2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. október 27., csütörtök

MINDEN RÉTI VADVIRÁGUNK




Kezdetben csak az ige létezett. Örültünk magunknak. Önzőek lehettünk, ma már nyilvánvaló. Némi bűntudatom akad, valahányszor fölsejlenek azok a régi idők. Akkoriban észre sem vettük őket. Idegenek, távoliak, kifürkészhetetlenek, és kicsit hűvösek voltak, mint az októberi ködös látóhatár. Levegőként néztünk át rajtuk, de tán annyira sem hiányoztak, mint a víz alá merüléskor egy tüdőnyi tartalék, vagyis a lélegzéshez szükséges oxigénmennyiséggel szemben egyáltalán nem számítottak. Jó sokáig csak töltelék gyanánt, muszájból válogattuk be őket a kiütőcske csapatba, cserepados játszótársként, megtűrt pajtásként bántunk velük. Néha mégis rájuk fanyalodtunk. Jobb híján csibészkedtünk velük. Nem vettük őket komolyan. Kényeskedtek, hamar elpicsogták magukat. Értékelhetetlen volt a teljesítményük. Rosszabbul másztak fára, gyengék voltak, ha valamit meg kellett emelni, ügyetlenebbül bántak a labdával, sokszor elrontották a játékot, miattuk állt a meccs, a leghamarább lehetett őket megtalálni, elbújni is bénán bújtak, szaladni sem olyan nagyon tudtak, nem beszélve arról, ahogy az összes, akit ismertünk antitalentumnak bizonyult, rögtön amint egy követ kellett elhajítania. Könyékből, merev karral dobtak, célba sose találtak. Még kacsázni sem lehetett velük. Sokat beszéltek, csupa sületlenséget, amin csak ők tudtak nevetni, egy másik valóságból származók módjára gondolkodtak, más srófra járt az eszük. Sikoltoztak, ha békát fogtunk, nemkülönben ha földigilisztát, lóbogarat, undorodtak a dévérkeszegektől, a színes napkárászokat meg túl szúrósnak találták. Górézni egy istennek nem akart volna egyik se, pusztán az egér fölemlegetésébe is belebetegedtek, már léptek is el onnét jó messzire. Még a papasajtot sem ették. Édes szájúak voltak, finnyásak, cukros kenyeret megvizezve szerették uzsonnára, mi meg irtóztunk tőle, össze-vissza ragadt utána a kezünk, hiába nyálaztuk, vízzel lehetett csak lemosni, az meg hol volt, hol meg nem. Leginkább nem, de az árok alján mindig találtunk nyirkos pocsolyalét, megült a tócsa a fű között, abba dörgöltük a tenyerünket. Kicsit posványos szagúak, büdösek lettünk ugyan, viszont avval egyikünk sem törődött: nem szagolgattuk egymást és minden rendben lévőnek találtatott.  
Aztán egy napon föltűnt, hogy némelyikük hovatovább egy fél fejjel már magasabb tőlünk: megnyúlt a combja. Másként fogta össze a haját, frizurát csinált magának, valamiért megbűbájosodott a külseje. Teltebb lett az alakjuk, húsosan puhán kezdték viselni magukat. Egyre-másra érezni lehetett a bőrük tiszta, édeskés illatát, meg már mellek lankája domborodott az iskolába járó kötött pulóverük alatt, és attól a föl nem jegyzett, de megélt pillanattól egyszeriben a zsigereinkkel kezdtük méregetni valahányukat. Mindannyiukat. A homlokuktól lefelé egy adta érzékiség sugárzott belőlük, s amint a tekintetünk összekapaszkodott mintegy vezényszóra meggyorsult a szívverésünk, átzsibbadt rajtunk a kamaszos vágy, elkezdtünk egy tőlünk merőben szokatlan módon gondolkodni. Milyen ostobák voltunk! Mennyire nem értettük a kapcsolatok nyelvét, a magyarázatok nélküli beszédet, a szerelem nagyon mély, titkos, sorsszerű érzését! Pontos fogalmak, rendszerek híján, mintegy gesztusok szintjén, csak dadogva, sok botladozással sajátítottuk el a tudásnak nem nevezhető érzelmi ábécét, ki ügyesebben, gyorsabban, ki meg tétován, rengeteg kudarcélménnyel, szorongással, és mégis űzetve az összetartozni vágyás reményétől, a valakihez kötődés örök emberi késztetésével. Alighanem akkor értünk mi is emberré. Keddről szerdára virradóan, minden gyöngédség nélkül váltunk nagyfiúkká. Nem volt ebben semmi csodaszerű. A surbankó korból beleevickélő fiatalságot – amióta a világ világ –, a kamaszok időszaka egyformán üdvözíti, és keseríti meg. Hízelegni és hazudni tanultunk tehát, ugyanúgy, mint apáink és az ő apjaik, mert nőt akartunk tapasztalni, fogni a kezüket, a derekukat karolni, megcsókolni a szájukat, és szeretve lenni a szerelemben, a még csak félénken megsejtett vágyaink mámorában. Költeményeket írtunk hozzájuk. Lestük a kapualjak mélyére húzódva őket – csapatban jártak, akár a madarak. Az idegeinkben bujkált némelyikük kalács képe, kellett egy kis tréning, míg áthangolódtunk rájuk, hisz nem csak nappal, hanem álmainkban, az éjszakáinkon is meg-megjelentek, pirosak voltak, akár az almák és soha, de soha még olyan közel nem hajolt hozzánk egyikük se, mint azokon a gyötrő éjjeleken. Nyűgös volt utána az ébredés. Jól összezavarták a gondolatainkat. A felszínen persze minden ment a szokott medrében. A vértelen párbajok, napi csörték, a próbálkozások esetlenül zajlottak közöttünk. Üde színfoltként néha elcsattant egy pofon, ha túl pimasz volt valamelyik cimboránk. Mégis szomjaztuk a tisztaságukat. Tetőtől talpig nőből volt már mindegyikük. Hozzájuk képest a fiúk falkája növésben, észben és érzelmekben is messze utánuk kullogott. Igaz, akadt közöttünk, aki már borotválkozott vasárnaponként, B. pedig egyszer a mellkasát is leszőrtelenítette: elég rosszul jött ki a dologból, mert a pihék mögül subaszerű sűrű szőrtakaró nőtt a szügyén, szegény nehezen viselte, amikor a strandon szóvá tették neki, hogy nyáron is prémbéléssel közlekedik. A testileg satnyább fajtájúak, mint jómagam, még elég sokat várt, míg zsilettre és arcvízre költhetett. Amúgy sem számítottam alfa hímnek. Sorakozónál hátulról a negyedik voltam. Ennek is örültem. Belehaltam volna, ha utolsó vagyok. Hetedik általánosra leszámoltam a sporttevékenységgel. Abbahagytam a birkózást, az úszást. Egy ideig atlétikával is próbálkoztam, ám látva, hogy a tőlem fiatalabb, nyurgább, rátermettebb srácok a törökkanizsai hídtól már visszafelé tartanak, miközben én – bemelegítés gyanánt – odafelé loholok, nem sok idő múltán hezitálás nélkül szögre akasztottam a nyúlcipőt. Megérzi az ember, mikor és hol teremhet neki babér. A labdajátékokat eleve kizártnak tartottam: ennyi dioptriával, szemüvegesként esélyem sem volt focizni, netán kézilabdázni. És akkor a kosárlabdáról szó ne essék. Ott is csak a hórihorgasabbja érvényesülhetett. Mindennek dacára az udvarláshoz nélkülözhetetlen füttyös és köpködős tehetségnek is híján voltam. Z. például olyan hegyeseket köpött, hogy a turhája szinte pattogott a betonon. Én meg beletömhettem a számba a komplett öklömet, akkor sem ment a füttyszó, a sivító jel, amire jobbára minden nagylány életében legalább egyszer jó eséllyel visszafordult. Kíváncsiságból, dévajságból. Ma sem tudok fütyülni. A diszkót seregély módra lepték el a lányok. Biztatást nem sokat kaptunk tőlük. Megnyúló ábrázattal vettük tudomásul, hogy a három-négy osztállyal idősebbek, a középiskolába járó fiúk feleannyi időt és energiát sem pazarolva fűzik ujjuk köré a legjobb, legszebb lányainkat. Azok meg mentek, hamar elkeltek álmaink netovábbjai, és kisemmizettségünknél csak a tehetetlenség szívszorító érzése volt fájdalmasabb, amikor azt láttuk, hogy valamelyik tündéri teremtményt összebújva kíséri haza egy ragyás tróger, akinek nemhogy versírásra nem tellett a tehetségéből, de egy klasszikus világirodalmi rímet sem tudott kinyögni sosem. Színkitűnő lánykák így leltek bukásra ítélt, osztályismétlő komisz fickókra. Százféle teremtményt csókoltak akkoriban arra illetéktelenek, s mi, hoppon maradt flótások az illúzióink romjain sóhajtoztunk. Jártuk a Népkertet, a Tisza-partot borús kedvvel, kerestük a legelhagyatottabb zugokat, ahol senki másnak, csak a fűszálaknak, a fáról lepergő leveleknek és a tincseinket borzoló szélnek mondhattuk el legtitkosabb kínjaink okát-okozatát. E vallomástalan, magunkra hagyott korszakunkban a természet hozott némi gyógyírt, feloldódást, vigaszt. Mászkáltunk a réten, a vadvirágok között. Belefeküdtünk a kamillatengerbe. Ha egyik-másik szépség miatt bosszantott a társaság, a város zaja, lármája, biciklire ülve lódultam a vakvilágba. Régi ismerősöm kezét műtötték, s amikor sajogni kezdett az operáció helye – mert amputálták az ujját –, kényszerből, bevett szokásává lett a kerékpározás. Elboruló homlokkal, legtöbbször a fájdalomtól félőrülten tekerte a pedált, sokszor egész éjszakákat átbiciklizett, körbe-körbement Kanizsán az utcákat nem jegyezve, mígnem enyhült a kínszenvedése. Valami hasonló módon én és a többiek is a gyötrelem elől menekültünk. Azt láttuk, ahogy leválnak rólunk a régi lányok. Mint a végtagcsonkolás, olyan rossz volt a fölismerés. Az elvetteket immáron többé sosem sikerült becserkésznünk. Átléptek egy másik dimenzióba. Idegenek voltunk ebben az új élethelyzetben, szokatlanul magányosak, ijedtek. Összeszövetkezett ellenünk a mindenség, nem volt többé barátság, csak cinkosság, lapos pillantások, gyanú és ellenszenv, amivel egymást méregette a generációnk. Kellett pár kegyetlen csalódás, ritka sikerélmény, míg lelkileg helyre nem zökkentünk. Sokszor vártunk valakit a zuhogó esőben, bőrig ázva lesegettük, vajon mikor indul hazafelé, s mire a diszkó utolsó fénye is kialudt, mire a lemezlovas zárta a kaput tudatosult bennünk, hogy már megint sikerült baleknak lenni. Az áhított hölgyet kocsival szállították el, valószínűleg egy kis kitérővel, huncut szándékkal, hogy azon az éjjelen, hajnali háromra már órák óta az ágyában szuszoghatott, aligha sejtvén a másik érzelmeit, legkevésbé szánván a sarok mögött türelmesen róla ábrándozót. Mondom, virágszálak voltak a régi lányok. Egy sem volt közöttük csúnya. Halványan rémlik az arcuk, megérdemeltük volna őket, egymást. Jóvátétel, kis ajándék, amolyan szent alamizsna lett volna az élettől. Legalábbis nekünk. Akkor talán bizonyságot nyerünk a létezésünk definíciójára, és nem kényszerülünk szerepjátékba, nem kételkedünk se vége se hosszan. Na meg a boldogtalanságot is megspóroljuk.
Én nem szoktam virágot leszakítani, inkább elolvasok helyette valamit. Mielőtt elkezdtük látni, észlelni őket, minket, kortárs fiúkat desifrírozott a lányok hada. Ez ellen tennünk nem lehetett. Megkésett volt már a reakciónk: nagyon elhibázott és mindemellett hatástalan. Amire mi is megtanultuk, olvastuk őket, akkorára nem számított semmi. Mint a könyvek között, akadt a lánytengerben is irodalmilag magasröptű, nagyon jó, értékes gondolatiságot tartalmazó, kiválóság, érzelmileg gazdag. Meg volt kalandor, pongyola, abszurdan nevettető és közönséges. Két lélek méricskélte csupán egymást, erről szólt az egész. Pontosan még azt sem lehetett olykor tudni, vajon melyik birtokolja inkább a másikat. Ez is utólag dőlt el. Rengeteg kompromisszum, önföladás, panasz és nagyjelenet révén. De jó, hogy így volt. Hiába, néha még fölidézhető a tekintetük. Már nem baj, ha nem tükröződöm vissza belőlük, és az sem zavar, sőt kifejezetten örülök neki, ahogy egyre elmosódottabban látom magamat az idézhető képben. Lefogy a hold, odébb barangolnak az emlékek. Csak a vadvirágok maradnak.                      

                                                                                                             Pk

Nincsenek megjegyzések: