2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. október 9., vasárnap

NAPLÓ - 48.



György Attila kalapjában


„Pusztán a pontosság miatt, kedves Október. Három napja egyenes szálba esett az eső. Aha. Ugye? Idebent meg a félredőlt gyertya mellett ebben a megsárgult vasárnapon is cefrézzük a birset. Vödörszám vadítva szőlővel. Micsoda idők köllenek hozzá! Mindeközben a csupa rendes polgárok  isznak lassú kortyokat. A fonadék, ami pötyög – az meg kísértet módjára permetezőn, elnyújtottan, lágyan száll. A szájpadlásunk végett. Évek óta megül a galléron a hullott hajam. Isten mentsen, mire gondolsz? Mire gondolhatsz? Felejt az Ég. Felejtünk.

Nélküled nincs konfliktus. Manapság nem sokat ér a titoktalanítás.

Tekegyelmednek szagod van, jaj, de jó.
Egyszer tán le kéne írnia valakinek, mi az hogy trágyázás a ló alól.
Gyöngén  levetkőzött kísérletet teszek rá.
A ló engedi. Jó neki.
Akkor az igazi. A miénk, a csatangolt dög. Olyan a szeme, mint az Editnek. Néz is vissza rám, előbújik belőle a szépség. Veti a farát. Mondanám, de nem mondhatom hogy nagy benne az önazonosság, a méltóság. Pedig a Tejút van a gerincére pakolva, deresedik. Én is. Összeöregedünk. Horgonyunk kivetve.
Révben vagyunk.
Leszögezve: a Bácskába, a boldog, a varázstalan Bácskába engedem a délnyugati szél fúvását. Innét sose megyünk tovább. Itt van Kanizsa. A Szappanos-ház háta mögött siet a Tisza. Ebben a dalban mindössze a Második Hosszú-sor dúdol. És más.
Csak hát villával, magamban toporogva nemigen szeretek báresztiskedni.
A refrént nem akarnám meghallgatni. Ósdi hölgyek, kételkedek. „Sok régi lányok”.
Talicskával szoktam. Muszáj, hogy legalább a lelkemen át furán megmaradjon a szembogaramban a magamé.
Talán emiatt szeret a nyavalyás, s a vállára vesz. Edit, Bridzsit Bárdó. Kísért a szobám múltja. Csakugyan. Ganézni megéri, ritkán.”

Nincsenek megjegyzések: