 |
| A ma reggeli Vigadó |
„Töprengő, kissé cinikus kedvemben kora reggel rögtön a parkba vitt az
utam. Oda toszogatott valami fölsőbb (alsóbb, mélyebbi?) képzelhetetlen erő.
Gyorsan, váratlanul ért ez az érzés. A Czérna-feszületnél még egyenesben
voltam, tartottam az irányt, tekertem a piac felé, de aztán hirtelen kezemben jobbra
rándult a kormány szarva, s onnét nem volt visszaút. Mentem a Népkertbe. Tudtam
a célt.
Még dideregtek a villanypóznák, amiken madarak rebbentek, tornáztatták a csontjaikat. A Cigánylejárónál velem együtt ereszkedett alá a folydogáló októberi köd. Akkor még savós homály fogadott, a nádas sárga sűrűjét emésztette a hajnal dohszaga, de fél hét tájékán a felhőkupacokat már szétütni készült a fény, derűs idő ígérkezett. „Nem túl sok vigasztaló szín fogad máma” – állapítottam meg magamban. Szótalanság, fekete lábú, megritkult üstökű fák mindenütt. Mint a színházi kulisszák, úgy takarták a főszereplőt. S akkor egyszer csak ott volt a Vigadó.
Fölmutat. Láttató a némasága. Romjai utalnak valamire. Alighanem arra, hogy a vajdasági magyarság tegnapjai, a krónikáink, a hagyományaink, a közös emlékeink által tükröztethetők vissza. Sajnos vakfoltos ez a tükrünk. A mi múltunk hozadéka ugyan nem kevesebb, mint például a szeretett és tisztelt erdélyi népi tradíció. Éppen csak másmilyen. Kevésbé karakterisztikusnak tűnő, talán mert a mostani tudatnak nem olyan egzotikus. Hasztalan igyekeznénk a sajátosságainkat markánsabbá tenni. Egyrészt lekéstünk erről, korábban kellett volna ébredni, cselekedni. Másfelől: még ha lett is volna szándék, a délvidéki oszmán időszak űrjét, az elembertelenedő vidéket, a pusztulással járó bő százötven évnyi megszállást, a szétforgácsoltságunkat akkor sem bírtuk volna orvosolni. Mi több, köztudott, hogy a török időket – finoman szólva – nem követte egy csapásra a Kánaán. Sőt. A kuruc-labanc éra meg a ’48-as szabadságharc durván visszatiporta a gyengécskén elevenedni látszó bácskai-bánáti magyar életet. Ami a transzcendens időnkből és az újrázás lehetőségéből nekünk megmaradt, mindössze a 19. század közepétől datálható. Így aligha vitatható a tény: Bácskában a nagy tévedések kozmikus vígjátékát kicsit sűrűbben váltották a királydrámák, a horrorba fúló tragédiák. Itt láncon van a lepkeszárnyú képzelet. Meglehet, a gőgös fölénnyel – szó szerint! – átitatott pár évtizednyi sóvár életigenlés egykoron Móriczot, Krúdyt meg a többi nagyságot pompásan megszédítette, ihletet is kaptak tőle, ám azóta történt egy s más ezen a vidéken. Rőt lánggal lobogott át rajtunk megint a történelem, aminek nyomában árnyékmarasztaló homály, szellemi vákuum maradt csupán. Itt kérem mindmáig föltett kérdések feketéllenek közöttünk.
A túl távoli időbe nem akarván visszamenni, elég, ha csak megpiszkáljuk a közelmúlt tisztázatlan, viselt dolgait.
A Vigadó. Az újabbaknak már a neve is eggyé érett az abszurditással. Ugyan mi vigalom lehet, egy málló vakolatú, bizonytalan szerepébe süppedt épülethalmazban, ebben a potyogó avíttságban? A téglaszigeten szélütötten omladozó Vigadó nem felel. A kaszvadt ingóság maga a megtestesült nihil. Letámasztom a biciklit. Úgy kerülöm körbe, mint róka a kitett csapdát. Baljós sejtelmet szimatol ő is, én is. Óvatosnak muszáj lenni. A Vigadó meg csak néz, némileg befoltozott kalapja alól, ólmosan nehéz tekintete kísér, ahogy akszamétos püspöki léptekkel körbemustrálom. A pravoszláv templom igazságot osztó harangja közbeszólna, majdnem megtörné a csöndöt, de a barnás-zöld hájú népkerti kőrisek kérgén hamar eltompul.
Egybe sűrítve, mezítelenre vetkezve áll előttem a múlt század összes kanizsai magyar lehetőségének mementója. A Vigadó a mi huszadik századi létünk magyarázata, a nagy délvidéki családunk fotóalbuma, kacatos cipősdoboza, tilalomfája és kincskereső kisködmöne. Teleírt palatábla, amiről lesikálták az ékezeteket, trágárkodva mondott prédikáció, rák módra indított támadó roham, a kállai kettős akkordjaiba bele-bele fúvó kanászkürt rikoltó hangja, csirizszag és locsolóvers, elvtársi urambátyám, nagytata leventeoktató oklevelére rajzolt sarló-kalapács, hamis tanúzást igazoló bizonylaton a láttamozó pecsét, a befejezés kezdete, mostoha édesanya, ehető vadgesztenye, más ujjáról lelopott karikagyűrű, olyan szerencse, ami kútba ugrott, moslékos vödörben behűtött pezsgő, kifizetetlen számlákkal teli ékszeres láda. A mindenünk. A mindenit!
Rajongtak érte, aztán sárba rántották. Most megint készülnek tervek az újjáépítésére. Ez is egyfajta válasz lehet arra, mifélék is lennénk itt a déli végeken. Mi vagyunk a folyton elölről kezdők népe. Úgy látszik az a dolgunk, hogy nemzedékről nemzedékre megérjük a pusztulást, hogy mindig végelgyengülésben megint nekifeszülhessünk a falak fölhúzásának, tákolhassunk valami újat a romokon. Sosem tudjuk meg kinek csináljuk, ahogy az sem megjósolható, milyenek és kik lesznek, pedig biztosra vehető, hogy lesznek utódok holnapután. Majd az ő kezük között fog végbe menni az akkor aktuális enyészet. Nem is muszáj firtatni a jövőt. A lényeg, hogy a sorsunk elrendeltetett. Akad dolgunk bőven.
Hét óra sincs, amikor leütött G-moll akkordként az avaron végigremeg a péntek reggel első napsugara.”
Pk
Még dideregtek a villanypóznák, amiken madarak rebbentek, tornáztatták a csontjaikat. A Cigánylejárónál velem együtt ereszkedett alá a folydogáló októberi köd. Akkor még savós homály fogadott, a nádas sárga sűrűjét emésztette a hajnal dohszaga, de fél hét tájékán a felhőkupacokat már szétütni készült a fény, derűs idő ígérkezett. „Nem túl sok vigasztaló szín fogad máma” – állapítottam meg magamban. Szótalanság, fekete lábú, megritkult üstökű fák mindenütt. Mint a színházi kulisszák, úgy takarták a főszereplőt. S akkor egyszer csak ott volt a Vigadó.
Fölmutat. Láttató a némasága. Romjai utalnak valamire. Alighanem arra, hogy a vajdasági magyarság tegnapjai, a krónikáink, a hagyományaink, a közös emlékeink által tükröztethetők vissza. Sajnos vakfoltos ez a tükrünk. A mi múltunk hozadéka ugyan nem kevesebb, mint például a szeretett és tisztelt erdélyi népi tradíció. Éppen csak másmilyen. Kevésbé karakterisztikusnak tűnő, talán mert a mostani tudatnak nem olyan egzotikus. Hasztalan igyekeznénk a sajátosságainkat markánsabbá tenni. Egyrészt lekéstünk erről, korábban kellett volna ébredni, cselekedni. Másfelől: még ha lett is volna szándék, a délvidéki oszmán időszak űrjét, az elembertelenedő vidéket, a pusztulással járó bő százötven évnyi megszállást, a szétforgácsoltságunkat akkor sem bírtuk volna orvosolni. Mi több, köztudott, hogy a török időket – finoman szólva – nem követte egy csapásra a Kánaán. Sőt. A kuruc-labanc éra meg a ’48-as szabadságharc durván visszatiporta a gyengécskén elevenedni látszó bácskai-bánáti magyar életet. Ami a transzcendens időnkből és az újrázás lehetőségéből nekünk megmaradt, mindössze a 19. század közepétől datálható. Így aligha vitatható a tény: Bácskában a nagy tévedések kozmikus vígjátékát kicsit sűrűbben váltották a királydrámák, a horrorba fúló tragédiák. Itt láncon van a lepkeszárnyú képzelet. Meglehet, a gőgös fölénnyel – szó szerint! – átitatott pár évtizednyi sóvár életigenlés egykoron Móriczot, Krúdyt meg a többi nagyságot pompásan megszédítette, ihletet is kaptak tőle, ám azóta történt egy s más ezen a vidéken. Rőt lánggal lobogott át rajtunk megint a történelem, aminek nyomában árnyékmarasztaló homály, szellemi vákuum maradt csupán. Itt kérem mindmáig föltett kérdések feketéllenek közöttünk.
A túl távoli időbe nem akarván visszamenni, elég, ha csak megpiszkáljuk a közelmúlt tisztázatlan, viselt dolgait.
A Vigadó. Az újabbaknak már a neve is eggyé érett az abszurditással. Ugyan mi vigalom lehet, egy málló vakolatú, bizonytalan szerepébe süppedt épülethalmazban, ebben a potyogó avíttságban? A téglaszigeten szélütötten omladozó Vigadó nem felel. A kaszvadt ingóság maga a megtestesült nihil. Letámasztom a biciklit. Úgy kerülöm körbe, mint róka a kitett csapdát. Baljós sejtelmet szimatol ő is, én is. Óvatosnak muszáj lenni. A Vigadó meg csak néz, némileg befoltozott kalapja alól, ólmosan nehéz tekintete kísér, ahogy akszamétos püspöki léptekkel körbemustrálom. A pravoszláv templom igazságot osztó harangja közbeszólna, majdnem megtörné a csöndöt, de a barnás-zöld hájú népkerti kőrisek kérgén hamar eltompul.
Egybe sűrítve, mezítelenre vetkezve áll előttem a múlt század összes kanizsai magyar lehetőségének mementója. A Vigadó a mi huszadik századi létünk magyarázata, a nagy délvidéki családunk fotóalbuma, kacatos cipősdoboza, tilalomfája és kincskereső kisködmöne. Teleírt palatábla, amiről lesikálták az ékezeteket, trágárkodva mondott prédikáció, rák módra indított támadó roham, a kállai kettős akkordjaiba bele-bele fúvó kanászkürt rikoltó hangja, csirizszag és locsolóvers, elvtársi urambátyám, nagytata leventeoktató oklevelére rajzolt sarló-kalapács, hamis tanúzást igazoló bizonylaton a láttamozó pecsét, a befejezés kezdete, mostoha édesanya, ehető vadgesztenye, más ujjáról lelopott karikagyűrű, olyan szerencse, ami kútba ugrott, moslékos vödörben behűtött pezsgő, kifizetetlen számlákkal teli ékszeres láda. A mindenünk. A mindenit!
Rajongtak érte, aztán sárba rántották. Most megint készülnek tervek az újjáépítésére. Ez is egyfajta válasz lehet arra, mifélék is lennénk itt a déli végeken. Mi vagyunk a folyton elölről kezdők népe. Úgy látszik az a dolgunk, hogy nemzedékről nemzedékre megérjük a pusztulást, hogy mindig végelgyengülésben megint nekifeszülhessünk a falak fölhúzásának, tákolhassunk valami újat a romokon. Sosem tudjuk meg kinek csináljuk, ahogy az sem megjósolható, milyenek és kik lesznek, pedig biztosra vehető, hogy lesznek utódok holnapután. Majd az ő kezük között fog végbe menni az akkor aktuális enyészet. Nem is muszáj firtatni a jövőt. A lényeg, hogy a sorsunk elrendeltetett. Akad dolgunk bőven.
Hét óra sincs, amikor leütött G-moll akkordként az avaron végigremeg a péntek reggel első napsugara.”
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése