ISA PUR, ISA CHOMU… "Népszabadság"

Jajgatva indult a hét, az őszi szél is a Népszabadságot siratja. Hétfő óta záporozik a barna eső, hullanak a könnyek, oda a magyar sajtószabadság...Míg elül bennem az indulat kivártam, és most már a pillanatot megfelelőnek vélvén, leírnám, jobban mondva csak összeszerkeszteném a téma kapcsán napokon körösztül lejegyzett eddigi gondolataimat. Itthonról indítok, ne foghassa rám senki, hogy a határon túlról pofázok kéretlen kibicként.  

Ha a testvérvárosok mintájára lennének országok közötti testvérlapok, leginkább a belgrádi Politikát tudnám elképzelni, a most megszűnt pesti napilap pandantjaként. Sajtótörténetileg biztos sántít a hasonlat, de én nem egyfajta egzakt, tudományoskodó megközeleítésre, hanem a habitusuk jellegéből adódó rokonságra gondoltam. A legolvasottabbak. (Voltak.) Sokáig hivatkozási alapot szolgáltattak. (Ez is múltidő.) Itt is, ott is – inkább nem minősíteném milyent, de – mércét képeztek. (Lásd mint fentebb.) A szépreményű nekihuzakodás után, taram-taram-taramm, a neves Politika hasonlóan a Népszabadsághoz – jó korán, ahogy mondani szokás, még idejében eljátszotta a renoméját, hogy azóta sem lehet jó szívvel gondolni rájuk. Mindazonáltal a szerb pragmatizmus ismét megmutatkozott. A Politika – a balkáni módi szerint – mindig megtalálta az éppen aktuális valagot, ahonnét ki tudta nyalni a megfelelő összeget, amivel olajozhatták a szerkesztőség lélegeztetőgépét. Hol a komcsiknál, hol a milosevityi szocialistáknál, hol a demokratáknál: most éppen a haladók ülepe van soron. Akárhogy is csinálják: még mindig a legnagyobb, a legpatinásabb szerbiai lap, ami a honi standokon 110 éve kapható. Ez elvitathatatlan tőle. (Igen, van már bulvár Blic is, telíti a piacot képanyaggal. A neo-analfabetizmus újfent népbetegség. Sajnos a délvidéki magyar sajtó is hajlamos csak az említett lapok tükörfordításos híreit ollózni, borzalmas magyarsággal, és persze jókora késéssel. Ki a rossebet érdekel, a Blic madárlátta híre, ha tegnap szerbül már megjelent... A tetejébe létezik online média is. De ez mellékszál volt.)
Régi igazság, ami megint bebizonyosodni látszik, hogy egy jelenség, esemény a médiában dolgozók ingerküszöbét csak akkor haladja meg igazán, ha az ő munkahelyük (érdekük) látszik veszélyben forogni. Akkor elkezdenek írni, rögvest lesznek tényfeltáró cikkek garmadával, megindul a reflexszerű siránkozás és percek alatt botrányt csinálnak – mert tudnak ők, ha nagyon akarnak. Ellenben míg a közösségi ügyet kéne ugyanilyen vehemenciával szolgálni, addig pártérdekek mentén, meg a kenyéradó gazdák szava után írogatnak, a fal mellett, biztos takarásban. Forró ősz elé nézünk, ordít, fenyeget a fontos közéleti  megmondó ember, a neve nem jut eszembe. Kicsodának lesz forró az október, elvtárs? A magatok fajta zsúrfiúknak, akik most rozébor-koktélba fúlva valamelyik belvárosi romkocsmában elhiszitek, hogy ti képeztétek a magyar újságírás krémjét? Alfa Holdbázis voltatok, a többiek meg lőtéri kutyák? Vagy annak a békési gazdálkodónak keservesebb az ősze, akinek még 2016-ban sincs vezetékes áram a tanyáján? Netán azoknak szorul ökölbe a kezük jogosan, akik a déli határ mellett laknak, és várják rettegve, hogy minden mindegy alapon mikor tör rá a "szegény menekülők" hordája?
Na ugye.
Egy könnycsepp nem sok, annyit se a Népszabadság miatt. Eddig ráértek. Csupa-csupa ráérős ember írogatta a lapot. Számolgattak, húzták a strigulákat, ki hányszor és milyen intenzitással Orbánozott. A múltból megörökölt túllihegett teljesítménykényszer miatt meg folytatták azt, amit a “nagy elődök” oly szívesen megkezdtek: szisztematikusan bántották a magyar nemzet ethoszát, erkölcsét, történelmét, identitástudatát, röhögték a népet, és kérdőjelet raktak minden mögé, ami magyarnak számított. Most meg harag napot hirdetnek. A tüntetésen a főszerkesztő-helyettes elérzékenyült. Szép. Már-már emberi gesztus. Lenne. Lenne, ha ugyanez az illető, meg a kollégái pont így sírtak volna, vagy legalább dühösködő cikkeket írtak volna, amikor emberek tíz- és százezrei kerültek utcára, mert bezárta a kommunistából piacorientált kapitalistává vedlett elvtársi nómenklatúra – az akkori Népszabadság gazdáinak köre - azt a sok cukor-, tej-, étolaj- meg egyéb gyárat, nem beszélve a bányákról.
Akkor kellett volna a szolidáris hüppögés. A népnek és az istenáldotta nép szabadságának a képviselete. Meglehet, hitelesnek bizonyult volna a lap.  

Ráadásként, egyik Népszabadságos kollégára sem emlékszek, aki anno a Pesti Hírlap, netán az Új Magyarország kimúlása miatt ágált volna valamelyik fővárosi téren, támogatásáról biztosítva a föloszlatott jobboldali szerkesztőségek dolgozóit. Mi több, akkoriban heherészve hivatkoztak a piaci szabályokra. Azt hitték mindig fönt marad a kerék. Nem, a kerék forog. Ha sokáig fönt forog, sokáig fog alant is.

Úgy tűnik nincs közülük, aki a Valóság nevű nagybácsival szkanderozni merne, aki Morpheus kezéből kivette volna piros tablettát. A kék kényelmesebbnek tűnt. Most hideg zuhancs az ébredés, elkél a kézműves sör, a mellől osztják az igét, közben jókat ájuldoznak a diktatúrán. Emitt meg a horgosi gazdák gyümölcsöseiben fölépül a kivágott barackfákból Észak-Bácska első muszlim imahelye, merthogy a jövevényeknek másra szükségük éppen nincs, még a wc-nek osztott sátorlapokat is széthajigálja a sok mérnök és agysebész. De ti csak dünnyögjetek, szörnyülködjetek a kampányfilmeken, és nézzétek a tévét. Az való nektek. A vízió. Legalább láthatjátok, amint a sértett, vélt mártíromságába fúló Farkasházy Teddy üvölt a saját magába szerelmes Havas Henrikkel. Mr. IQ vs. Mr. Ego. Irgalom anyja ne hagyj el! Már Havas is elhatárolódik tőletek. Igaz, neki orra volt mindig ahhoz, hogy újrapozicionálja magát. Hát: ezek a ti embereitek. Ilyenek.

A Népszabadság veszte az lett, amit kiszolgált. Dögbogárnak dögbogár a fia. Most csodálkoznak, mi végre bánhatott el így velük a történelem? De ha figyelembe vesszük az előzményeket, ha a Népszabadság sötét múltját, meg a vállalhatatlan jelenét megismerjük, akkor nincs min meglepődnünk. Akit gonosz, fohász nélküli bába hozott a világra, azt ima nélküli, kegyetlen orvos küldi a másvilágra.

Pósa Károly