SZILVAKÉK PARADICSOM

Fotó: Lakatos Vince (1907-1978)

Belátva, hogy az évszakok azért még mindig a maguk módján követik egymást, nincs nagyon sok választási lehetőségünk. A szeptember végi, október elejei időjárás premisszái eleve meghatározták mikor vált kényszerré belobbantani a kályhát, a kazánt, vagy a gázkonvektor gombját följebb srófolni. Vezényszóra füsteregetésbe fogott hát a sok kémény. Minthogy az idei szeszélyes őszünk módfölött ritkán ajándékoz meg bennünket napsütéses időszakokkal – annál többször, már-már dühítőn sokszor eső esik, sugaras szálún, unalmas gyakorisággal kedvetlenítve el bennünket –, így sajnos alá vagyunk rendelve e vizes, lucskos, pocsolyákba fúló valóságnak. Zimankó és dagonya. Dünnyögés nélkül aligha szenvedheti azt valaki, amikor a fölázott földön tócsa buggyan minden lépte nyomán. Megáll a víz a dűlőutak mentén, a Rét szutyokfekete pádimentumára biciklivel, lovas kocsival sem lehet kimenni, aztán kedvünkre böngészni a tarlón, kévézni a kukoricaszárat, pláne traktorral, préselni. A tengelyakasztó sár visszaparancsolja a gazdákat, a napszámosokat, akik ébredés után az udvarokra kiballagván hiába kémlelik reménykedő szemmel az ég alját: már megint nyirkos szagot fog hozni a hajnali szél, lóg az eső lába, mindjárt szitálni kezdenek az ónszínű mennyboltozat fellegei, megszomorítván, tanácstalanul hagyva és ellehetetlenítve a tenni akaró, erős szándékú, dolgos embereket. 

Egyébként is a környékünkön gazdálkodó, még mindig mezőgazdasággal vergődő parasztoknak, akik boldogulni szeretnének – hovatovább tényleg úgy tűnik, szakszóval, orvosi értelemben – mostanában kétszeres az életciklusi szorzójuk, akár a legéletrevalóbb cigány purdellának. Meg sem számolható, hányszor lökte hanyatt őket a sors – mégis valahogy föltápászkodnak. Elpusztíthatatlanok. Rendíthetetlenek. Konok kitartásuk, a föld iránt megnyilvánuló ragaszkodó szeretetük az őseik állhatatosságának az öröksége. Ezt a belső diktátumot hordozza a génjeiben az összes bácskai szántó-vető ember, aki a mai körülmények ellenére még ismeri a kapát-kaszát, érti a jószágok nyelvét és törődik a terméssel. Nagy kérdés, meddig lehet a földművest cibálni? Meddig tűri az egzecíroztatást, meddig engedi facsarni magát, lenullázni a munkáját? Mikor mondja egyszer ki a földnek művelője a melóssal, a tanítóval és a kereskedővel együtt: elég volt! Hogy most már ebből és így – többet nem kérünk. Fűtés nélkül is meleg fog lenni, amikor egyszerre sokunknál szakad el a béketűrés fonala, amikor majd egyszerre sokan elégeljük meg a páholyból szemlélődő urak-hölgyek társaságát, a hozzá nem értést, a tehetségtelen de kényelmes ingyenjegyes kompánia gátlástalanságát. 

Túl régóta élünk e tájékon, túlontúl sokat tűrtük a hazugságokat ebben az országban ahhoz, hogy a végtelenségig naivak maradjunk. Érteni értjük ugyan, mert tapasztaljuk: a fejünk fölött zajlik a társadalmi javak újrafölosztása. Irdatlan vagyonok cserélnek gazdát; öltönyös csirkefogók szőröstül-bőröstül vesznek meg komplett gyárakat; megyényi termőföldeknek lesz új tulajdonuk; fillérekért cégeket vásárolnak a csemetéiknek újgazdag adócsalók. Pecsétgyűrűs, kolbászujjú kiskirályok osztják ma az igazságot luxusterepjárók letekert ablakából, koffernyi bankót lóbálnak rovott múltú pénzemberek, a több mint gyanús körülmények között megtollasodottak, az üzleti szférában törtetők hada a politikát zsebre méri, mert egy szűk rétegnek immáron tárva-nyitva a lehetőségek nagykapuja. Nekik mindent szabad, rájuk a törvény szava sem vonatkozik. Védi őket a megvesztegethető rendszer. Néha elég csak egy cinkos kacsintás. Aztán következmények nélkül garázdálkodhat kedvére, akit egy hatalom közelében matató ismerőse mentorál. Mocskos kéz mocskos kezet mos. 

Ugyanakkor – velük szemben, a legatyásodott másik véglet gyanánt, csakhogy még ordítóbb legyen a kontraszt – itt a nagy többség. Nem árt tudni, észben tartani: a kussoló tömeg vagyunk, és fogcsikorgatva próbálunk meglenni. Túlélni valahogy napról-napra. Inaszakadtáig tesszük is a dolgunkat, jóllehet semmi nem úgy megy, ahogy kéne, ahogy normáliséknál, tőlünk szerencsésebb, távoli helyeken eleve szokás. Kapaszkodunk a szegénységünk peremébe. Mindeközben álproblémákkal bíbelődik a fölmagasztosult elitünk, mert most hirtelen nagyon nem mindegy lett, milyen rajzolatú a címer, hogy csalinkáznak a színek a lobogókon. Zajlik a ki tud nagyobbat hazudni a történelemről vetélkedő. Rulettasztalon dől el a jövőnk Belgrádban, Újvidéken, mert valakik nagy tételben szeretnek játszani. 

Pörög tehát a kerék, gurulnak a zsetonok, ám a szivarozó spílereket egyáltalán nem aggasztja, hogy minden egyes érme egy-egy gyerekünk élete. S míg ott a velünk, a szeretteink sorsával szórakozó kegyelmes urak és kisasszonyok zeneszó mellett pezsgős vödörből eszik a kaviárt, baldachin alatt hancúroznak egymással, emitt hétszámra éhkoppot muszáj nyelnie annak, aki a tíz körmével kaparná össze a becsületes munkájáért elvárt, valójában  elsikkasztott bérét. Annyira azért egyikünknek sem hosszú az élete, mintsem a végtelenségig hagynánk ezen ápolt körmű finom kezek, kvázi dizájn politikusok által a homlokunkra tetováltatni a reménytelenség szó összes szinonimáját. Nem kell tehát csodálkozni azon – aki teheti, akinél már betelt a pohár, az pakol, fogja a cókmókját, és nem keseríti magát többé e mostoha ország körülményeivel. Lábbal szavaz, ahogy mondani szokás. Megy külföldre, bele a vakvilágba szerencsét próbálni. Mennyi, de mennyi mesebeli királyfi szánja rá magát az indulásra nap, mint nap! A lángot okádó hétfejű sárkányhoz is elszegődnek szolgálónak, mert tán még ott is jobb, mint idehaza. Soha ennyi csalódott, Fortunát kereső (egyáltalán nem mesebeli, hanem nagyon valóságos) szegény ember nem tette be maga mögött a kaput, mint manapság. Hinnénk, ők a bátrabbak. Pedig nagyon úgy fest, hogy a Bácskából, a Bánátból nem mozdulni, el nem menni – na, az az igazi erőpróba!  Kalandvágyból itthon maradni! Bekényszerítve a Hülye föliratú zsákutcába, leszámolva az esélylatolgatással, a nyomor artistájaként a remény legvékonyabb biztosító kötele nélkül úgy szaltózgatni a magasban, hogy a szubmisszív szerepünkbe, a mindennapos helytállásba mentálisan össze nem roppanunk: nagyobb kihívás ez attól, mintha Merkel asszony titkárnője bugyi nélkül tenne látogatást a legnépesebb lipcsei befogadó-központban. 

Persze, az is egy opció, hogy a tőlünk eltántorgók többsége milkacsokiként egy multikulti idillben fölolvad majd Európa fogszúvas szájában. Mi meg tovább vitézkedünk Abszurdiában. Akinek nem tetszik, itt a szezon, járhat ki a temetőbe próbafekvésre. 

Paradicsomi állapot? 

Az. 

Szilvakék paradicsomi.  

                                                                               Pk