnek: a magamfajtának a zsebe általában visszahőkölteti a vásárló szenvedélyt. De mivel a szív meg húz, többnyire megegyezik a háborgó akarat a makacs lehetőséggel: egy-két olcsóbb kiadvány hazajön velem, hadd olvassak kedvemre, örömmel, elégtétellel meg zsibbadó álmélkodással, ha eddig föl nem fedezett értékű írások révén újfent ragadhat rám egy kis nesze a műveltségnek, megismerése mások bölcsességének. Kényes természetű lakó minden új könyv a házban. Idő kell, míg megszereti, megszokja a szobát, míg a polcon helyet szorít neki a többi. Nem vétek sokat az igazság ellen, ha azt mondom: az antikváriumi kiadványokat szeretem leginkább. Mintha megharcoltam volna értük. Sokszor négykézlábra eresztetten, szédülő fejjel, sajgó derékkal másztam elő a könyvespolcok közül, mire diadalittasan a kasszához tehettem valamelyiket. Az asztronauták kilencven perc alatt száguldják körbe a földtekét. Egy könyvben, ha megkondul az igazság harangszava, képesek vagyunk egy pillanat alatt bejárni a világot.

Pk
   

Nincsenek megjegyzések: