A KANIZSAI VIGADÓ SEMMIJE

Vigadó - rajzom

A Vigadóról írok megint. Vele álmodtam. A kanizsai parkban voltam, a bukszusok, a magányos fekete tölgy, a Pagoda cukrászda, meg a délkeleti szögletben ücsörgő düledékek közötti szűk térben sétáltam.  Nem láttam teremtett lelket. Én sem virítottam. Elbújtam, mint az énekesmadár a sűrűben. Az idő olyannak tűnt, mint most. Szép, szelíd, az évszaknak megfelelően enyhe, de semmiképpen nem szomorú, éppen hogy csak ősziesnek mutatkozott. A méregzöld borostyán-takaró ugyanúgy örökös elementuma volt a ligetekbe tömörülő fáknak, mint a koronák búbjában sötétlő fagyöngyök, amik kéretlen karácsonyfadíszként lógtak az ágakon, éltek együtt a tölgyekkel, a napfényes és árnyékos részekkel, melyek révén már nagyapáink is vasárnapi örömöket találtak a Népkert gyöpén megpihenve. 

Ösztönből-e, rendeltetésből-e, óhatatlanul a Vigadó felé tekergetem a nyakam. Uralja a parkot. Akárha valami óriás ejtette volna el az ékszeres dobozkáját. Megcsúfította ugyan az idő, de a becse, a nemessége csorbítatlanul mutat valamit. Tán a régi korok üzennek általa. Évtizedekkel ezelőtt, mikor még erős meggyőződéssel véltem, tudok gyűlölni, és az akarásom hibátlan, azt hittem, a Vigadóban lesz a megváltásunk kulcsa. Aztán – ahogy lenni szokott, mert az élet már csak olyan, hogy mindenkit meglegyint – arra kellett rádöbbennem: tévedtem. Ezen elgondolkodtam. S a hosszúkig nyúló bizonytalanságom megérlelt bennem egy sejtést.

Ma már csak azt tudom, hogy a kanizsai Vigadónk sokkal kevesebb a semminél. Mert ha tényleg a semmi volna, ha legalább semmi lenne a helyén, akkor újat lehetne építeni helyette. Így még a semmitől is semmibb, mert semmi nem kezdhető vele. S jól is van ez így. Teljesen fölösleges rimánkodni a múltért.

Nem kell a tegnapelőttet visszamerni a mába. Az nem szül jó vért. Ha netán sikerül is valamit újra fazonírozni, olybá lesz az, mint a vénasszony, akit estélyibe szuszakolva, flitteres konttyal, ráncfölvarrásról érkezvén dámának kéne látnunk, de a sok púder, smink, vakolat sem segít rajta. A rosszakarók, az újak, a frissek már a bejárati lépcsőföljárón kinevetnék. Még a jó szándékúak is összesúgnának mögötte: régen milyen csinos volt! Mennyire másként festett! Hogy elmúlt a dicsősége! És igazuk lenne. Abban a kozmetikázott vénségben már nem lenne ott a hatvan-hetven évvel ezelőtti szerelem. Nyomát sem tudná mutatni a hajdani életkedvnek. Kiszáradtak belőle a csókok, a szeme tüze elhamvadt, már a maga kora béli melódiák foszlánya is elveszett: a zenészek rég kipusztultak a bandából, s hiába vikszelnék újra a parkettet, annak tükrében már soha többé nem villannának azok a harisnyás kecses lábak, amik oly szélsebesen járták a táncot az esti forgatag mámorában.
Ez van. Neki kell fanyalodni ennek az új módinak. 

A Vigadó meg?
Úgy tekintek rá, mint egy elvénülő ember utolsó fogára. Szívósan tartja magát. A harminckettő másik elhullott helyett is rágja az emlékezetet, mert muszáj rágnia, görcsös álkapcával szorítania a magyar múltunkat. Ha ő nem tartja meg, más ugyan nem fogja. Helyettünk is erős, mikor mi már kifáradni látszunk. Azzal szemben is bátran mutatja magát, akiről-amiről eleve tudható, hogy kérlelhetetlenül le fogja győzni, diadalmaskodik majd felette óbégatva. Ma a harsányság a kelendő. A halotti torok táncikálásba fúlnak. Nincs helye az árnyaknak, a csöndnek, a lugasok mélyén elszenderült meghittségnek.

Viszont egy kevés vigasz marad: nem csak álmomban, hanem most, péntek délelőtt is szépítő fényt vet a Vigadó a szeptemberi kanizsai parkra. Tudom. Méltósággal áll a gáton. Az öregjeinket táplálja még emlékekkel. Bennünket meg álmokkal.

                                                                            Pk

SÍRVA VIGADÓ

Mintha egy rejtélyes, bácskai mendemondák ombolyos hínárjával, mohos emlékek szikláival kibélelt búvópatak lenne. Olyan, mint egy sokszor a pusztába elkiáltott, majd minden előzmény nélkül valahonnét váratlanul visszhangzó történet, mint egy bőrünk alá beivódott hosszú, lappangó betegség, ami beláthatatlan időközönként elő-elő bukkanva újfönt megkínoz bennünket: a kanizsai közvéleménynek, a közgondolkodásunknak immáron félszáz éve a Vigadó a vesszőparipája. (A másik meg az „alagutak”. Csak utánuk következik a Tisza-part, meg a Járás.)

Nem lehet elégszer kitárgyalni. Nincs az az írás, tanulmány, merev tudományos, közgazdasági meg akármilyen disszertáció, ami eklatáns választ adna a Vigadó jövőjére.

Meg sem kísérelném tehát a szerény, rövidre fogott okfejtésemen túli konklúzió levonását, a tárgyalt épület végleges sorsának a megjósolását. Ám mivel közérdekű, beszélni muszáj róla.
Tulajdonképpen ugyanezt mondtam el tegnap egy televíziós stúdióbeszélgetésen, ahová meghívtak. A Vigadó volt az egyik téma. Hiába idézte a múltat más, hogy milyen szépnek és jó hírűnek titulálták egykoron, mennyire fontos lenne a fölújítása. Kételkedésemnek akkor és ott is hangot adtam, jóllehet aligha lelkesítő a véleményem.

Értem én, hogy a Vigadó érzelmi okokból fontos az apám generációjának, meg a tőle idősebbeknek. De az én nemzedékemnek már negyedannyit sem jelent, a lányaimnak meg jószerével semmit, hisz már csak egy nyomokban a szépségről szóló romot látnak benne. Alig valamit tudnak róla. Az unokáimnak végképp közömbös lesz.

Ha csak a nosztalgiára bazírozva akarnánk újjáépíteni, tiszta bolondok lennénk. Kiknek? Egy lassan az életből ellépdelő nemzedék azon tagjainak, akik a fiatalságuk okán még egyszer, pusztán elégedettségből szeretnének lefotózkodni a hajdani emlékeik helyszínén? Nem a kegyetlenség mondatja velem, de ezért fölösleges. Vannak dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni. Ilyen az idő. A Vigadó ideje lejárt. Nincs már olyan réteg, aki el tudná tartani. Ha most valaki azt mondaná, hogy dehogy nincs, mert ő százával tud olyanokról, akik szívesen járnának oda esténként, fröccsözni, családi kiruccanásra, vagy vasárnapi ebédre, annak szíves figyelmébe ajánlom a Művészkávézónk helyzetét. Igényes, nem mondanám hétköznapi, ötlettelen helynek. Szalonzene szól, szemnek kellemes az enteriőr, kényelmes, polgári a hangulata. Egyáltalán nem kocsma. Meghitt, diszkrét környezetben színvonalat nyújtó, és nem is drága. Szegeden, Szabadkán, de még Budapesten is megállná a helyét: és mégis panganak benne a kanizsaiak. Bármelyik csütörtök este egyik kezemen megszámolhatom, hányan ülnek a foteleken beszélgetve, eszik a külön az ínyencek kedvéért beszállított finom süteményeket, hallgatják a Kurina úr pazar zongorajátékát. Pedig ott már húsz vendég a lokál telítettségének az érzését kelti. Majd megnézném, mikor ül be a megnyitott Vigadóba annyi nosztalgiázó, hogy a 150-200 szék legalább fele melegítve legyen…

Hogy lakodalmakat, rendezvényeket lehetne benne szervezni? Minek? Vagy négy-öt direkt erre a célra működő rendezvénytermet kapásból föl tudok sorolni. Annyira jól sosem ment, hogy egy hétvégén féltucatnál több esküvőt tartsanak Kanizsán. Kik tartanák el a Vigadót? A parkban lézengő, sétálgató, köpenyes-pizsamás fürdővendégek? Hisz a tételesen kisebb Pagoda cukrászda sem tud belőlük megélni!

A Vigadó látlelet rólunk, a világunkról. 

Nekünk már nem kell az, ami negyven éve még jó volt. Ha kellene, nem csak a Vigadóért kapálóznánk, hanem például erélyesen követelnénk vissza az önkéntes ifjúsági munkaakciókat, vagy a kamu szakszervezetek helyett a munkástanácsokat, ami a jelen korunk (v)iszonyát ismerve – nonszensz. Nem csak a ránk köszöntött vadkapitalizmus miatt, hanem a megváltozott életszemléletünk okán. Jó példa erre a közelmúltban egyszer már lezárt Fő utca esete. Azt is nosztalgiából akarták visszaminősíteni sétáló utcának. Menten lobot vetett a hisztéria, elindult a jajgató paláver! Kiderült, hogy a hangadó többségnek csak sír a szája a hajdani szombat délutáni korzózások után, de mihelyt adva lenne a sétáló utca, már fontosabbnak tartja, hogy a banki ügyintézésnél, vagy bevásárláskor ne kelljen tíz-húsz méternél messzebre tipegnie a leparkolt autójától, ami megint egy vicc. (Pont miattuk, a délelőttöket a Fő utcán végigparkolók miatt máról-holnapra én bizony Kanizsán is bevezetném a parkolási díjat. Ahogy Zentán már van. Legalább páran meggondolnák, meddig terpeszkedjen a gépkocsijuk az amúgy is szűk városközpontban. Ott a teljesen kihasználatlan parkoló tér a rendőrség mellett, ahol ingyenesen lehetne várakozni. Lefödné a kapacitást. No persze, egy-egy bevásárláskor, száz-százötven métert kéne oda-vissza gyalogolni. Miért baj ez? Tán a szegedi Tesco, Metro parkolójától a kasszáig nem kell ugyanennyit fáradni? Dehogynem. Néha a többszörösét. Szegeden, Szabadkán is a kívánt butik előtt sikerül mindig megállni? Sosem.)

A Vigadó egy tünet. Komplexen szemlélve a Népkert egyik része. Előbb a környezetet kéne eredeti pompájában visszahozni, azt megtölteni tartalommal, hogy abból reálisan kalkulálva valakiknek megérje a Vigadót üzemeltetni. Erre volt esély: pár éve egy élményfürdő épült volna a park kézilabda pályányi kihasználatlan, beültetetlen, gazos placcán. Mi történt? A politika megfúrta a szép terveket. Négy-öt csenevész cserje, kiszáradt tuja megmaradásának ürügyén, az akkori ellenzék fölpujgatta az embereket és egy lakossági fórumon (ahol ugyanezt elmondtam) süket fülekre talált minden gazdaságilag, turisztikailag, építészetileg megmagyarázott érvelés. Légből kapott környezetvédők rájátszottak a lakosság nosztalgiázó gondolkodásmódjára, és „nem adjuk a parkot!” daccal nekirontottak a nagyreményű terveknek. Nem is lett belőle semmi. Akik meg akkor megtorpedózták a fürdő-projectet, arra hivatkozva, hogy ott kanizsai emberek sétálnának, nyugalomra vágyva: nos, párszor lebiciklizve egyiküket sem láttam. Ennyit az igényekről. Dumálni könnyű. Aztán évekig le sem szagolni a parkba, nem elegáns.

A Vigadó minimum félmillió eurót elnyelne: testvérek között is. Igazából ennek legalább a duplája lenne elég. Ha és amennyiben akadna is beruházó, maximum kaszinót hozna ide. Vagy bordélyházat. Jönne vele a maffia. Tudjuk. Éttermet nem éri meg, diszkót nem enged a közeli fürdő a szállóvendégek miatt. Adjuk oda a civileknek? Igen tetszetős ötlet. De előbb a civilek lakják be az ifit, a művelődési házat, a „partizánt”, a regionális kreatív központot, a pedagógus továbbképzőt meg a jó ég tudja hány hasznos helyiségünk van már, ahol vígan ellenne az a néhány lelkes csoport, amelyik még a köztudott pénztelenségünk ellenére is aktív szeretne lenni. Ráadásul a civilek, legyenek bár nyugdíjas egyesület, dalárda, vagy hagyományőrző fiatalok, bizony nem hoznának kenyeret a Vigadónak. Megint egy újabb, még eggyel több intézmény, objektum fönntartása, fűtése, kifinanszírozása úgy hiányzana a kanizsai önkormányzatnak, mint – már elnézést – szar a zsebbe. Ha meg a művelődés valamelyik ágazatáért újítanók föl, múzeum, közgyűjtemény, levéltár, bármi más céljára áldoznák, ismerve és tapasztalva a helyi mentalitást, a kanizsaiak zöme megint úgy vélekedne, mint az egyszeri háborús hősből lett államfő, aki gyakorlatias ember lévén egy ízben azt találta mondani: „Ha a kultúra finanszírozásáról hallok, menten a pisztolytáskámhoz nyúlok.” Már hallom a kisagyam tájékán a hangokat: azon a Vigadóra fordított egymillió eurón hány és hány munkahelyet lehetne teremteni, hány iskolát, közintézményt fölújíthatnának, satöbbi, satöbbi.

A jelen állása szerint a Vigadó sorsa szimplán gazdasági kérdés.

Három lehetőség adott.

1.  Szánjunk rá irdatlan összeget, de előtte valami grémium adjon értelmes választ arra, mire is használnánk?

2.    Lökjük össze, míg rá nem dől valakinek a gyerekére, és az eltett tervrajzok, dokumentációk alapján, egy szebb jövőben, ha lesz rá mód, építsük föl újra, a régi fényében tündökölve, de már a modern kor követelményei szerint. Hátha addig eszünkbe jut, mit is kezdhetnénk vele.

3.  Hagyjuk a rossebbe, így ahogy van, állag megőrzötten, tető alatt, ameddig teszi, addig bírja. Utánunk a vízözön.

Tényleg: utánunk a vízözön?

                                                                         Pk         

NAPLÓ - 49.

A ma reggeli Vigadó

 „Töprengő, kissé cinikus kedvemben kora reggel rögtön a parkba vitt az utam. Oda toszogatott valami fölsőbb (alsóbb, mélyebbi?) képzelhetetlen erő. Gyorsan, váratlanul ért ez az érzés. A Czérna-feszületnél még egyenesben voltam, tartottam az irányt, tekertem a piac felé, de aztán hirtelen kezemben jobbra rándult a kormány szarva, s onnét nem volt visszaút. Mentem a Népkertbe. Tudtam a célt.
Még dideregtek a villanypóznák, amiken madarak rebbentek, tornáztatták a csontjaikat. A Cigánylejárónál velem együtt ereszkedett alá a folydogáló októberi köd. Akkor még savós homály fogadott, a nádas sárga sűrűjét emésztette a hajnal dohszaga, de fél hét tájékán a felhőkupacokat már szétütni készült a fény, derűs idő ígérkezett. „Nem túl sok vigasztaló szín fogad máma” – állapítottam meg magamban. Szótalanság, fekete lábú, megritkult üstökű fák mindenütt. Mint a színházi kulisszák, úgy takarták a főszereplőt. S akkor egyszer csak ott volt a Vigadó.
Fölmutat. Láttató a némasága. Romjai utalnak valamire. Alighanem arra, hogy a vajdasági magyarság tegnapjai, a krónikáink, a hagyományaink, a közös emlékeink által tükröztethetők vissza. Sajnos vakfoltos ez a tükrünk. A mi múltunk hozadéka ugyan nem kevesebb, mint például a szeretett és tisztelt erdélyi népi tradíció. Éppen csak másmilyen. Kevésbé karakterisztikusnak tűnő, talán mert a mostani tudatnak nem olyan egzotikus. Hasztalan igyekeznénk a sajátosságainkat markánsabbá tenni. Egyrészt lekéstünk erről, korábban kellett volna ébredni, cselekedni. Másfelől: még ha lett is volna szándék, a délvidéki oszmán időszak űrjét, az elembertelenedő vidéket, a pusztulással járó bő százötven évnyi megszállást, a szétforgácsoltságunkat akkor sem bírtuk volna orvosolni. Mi több, köztudott, hogy a török időket – finoman szólva – nem követte egy csapásra a Kánaán. Sőt. A kuruc-labanc éra meg a ’48-as szabadságharc durván visszatiporta a gyengécskén elevenedni látszó bácskai-bánáti magyar életet. Ami a transzcendens időnkből és az újrázás lehetőségéből nekünk megmaradt, mindössze a 19. század közepétől datálható. Így aligha vitatható a tény: Bácskában a nagy tévedések kozmikus vígjátékát kicsit sűrűbben váltották a királydrámák, a horrorba fúló tragédiák. Itt láncon van a lepkeszárnyú képzelet. Meglehet, a gőgös fölénnyel – szó szerint! – átitatott pár évtizednyi sóvár életigenlés egykoron Móriczot, Krúdyt meg a többi nagyságot pompásan megszédítette, ihletet is kaptak tőle, ám azóta történt egy s más ezen a vidéken. Rőt lánggal lobogott át rajtunk megint a történelem, aminek nyomában árnyékmarasztaló homály, szellemi vákuum maradt csupán. Itt kérem mindmáig föltett kérdések feketéllenek közöttünk.
A túl távoli időbe nem akarván visszamenni, elég, ha csak megpiszkáljuk a közelmúlt tisztázatlan, viselt dolgait.
A Vigadó. Az újabbaknak már a neve is eggyé érett az abszurditással. Ugyan mi vigalom lehet, egy málló vakolatú, bizonytalan szerepébe süppedt épülethalmazban, ebben a potyogó avíttságban? A téglaszigeten szélütötten omladozó Vigadó nem felel. A kaszvadt ingóság maga a megtestesült nihil. Letámasztom a biciklit. Úgy kerülöm körbe, mint róka a kitett csapdát. Baljós sejtelmet szimatol ő is, én is. Óvatosnak muszáj lenni. A Vigadó meg csak néz, némileg befoltozott kalapja alól, ólmosan nehéz tekintete kísér, ahogy akszamétos püspöki léptekkel körbemustrálom. A pravoszláv templom igazságot osztó harangja közbeszólna, majdnem megtörné a csöndöt, de a barnás-zöld hájú népkerti kőrisek kérgén hamar eltompul.
Egybe sűrítve, mezítelenre vetkezve áll előttem a múlt század összes kanizsai magyar lehetőségének mementója. A Vigadó a mi huszadik századi létünk magyarázata, a nagy délvidéki családunk fotóalbuma, kacatos cipősdoboza, tilalomfája és kincskereső kisködmöne. Teleírt palatábla, amiről lesikálták az ékezeteket, trágárkodva mondott prédikáció, rák módra indított támadó roham, a kállai kettős akkordjaiba bele-bele fúvó kanászkürt rikoltó hangja, csirizszag és locsolóvers, elvtársi urambátyám, nagytata leventeoktató oklevelére rajzolt sarló-kalapács, hamis tanúzást igazoló bizonylaton a láttamozó pecsét, a befejezés kezdete, mostoha édesanya, ehető vadgesztenye, más ujjáról lelopott karikagyűrű, olyan szerencse, ami kútba ugrott, moslékos vödörben behűtött pezsgő, kifizetetlen számlákkal teli ékszeres láda. A mindenünk. A mindenit!
Rajongtak érte, aztán sárba rántották. Most megint készülnek tervek az újjáépítésére. Ez is egyfajta válasz lehet arra, mifélék is lennénk itt a déli végeken. Mi vagyunk a folyton elölről kezdők népe. Úgy látszik az a dolgunk, hogy nemzedékről nemzedékre megérjük a pusztulást, hogy mindig végelgyengülésben megint nekifeszülhessünk a falak fölhúzásának, tákolhassunk valami újat a romokon. Sosem tudjuk meg kinek csináljuk, ahogy az sem megjósolható, milyenek és kik lesznek, pedig biztosra vehető, hogy lesznek utódok holnapután. Majd az ő kezük között fog végbe menni az akkor aktuális enyészet. Nem is muszáj firtatni a jövőt. A lényeg, hogy a sorsunk elrendeltetett. Akad dolgunk bőven.
Hét óra sincs, amikor leütött G-moll akkordként az avaron végigremeg a péntek reggel első napsugara.”

Pk

A KERTÉSZ

A NÉPKERT TITKOS VIRÁGKÖNYVE

A könyv

A szobában akadtam rá, mint annyi más kacatra. Már a halotti tor után voltunk, szétszéledtek a gyászoló vendégek, és a tavaszi langyos levegőben méhecskék röpködtek. Szagos párákat lehelt a kicsiny virágoskert, és semmi látható jele nem volt annak, hogy egy élet megfogyatkozott, éppen temetésen vagyunk túl, az imént még a gyászé volt a főszerep.

Az ágya mögé volt csúszva a könyv, megnyitott lapokkal. Hamarjában észre sem lehetett volna venni, ha nem világlanak elő a sárgásfehér lapok. Apró betűs írás feketéllett azokon, és ami különösen érdekessé, izgalmassá tette: ceruzával írott meg aláhúzott sorok tarkították az oldalakat - valaki saját gondolatait is fontosnak tartotta megjelölni.

A kíváncsiság bizsergett végig rajtam, amikor kezembe vettem. Dísztelen fedőlapján se cím, se szerző. Valami újrakötött régi kiadvány lehetett, régies, majdnem gótikus betűkkel szedett múlt századi könyvecske.  

A bazsarózsa címszónál akadt meg a tekintetem. „Kedvelt dísznövény, ezért kertekben gyakran ültetik. Mivel különösen a termesztett fajtáknak nagy, súlyos virágai nőnek a hosszú szárak tsútsán, ezért érdemes a növény mellé támasztékot tűzni, és a szárait hozzákötözni.” Egy női név volt hozzáírva, szép, cirkalmas ákombákomokkal. Erzsébet.

Hogy ki lehetett, most már sosem fogom megtudni. Erzsébetnek támaszra volt szüksége? Megözvegyült érett nő kérte a segítséget? Vagy a csapodár, link urától szenvedő asszonyként élhetett? Esetleg tapasztalatlan fruska volt, akit kézen kellett fogni, s vezetni egy darabig az élet bozótosán körösztül…

Odább lapozva megint egy rejtélyes közbeszúrás. Semmi egyéb, csak egy kérdőjel. Púpos, kicsit szögletes, de kétség kívül kérdőjel. Lóg a levegőben, mintha sosem lenne válasz, mintha az élet örök kérdése maradt volna eligazító mondat nélkül, meghagyva a titkokat másoknak, szemérmes gondossággal elkendőzve a múltat. Ejnye! Mennyi rejtélyt búvik meg egy semmi kis írásjel görbületében!

A nárcisz fejezetnél megint egy hullámos vonal, nyíl is van rajzolva hozzá. „Mélység: 5-10 czentiméter, kötöttebb talajokon és későbbi ültetésnél sem kell mélyebbre ültetni. A laza homokos talajokon és a korai ültetésnél, ami megfagyhat czélszerű mélyebbre ültetni. A sekélyen ültetett kardvirágokat fel kell tölteni 10 cm-re. Tápanyagellátást tekintve nagy mennyiségű szerves trágya igénye van. Tenyészidőszak alatt 2-3szori műtrágya kiegészítésre van szüksége. Minden egyes permetezésnél lombtrágyát is juttassunk ki.” A nyílvessző végén egy újabb név: Anna. És egy kérdés: „A homokos talajban elveszünk. Efúja szél? Hátakó minden csak cserépbe éli túl?” Még egy gondolat, de már a lap alján: „Akó mivégre is ezaz élet?”

Leander a következő oldalon. Önmagában egy hosszú kijelölés, bekeretezve az illat szó. „Szimpla vagy dupla szirmú, színes virágai az ágak tsútsán nyílnak. Az öt sziromlevél az óramutató járásával egyező irányban tsavarodott, ettől a virág kis kerékre emlékeztet. Színe lehet fehér, sárga és a rózsaszíntől a bordóig bármilyen árnyalatú. Illata „édeskés”, átható.” Itt is egy női név – Margit.

A virágoskönyv összes oldala telejegyzetelt, aláhúzott, kiírt névsor, ismerősen csengő női nevek gyűjteménye.

A kertész titkos névsora. A titkok kertjének jegyzete…

Úgy raktam vissza az ágy mellé, égő arccal, mintha lopott holmi pörzsölné a tenyeremet. Még gyerek voltam, de már éreztem, mi a tilalmas, még ha nem is értettem a szót, hogy kegyeletsértés.

 

 A kertész

Talán már a megszületése pillanatában öreg volt.

Gyerekkoráról, ifjú éveiről, nemhogy fénykép, de egy árva történet sem maradt. A múltját ideje korán elmosta a feledés. Valószínű, sőt nagyon elképzelhető, hogy e hiányzó életképei miatt, a korai öregség úgy lengte be alakját, mint fakult cégér szokta hirdetni a vevőhagyott boltocskát, vagy ahogy a poéták szokása az őszt borongós jelzőkkel illetni.

Hiába. Agglegényként élt. Arca manószerűen ráncosodott. Töpörödött, mégis zömök termettel áldotta meg az ég, s a karikalába is inkább emlékeztetett egy furcsa erdei gnómra, mint a kanizsai park főkertészére.

Csapott vállakkal állt. Csüngtek öklei, és alacsony homloka alatt, tömpe orrán azok a nagy, sötét lyukak gőzpárát fújtak. Így látom most is. Néz rám, s a mélyen ülő szemei száraznak, meghökkentően tisztának, világítón kéknek tűnnek. Ott maradt íriszükben szinte minden. Már - ami azokat a régen elmúlott daliás időket illeti.  

Álló esztendőkön körösztül viseltes, szürkés-zöld munkásruhájában tett-vett. Sosem láttam rajta mást. A gúnyája hozzánőhetett, ő meg általa eggyé vált a fekete kőrisek furcsán irdalt kérgével, meg a levelek cafrangjaival, amik a ligeti bokrok alján söprűzték a sétányt, olyan természetesen, miként a csónakázó tavacska mellett buján növő zsombék szaga is csak Jani bácsi része lehetett.

Farkas Jánosnak hívták ugyanis. Nevét a Nagytemetőben lehet olvasni. Nyughelye az apácák közös sírjának átall, az ötödik sorban befelé, kissé srégan van. Eddig valahogy nem érintett meg a gondolati összefüggés, nem jutott eszembe, csak most villan át rajtam a fölismerés, és vélem a gondviselés finom iróniájának, hogy a sosem nősült, férfiszűz Jani bácsi tőszomszédságában pihen az a sok, sosem férjhez ment, szüzességi fogadalmat tett szent életű asszony. Megannyi halovány virágszál és egy kertész. Langyosabb estéken, amikor az óvatoskodva leereszkedő alkonyati szél már a halottakat virrasztó gyertyák füstjének illatát is ellebbenti, vajon miről társaloghatnak ők, a meghervadtan pihenő liliomok, a mi Jani bátyánkkal?  

Merthogy a családunk tagja volt. Apai nagyanyám testvére.

A Tiszára futó szűk derekú, egyirányú utcában lakott, öregapámék udvarában. A sövénytől meg a szőlőtőkéktől balra lapult egy kicsiny, kerti lak, ahol a bátyja meghúzta magát. Vastag, verett falú házikóként kushadt a kertecske oldalán, kolera-színű sárgára festetten, olyan alacsonyan ülő ablakszemekkel, hogy a párkányukra akár egy kisgyermek is le tudott volna ülni. Döngölt földpadlója férfiasan nehéz dohszagot árasztott, míg a parasztszekrény, a kopottas bútorzat inkább olcsó kapadohánytól szaglott. Ha az egy szem villanykörtével némi derengő világosságot akartam gyújtani, pipiskednem sem kellett: a csavarós fekete kapcsoló az ajtófélfánál, a kilinccsel egy vonalban szomorkodott. Mert nagy ritkán azért be-betévedtem a bátyja legénylakásába, amikor nem volt odahaza. Vonzott a manószerű kis ház rejtelmessége. A sötét sarkok, az ismeretlen, gyerekésszel föl nem fogható magány, ahol mindig kézzel tapinthatónak, valóságosnak éreztem egy tőlem merőben szokatlan létezésnek a bizonyítékait. Az ütött-kopott vaslábakon álló kézmosón törülközőkendő árválkodott, s a zománcozott lavórban a tejfehér, zavaros vízben háziszappan darabkái úszkáltak. Végighúztam a kezemet a fali polcon, és átzsibbadt rajtam a rémület, amikor levertem a borotvapamacsot. Elijedve az egyedüllétet sugalló szobától szélesre tártam a nyikorgó kis ajtót, és menekültem kifelé abból a tilalmasra csukott, remete világból, ahol egy magába forduló élet összes bűnjele kísértett.

Aztán a kerti kis lugasban megnyugodtam. Zsenge korom játszótere igazi földi paradicsomnak számított. Le-föl rohangáltam a szögletesre nyírott bukszusok között, és a bódító virágoknál csak a diónyi szemekkel duzzadó kékszőlő-fürtök édeskés illata érződött áthatóbban. Pláne érés, szüret idején. Az ellépdelő nyár utolján, a levecses szőlőfürtök körül darazsak dongtak, amiket öregapám madzagon lógó, cukros vízzel töltött likőrös üvegbe csalt tőrbe. A kert farában oleander bokor takarta a vályogtéglás füstölőt. Inkább szerszámos kamraként szolgált, de egy méretes lyukas vajling is oda volt száműzve. Hátrébb, a léckerítésen túl, a kitéglázott hátsó udvar kezdődött, egy óriási eperfa árnyékával óvott tyúkóllal, meg a nyúlketrecekkel.

Jani bátyját soha nem láttam nevetni. Még mosolyogni sem. Egyetlen szórakozása – öregapámék szerint: bolondériája – az volt, hogy egy már akkor is ócskának számító, fekete-fehér televízión rendre megnézte a régi, kommunista Magyar Népköztársaság parlamenti üléseit. Pöfékelve, ágyában elnyúlva, komoly arccal figyelte, hallgatta Kádárt, Aczélt, Marosánt meg a többi elvtársat. Akkor sem értettük, ma is talány, mi szépet s jót talált azokon az unalmas, veretes beszédeken, az üres dumán, a lózungoktól hemzsegő szónoklatokon? Amúgy: soha nem beszélt politikáról. Igaz – másról sem nagyon. Hallgatag volt. Lehet, hogy csak a nyíló és csukódó szirmokkal társalgott, a maga módján, hangtalanul, amikor szeretettel plántálta, öntözte a Népkert tarka virágágyásait, nyírta a sövényt, vagy a sarjadó facsemetéket gondozta simogatón?

Csupa véletlen, hogy pont én találtam meg azt a virágoskönyvet, ahová életének fontosabb epizódját örökíthette meg. Számolatlan női névvel, akik rendre egy-egy virág alakjában szóltak a múltról, a kertész ember nevesített vágyairól.

Epilógus

A kis könyvet eltettem. Most is náluk van, a polcon őrzöm, megannyi kiadvány között. Jó régen nem vettem elő, megfogyott már bennem a mersz, kémlelni, kutatva tűnődni egy régen elhalt lélek megmagyarázhatatlan álmain.

De néha, meg-megfolyó tintaszín éjjeleken szívesen olvasgatnám, csupa hasznos virágápolási tanácsait, Jani bácsi elnehezült kezének írását. Hátha egyszer egy soha föl nem tett kérdésre meglelem benne a választ, ami megmagyarázza majd, hogy mi végre is vagyunk, homokba, sárba eldugva, a világ örömére, csodájára vagy bánatára teremtve.

Pósa Károly

Kistemető, Vigadó: meg a föltépett zsebek

 

Úgy tűnik, mostanában mintha jobban figyelnénk veszendő értékeinkre.

Kezdődött az egész a Vigadó utáni évtizedes sóhajtozással.

Aztán két kanizsai építész – Tóth Vilmos és Valkay Zoltán - révén ötlettervek készültek az épület renoválásának lehetséges módozatairól, a hasznosítás mikéntjéről.
Mindenki megmozdult.

Hozzászóltak a népek.
Pro- és kontra vélemények hangzottak el.
Volt lakossági fórum is. Maroknyi érdeklődő ment el a rendezvényre. Ennyire, ennyi embernek számított ez a fontos a téma.

A terv megmaradt szép rajzként. Ma is megtekinthető.
Hamvába holt a nagy nekikészülődés.

Másik:

Legyen-e fürdő, és ha igen ott-e, vagy se?
A közelmúltban kisebb hisztéria keletkezett a park sorsát illetően. Ebben csak az a visszatetsző, hogy pont azok aggódtak leghangosabban a Népkert jövője kapcsán, akik tegnapelőtt pozíciójukba delegálva – míg érdemben tehettek volna valamit  – a kisujjukat sem mozdították érte.
Akkor valahogy nem volt fontos a park, meg a fák sem.

Ide kívánkozik, bár lerágott csont - a Nagyutca lezárásának ügye is.

Akik egykoron ellene voltak, a gazdasági szempontokkal érveltek.

Nem érdekelte őket a sétáló utcává minősítés, a zajártalom megszüntetése. A csöndnél, nyugalomnál előbbre való volt a biznisz.

Jó.
Megadóan legyintettünk rá. Meglett az akaratuk.
De most, amikor a park egy szögletében pont a város gazdaságát, turizmusát lehetne előre lendíteni, miért lesz egyszeriben égetően elsődleges a környezet védelme, a már emlegetett zajártalom és csönd?
Ami tegnap érvényes volt ott, nem állja emitt? Hogy is van ez?

Néha nem ártana a politikailag beködlött szemüvegeket megtörölgetni. Hátha, a "föltépett zsebeken túl" megláthatnók a távoli jövő homályos céljai.
Ám akad optimizmusra okot adó példa is.

A közelmúlthoz képest igazolja ezt a Kistemető állapota, ami még korántsem tökéletes, de legalább nem roncstelep, "rosszvasas" van mellette, autógumi hegyekkel.

A harangláb után, amit lehetett - az illetékesek helyrehozták.

Emlékszem, vagy harminc évvel ezelőtt mennyit bújócskáztunk a folyondárral, iszalaggal, gazzal és orgonabokrokkal buján benőtt sírok, keresztek között. Gyerekként igazi mesevilág volt. Eszünkbe sem jutott, hogy netán kegyeletsértés, amit éppen művelünk. Nem tudtuk, mert nekünk természetes állapotnak tűnt, és a használaton kívül helyezett temetőnek akkor már hosszú ideje nem volt gazdája.

Benőtte a gaz, igénybe vette, aki akarta. A sírok, a félreálló vagy ledöntött fejfák nem valami elrettentő erővel bírtak, sokkal inkább izgalmat, az elmúlás, a halál titokzatosságát jelentették.

Gyermekésszel így voltunk bátrak.

Persze, esténként már a merészebbek se szívesen játszottak. A Kistemető hantjai, bokrai között eljött a szellemek ideje. Megfogyott a mersz, ha leszállt az éj. Senki sem maradhatott közöttünk nagy legény. A Kistemető közömbösen vette tudomásul ha ott csibészkedtünk, meg azt is, ha rettegni volt kedvünk. Egykedvűen adta át magát az enyészetnek. Úgy nézett ki, hogy vele együtt a halottairól is megfeledkezik a város.
Nem így történt.
Ma már arról beszélünk, hogy igazi megoldás az lenne, ha egy sírkertet hoznának létre az egyik felében, ahová a még megmaradt fejfák kerülnének, a többit pedig egy csöndes parkká alakítanák.
Még mielőtt bárki óbégatni kezdene, hogy kegyeletsértés, amit mondok: lehetőséget kell adni minden hozzátartozónak, hogy ha úgy dönt, exhumáltassa a sírt és más, működő temetőbe helyezzék el a hamvakat. De mivel tudom, mekkora procedúra és mennyi pénzbe kerül egy ilyen szándék, kötve hiszem, hogy bárki ilyesmire szánja magát.

A kérdés érzékeny, és mégis beszélni kell róla.  

A sírok zömét már senki nem gondozza. 

Tíz-egynéhány sírhelyet Mindenszentek előtt helyrehoznak a leszármazottak, de ha a kommunális közvállalat emberei a város pénzén nem gyomirtóznák le a földet, egy évnyi időre megint a gaz veri majd föl a térséget.

Ez a megoldás is tarthatatlan. 

Ha permetezve,  gyomirtó-szerekkel szétlocsolva kell gondozni egy temetőt, az sérti az önbecsülésünket, de még inkább sérti a halottak emlékét, a nekik kijáró méltóságot. A végtisztességet nem lenne szabad százliternyi halálos méreg szétspriccelésével letudni.
Legyenek fák, zöld övezet, árnyékot adó lombok és a sétány mellett néhány pad. Egy kijelölt helyen a még megmaradt keresztekkel, a kegyelet virágaival.Tudomásul kell venni, hogy a Kistemető működési ideje régen lejárt.

Más helyeken - tessék csak megnézni az "európai" Szeged példáját! -, már zúgnának a buldózerek és az alapozáskor kaparnák kifelé a csontokat... Ott a város központi temetőjét dúlták szét bükkfalelkű üzletemberek.
És a milliós forintkötegek sose tudják majd feledtetni annak a látványát, hogy koporsódeszkák és emberi maradványok között épült föl egy csillogó, de semmitmondó épület.
Hál'Istennek ilyen embertelen, elborzasztó helyzet nem fordulhat elő városunkban.
A holtak nyugalma nem eladó semmiféle plázának, ipartelepnek, de még játszótérnek se.
Ez így van rendjén.

Pósa Károly

Vigadó IV.

Kanizsai Vigadó 2. (grafikám)

Vigadó 2. (grafit, tus)
19 x 30 cm