Kezdetben csak az ige létezett. Örültünk magunknak. Önzőek lehettünk, ma
már nyilvánvaló. Némi bűntudatom akad, valahányszor fölsejlenek azok a régi
idők. Akkoriban észre sem vettük őket. Idegenek, távoliak, kifürkészhetetlenek,
és kicsit hűvösek voltak, mint az októberi ködös látóhatár. Levegőként néztünk
át rajtuk, de tán annyira sem hiányoztak, mint a víz alá merüléskor egy tüdőnyi
tartalék, vagyis a lélegzéshez szükséges oxigénmennyiséggel szemben egyáltalán
nem számítottak. Jó sokáig csak töltelék gyanánt, muszájból válogattuk be őket
a kiütőcske csapatba, cserepados játszótársként, megtűrt pajtásként bántunk
velük. Néha mégis rájuk fanyalodtunk. Jobb híján csibészkedtünk velük. Nem
vettük őket komolyan. Kényeskedtek, hamar elpicsogták magukat. Értékelhetetlen
volt a teljesítményük. Rosszabbul másztak fára, gyengék voltak, ha valamit meg
kellett emelni, ügyetlenebbül bántak a labdával, sokszor elrontották a játékot,
miattuk állt a meccs, a leghamarább lehetett őket megtalálni, elbújni is bénán
bújtak, szaladni sem olyan nagyon tudtak, nem beszélve arról, ahogy az összes,
akit ismertünk antitalentumnak bizonyult, rögtön amint egy követ kellett
elhajítania. Könyékből, merev karral dobtak, célba sose találtak. Még kacsázni
sem lehetett velük. Sokat beszéltek, csupa sületlenséget, amin csak ők tudtak
nevetni, egy másik valóságból származók módjára gondolkodtak, más srófra járt
az eszük. Sikoltoztak, ha békát fogtunk, nemkülönben ha földigilisztát,
lóbogarat, undorodtak a dévérkeszegektől, a színes napkárászokat meg túl
szúrósnak találták. Górézni egy istennek nem akart volna egyik se, pusztán az
egér fölemlegetésébe is belebetegedtek, már léptek is el onnét jó messzire. Még
a papasajtot sem ették. Édes szájúak voltak, finnyásak, cukros kenyeret
megvizezve szerették uzsonnára, mi meg irtóztunk tőle, össze-vissza ragadt
utána a kezünk, hiába nyálaztuk, vízzel lehetett csak lemosni, az meg hol volt,
hol meg nem. Leginkább nem, de az árok alján mindig találtunk nyirkos pocsolyalét,
megült a tócsa a fű között, abba dörgöltük a tenyerünket. Kicsit posványos
szagúak, büdösek lettünk ugyan, viszont avval egyikünk sem törődött: nem
szagolgattuk egymást és minden rendben lévőnek találtatott.
Aztán egy napon föltűnt, hogy némelyikük hovatovább egy fél fejjel már magasabb
tőlünk: megnyúlt a combja. Másként fogta össze a haját, frizurát csinált
magának, valamiért megbűbájosodott a külseje. Teltebb lett az alakjuk, húsosan
puhán kezdték viselni magukat. Egyre-másra érezni lehetett a bőrük tiszta,
édeskés illatát, meg már mellek lankája domborodott az iskolába járó kötött
pulóverük alatt, és attól a föl nem jegyzett, de megélt pillanattól egyszeriben
a zsigereinkkel kezdtük méregetni valahányukat. Mindannyiukat. A homlokuktól
lefelé egy adta érzékiség sugárzott belőlük, s amint a tekintetünk
összekapaszkodott mintegy vezényszóra meggyorsult a szívverésünk, átzsibbadt
rajtunk a kamaszos vágy, elkezdtünk egy tőlünk merőben szokatlan módon
gondolkodni. Milyen ostobák voltunk! Mennyire nem értettük a kapcsolatok
nyelvét, a magyarázatok nélküli beszédet, a szerelem nagyon mély, titkos,
sorsszerű érzését! Pontos fogalmak, rendszerek híján, mintegy gesztusok
szintjén, csak dadogva, sok botladozással sajátítottuk el a tudásnak nem
nevezhető érzelmi ábécét, ki ügyesebben, gyorsabban, ki meg tétován, rengeteg
kudarcélménnyel, szorongással, és mégis űzetve az összetartozni vágyás reményétől,
a valakihez kötődés örök emberi késztetésével. Alighanem akkor értünk mi is
emberré. Keddről szerdára virradóan, minden gyöngédség nélkül váltunk
nagyfiúkká. Nem volt ebben semmi csodaszerű. A surbankó korból beleevickélő
fiatalságot – amióta a világ világ –, a kamaszok időszaka egyformán üdvözíti,
és keseríti meg. Hízelegni és hazudni tanultunk tehát, ugyanúgy, mint apáink és
az ő apjaik, mert nőt akartunk tapasztalni, fogni a kezüket, a derekukat karolni,
megcsókolni a szájukat, és szeretve lenni a szerelemben, a még csak félénken
megsejtett vágyaink mámorában. Költeményeket írtunk hozzájuk. Lestük a
kapualjak mélyére húzódva őket – csapatban jártak, akár a madarak. Az
idegeinkben bujkált némelyikük kalács képe, kellett egy kis tréning, míg
áthangolódtunk rájuk, hisz nem csak nappal, hanem álmainkban, az éjszakáinkon
is meg-megjelentek, pirosak voltak, akár az almák és soha, de soha még olyan
közel nem hajolt hozzánk egyikük se, mint azokon a gyötrő éjjeleken. Nyűgös
volt utána az ébredés. Jól összezavarták a gondolatainkat. A felszínen persze
minden ment a szokott medrében. A vértelen párbajok, napi csörték, a próbálkozások
esetlenül zajlottak közöttünk. Üde színfoltként néha elcsattant egy pofon, ha
túl pimasz volt valamelyik cimboránk. Mégis szomjaztuk a tisztaságukat. Tetőtől
talpig nőből volt már mindegyikük. Hozzájuk képest a fiúk falkája növésben,
észben és érzelmekben is messze utánuk kullogott. Igaz, akadt közöttünk, aki
már borotválkozott vasárnaponként, B. pedig egyszer a mellkasát is
leszőrtelenítette: elég rosszul jött ki a dologból, mert a pihék mögül
subaszerű sűrű szőrtakaró nőtt a szügyén, szegény nehezen viselte, amikor a
strandon szóvá tették neki, hogy nyáron is prémbéléssel közlekedik. A testileg
satnyább fajtájúak, mint jómagam, még elég sokat várt, míg zsilettre és
arcvízre költhetett. Amúgy sem számítottam alfa hímnek. Sorakozónál hátulról a
negyedik voltam. Ennek is örültem. Belehaltam volna, ha utolsó vagyok. Hetedik
általánosra leszámoltam a sporttevékenységgel. Abbahagytam a birkózást, az úszást.
Egy ideig atlétikával is próbálkoztam, ám látva, hogy a tőlem fiatalabb,
nyurgább, rátermettebb srácok a törökkanizsai hídtól már visszafelé tartanak,
miközben én – bemelegítés gyanánt – odafelé loholok, nem sok idő múltán
hezitálás nélkül szögre akasztottam a nyúlcipőt. Megérzi az ember, mikor és hol
teremhet neki babér. A labdajátékokat eleve kizártnak tartottam: ennyi
dioptriával, szemüvegesként esélyem sem volt focizni, netán kézilabdázni. És
akkor a kosárlabdáról szó ne essék. Ott is csak a hórihorgasabbja
érvényesülhetett. Mindennek dacára az udvarláshoz nélkülözhetetlen füttyös és
köpködős tehetségnek is híján voltam. Z. például olyan hegyeseket köpött, hogy
a turhája szinte pattogott a betonon. Én meg beletömhettem a számba a komplett
öklömet, akkor sem ment a füttyszó, a sivító jel, amire jobbára minden nagylány
életében legalább egyszer jó eséllyel visszafordult. Kíváncsiságból,
dévajságból. Ma sem tudok fütyülni. A diszkót seregély módra lepték el a
lányok. Biztatást nem sokat kaptunk tőlük. Megnyúló ábrázattal vettük tudomásul,
hogy a három-négy osztállyal idősebbek, a középiskolába járó fiúk feleannyi
időt és energiát sem pazarolva fűzik ujjuk köré a legjobb, legszebb lányainkat.
Azok meg mentek, hamar elkeltek álmaink netovábbjai, és kisemmizettségünknél
csak a tehetetlenség szívszorító érzése volt fájdalmasabb, amikor azt láttuk,
hogy valamelyik tündéri teremtményt összebújva kíséri haza egy ragyás tróger,
akinek nemhogy versírásra nem tellett a tehetségéből, de egy klasszikus
világirodalmi rímet sem tudott kinyögni sosem. Színkitűnő lánykák így leltek
bukásra ítélt, osztályismétlő komisz fickókra. Százféle teremtményt csókoltak
akkoriban arra illetéktelenek, s mi, hoppon maradt flótások az illúzióink
romjain sóhajtoztunk. Jártuk a Népkertet, a Tisza-partot borús kedvvel,
kerestük a legelhagyatottabb zugokat, ahol senki másnak, csak a fűszálaknak, a
fáról lepergő leveleknek és a tincseinket borzoló szélnek mondhattuk el
legtitkosabb kínjaink okát-okozatát. E vallomástalan, magunkra hagyott
korszakunkban a természet hozott némi gyógyírt, feloldódást, vigaszt. Mászkáltunk
a réten, a vadvirágok között. Belefeküdtünk a kamillatengerbe. Ha egyik-másik
szépség miatt bosszantott a társaság, a város zaja, lármája, biciklire ülve
lódultam a vakvilágba. Régi ismerősöm kezét műtötték, s amikor sajogni kezdett
az operáció helye – mert amputálták az ujját –, kényszerből, bevett szokásává
lett a kerékpározás. Elboruló homlokkal, legtöbbször a fájdalomtól félőrülten
tekerte a pedált, sokszor egész éjszakákat átbiciklizett, körbe-körbement
Kanizsán az utcákat nem jegyezve, mígnem enyhült a kínszenvedése. Valami
hasonló módon én és a többiek is a gyötrelem elől menekültünk. Azt láttuk,
ahogy leválnak rólunk a régi lányok. Mint a végtagcsonkolás, olyan rossz volt a
fölismerés. Az elvetteket immáron többé sosem sikerült becserkésznünk. Átléptek
egy másik dimenzióba. Idegenek voltunk ebben az új élethelyzetben, szokatlanul
magányosak, ijedtek. Összeszövetkezett ellenünk a mindenség, nem volt többé
barátság, csak cinkosság, lapos pillantások, gyanú és ellenszenv, amivel
egymást méregette a generációnk. Kellett pár kegyetlen csalódás, ritka
sikerélmény, míg lelkileg helyre nem zökkentünk. Sokszor vártunk valakit a zuhogó
esőben, bőrig ázva lesegettük, vajon mikor indul hazafelé, s mire a diszkó utolsó
fénye is kialudt, mire a lemezlovas zárta a kaput tudatosult bennünk, hogy már
megint sikerült baleknak lenni. Az áhított hölgyet kocsival szállították el,
valószínűleg egy kis kitérővel, huncut szándékkal, hogy azon az éjjelen,
hajnali háromra már órák óta az ágyában szuszoghatott, aligha sejtvén a másik
érzelmeit, legkevésbé szánván a sarok mögött türelmesen róla ábrándozót.
Mondom, virágszálak voltak a régi lányok. Egy sem volt közöttük csúnya.
Halványan rémlik az arcuk, megérdemeltük volna őket, egymást. Jóvátétel, kis
ajándék, amolyan szent alamizsna lett volna az élettől. Legalábbis nekünk. Akkor
talán bizonyságot nyerünk a létezésünk definíciójára, és nem kényszerülünk
szerepjátékba, nem kételkedünk se vége se hosszan. Na meg a boldogtalanságot is
megspóroljuk.
Én nem szoktam virágot leszakítani, inkább elolvasok helyette valamit.
Mielőtt elkezdtük látni, észlelni őket, minket, kortárs fiúkat desifrírozott a
lányok hada. Ez ellen tennünk nem lehetett. Megkésett volt már a reakciónk:
nagyon elhibázott és mindemellett hatástalan. Amire mi is megtanultuk, olvastuk
őket, akkorára nem számított semmi. Mint a könyvek között, akadt a
lánytengerben is irodalmilag magasröptű, nagyon jó, értékes gondolatiságot
tartalmazó, kiválóság, érzelmileg gazdag. Meg volt kalandor, pongyola,
abszurdan nevettető és közönséges. Két lélek méricskélte csupán egymást, erről
szólt az egész. Pontosan még azt sem lehetett olykor tudni, vajon melyik
birtokolja inkább a másikat. Ez is utólag dőlt el. Rengeteg kompromisszum,
önföladás, panasz és nagyjelenet révén. De jó, hogy így volt. Hiába, néha még
fölidézhető a tekintetük. Már nem baj, ha nem tükröződöm vissza belőlük, és az
sem zavar, sőt kifejezetten örülök neki, ahogy egyre elmosódottabban látom
magamat az idézhető képben. Lefogy a hold, odébb barangolnak az emlékek. Csak a
vadvirágok maradnak.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése