Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata.
antikvárium - Álom és valóság összeharagudásából még sosem származott semmi hasznosság.
Egy füst alatt ébren is lenni meg aludni: a tudatot megrendítő állapot. Ha
szerencsénk van – mondom, amennyiben kegyes a sors, csakugyan méltányos velünk
–, alvás után mulatságos qui pro quo kerekedik ki belőle, és ilyenkor megesik, bizony előfordult már, hogy
reggelenként elő kellett vennem a személyimet: ugyan ki is borotválkozik ott
velem szemben? Kié az arc, ez a tükörből visszanéző báva tekintet? Közben az
álom gurult, egyre messzebbről, egyre haloványabban integetett vissza. Lépni
kellett hát utána. Álom nélkül olyan az ember, mint a gyöngyét veszejtett
gyöngykagyló. Nagyon elszegényedett. Elég baj az, ha már valakinek a vágyait is
zálogházba kényszeríttette az élet. Azokat a drága képzeteket meddő erőfeszítés
onnét kiváltani. Reggelente, ébredéskor ezért szoktam megnézni a kinyújtott
mutatóujjamat. Határozottan és figyelmezően rám meredve emlékeztet arra, milyen
pózban talált rám az eszmélet: hol ért véget az aznap éjjeli éteri utazásom,
amit manapság őrizni illene, emlékezetbe vésni, lejegyezni, iránytűt és kódolt
térképet mentve a következőkhöz, hogy a kincses fölfedezésekkel járó majdani elszenderülés
alkalmával ott folytathassam, ahol abbahagytam. Nem a tudományos igény miatt.
Azt hiszem, azzal nem sokra mennék. Hagyom a pszichoanalízist. Mást sem csinál
mostanában a világ szakismerete, csak szedi szét az embert. Diagnosztizál,
boncolgat, cincálja szét a másikat, a lelkét, a szellemét; folyton a belsőnket tanulmányozná;
átvilágítja a tüdőnket, a májunkat, a beleinket kamerázza, a szívünk
legtitkosabb zugának zörejeit is lehallgatja, ködös fóliákra fotózza a csontjainkat,
és mindezt miért? Csak azért, mert a mostani szokás diktálta módszerekkel szilánkokra
bontva gondolnak megérteni bennünket, és a mindenséget is. Egyre apróbbra és
még apróbbra szeletelik tehát a létezőt, már az atommagocskák is túl
ormótlanok, dinnyeföldön hagyott tohonya gömbök, meghéjazzák, szelik,
morzsálják, porrá őrölten gusztálják, majd tovább osztják őket, mígnem a semmi
lefaragott tűjének a végére nem jut a sok tudós. Régebben, amikor még a
perspektívát sem használta az alkotó archaikus ember, azokban a korokban csak a
nagy egészhez, vagyis a Teremtőhöz való viszonya volt a mérce. Nem kellett
látószög, mert adva volt, helyén tudták mi a fönti és mi a lenti, hol a bal és
a jobb. Az akkoriak álma ezért lehetett egyenesebb, tömbszerűbb, mozdíthatatlan
és mégis könnyű, légiesen káprázatos, világos, képszerű, közérthető, ugyanakkor
ebben a nyers egyszerűségében – ami megmaradt belőle – máig megrendítő erejű. A
fölösleges bűntől mentes. Viszont ami ma születik az alvatag emlékezésből,
annak többnyire köze sincs hozzánk. Semmihez. Az eszmék alkonyán nehéz
szétcsapni a nem létező szárnyakat. Alig akadna, mi a végtelenséget hozná
közelebb. Esetleg, ha hírét vesszük valaminek. Keresni tudni kell. Itt vannak a
versek, a képek, az érthetetlen írások tömkelege, a zagyva színművek és
könyvek, amiket előszeretettel kínálnak az antikváriumok kirakatai. A szegedi
főutcán is van egy. Bakelit hanglemezeket árulnak belül, a tornyozott könyvespolcokon
túl, ahol a legnagyobb kolostori homály lappang. Muzsika szokott onnét
előszüremleni. Néha percegő akkordokat szánt a lemezjátszó tűje, néha valami néger
trombitál, jajgató a swing, néha a képzelet és a belátás mezsgyéjén
Szvjatoszlav Richter meg Cortot zongorafutama, vagy egy kövér, síró nő áriája
hallatszik. Közönség híján a dal mindig nagyon diszkrét, értetlen, magányosnak
tűnik. Alighanem éppen ezért olyan halk, szerény, megszakítható, akár a vékony
pókháló. A bolthelyiség bal fölső csücskében, átellent a vitrinben porcelán
mütyürök sorjáznak: nagyanyáink legyezője, színes képeslapok százhúsz évvel
ezelőtti korzórészletekkel, metszett poharak, kastélyok dagerrotípiái;
rézveretes tálkák, bonbontartók, míves nyelű kiskanál, ezüst brosstű, korabeli
pipaszurkáló szent bazári kínálata tarkállik, amit listázva csak egy szép, szálkásan
egyenesedő, gótikus sorokban leírt korabeli német lányregény ószeresénél
találhatni. A fantáziánkra van bízva, mi azokból a meztelen minőség. Én minden
antikváriumi látogatáskor kicsit átlényegülök. A holt tárgyak között a
halhatatlanság ígérete csalogat. Széjjelbonthatatlan, szövevényes kapcsolat
fűz a nyomtatott papíralapú tárgyakhoz, jószerével mindenhez, amire a könyv
fogalmának leírása ráillik. Amint bebotlok a régiségekkel zsúfolt üzlet
üvegajtaján, pavlovi reflex-szerűn összerándul a gyomrom. A tarkóm viszketni
kezd, kikapcsol a biológiai órám, s bár magától tovább végzi munkáját a vegetatív
idegrendszerem, ám az összes többi idegpályám rááll arra, hogy kihüvelyezze a
fölhalmozott készletből a nekem kedves dolgokat. Sínylő akarattal szoktam véget
vetni a keresésnek: a magamfajtának a zsebe általában visszahőkölteti a vásárló
szenvedélyt. De mivel a szív meg húz, többnyire megegyezik a háborgó akarat a
makacs lehetőséggel: egy-két olcsóbb kiadvány hazajön velem, hadd olvassak
kedvemre, örömmel, elégtétellel meg zsibbadó álmélkodással, ha eddig föl nem
fedezett értékű írások révén újfent ragadhat rám egy kis nesze a műveltségnek, megismerése
mások bölcsességének. Kényes természetű lakó minden új könyv a házban. Idő
kell, míg megszereti, megszokja a szobát, míg a polcon helyet szorít neki a
többi. Nem vétek sokat az igazság ellen, ha azt mondom: az antikváriumi
kiadványokat szeretem leginkább. Mintha megharcoltam volna értük. Sokszor négykézlábra
eresztetten, szédülő fejjel, sajgó derékkal másztam elő a könyvespolcok közül,
mire diadalittasan a kasszához tehettem valamelyiket. Az asztronauták kilencven
perc alatt száguldják körbe a földtekét. Egy könyvben, ha megkondul az igazság
harangszava, képesek vagyunk egy pillanat alatt bejárni a világot.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése