 |
| György Attila kalapjában |
„Pusztán a pontosság miatt,
kedves Október. Három napja egyenes szálba esett az eső. Aha. Ugye? Idebent meg a
félredőlt gyertya mellett ebben a megsárgult vasárnapon is cefrézzük a birset.
Vödörszám vadítva szőlővel. Micsoda idők köllenek hozzá! Mindeközben a csupa rendes polgárok
isznak lassú kortyokat. A fonadék, ami pötyög – az meg kísértet módjára
permetezőn, elnyújtottan, lágyan száll. A szájpadlásunk végett. Évek óta megül a
galléron a hullott hajam. Isten mentsen, mire gondolsz? Mire gondolhatsz?
Felejt az Ég. Felejtünk.
Nélküled nincs konfliktus.
Manapság nem sokat ér a titoktalanítás.
Tekegyelmednek szagod van, jaj, de
jó.
Egyszer tán le kéne írnia
valakinek, mi az hogy trágyázás a ló alól.
Gyöngén levetkőzött kísérletet
teszek rá.
A ló engedi. Jó neki.
Akkor az igazi. A miénk, a csatangolt
dög. Olyan a szeme, mint az Editnek. Néz is vissza rám, előbújik belőle a
szépség. Veti a farát. Mondanám, de nem mondhatom hogy nagy benne az önazonosság, a méltóság.
Pedig a Tejút van a gerincére pakolva, deresedik. Én is. Összeöregedünk.
Horgonyunk kivetve.
Révben vagyunk.
Leszögezve: a Bácskába, a boldog,
a varázstalan Bácskába engedem a délnyugati szél fúvását. Innét sose megyünk
tovább. Itt van Kanizsa. A Szappanos-ház háta mögött siet a Tisza. Ebben a
dalban mindössze a Második Hosszú-sor dúdol. És más.
Csak hát villával, magamban
toporogva nemigen szeretek báresztiskedni.
A refrént nem akarnám
meghallgatni. Ósdi hölgyek, kételkedek. „Sok régi lányok”.
Talicskával szoktam. Muszáj, hogy
legalább a lelkemen át furán megmaradjon a szembogaramban a magamé.
Talán emiatt szeret a nyavalyás,
s a vállára vesz. Edit, Bridzsit Bárdó.
Kísért a szobám múltja. Csakugyan. Ganézni megéri, ritkán.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése