SÍRVA VIGADÓ

Mintha egy rejtélyes, bácskai mendemondák ombolyos hínárjával, mohos emlékek szikláival kibélelt búvópatak lenne. Olyan, mint egy sokszor a pusztába elkiáltott, majd minden előzmény nélkül valahonnét váratlanul visszhangzó történet, mint egy bőrünk alá beivódott hosszú, lappangó betegség, ami beláthatatlan időközönként elő-elő bukkanva újfönt megkínoz bennünket: a kanizsai közvéleménynek, a közgondolkodásunknak immáron félszáz éve a Vigadó a vesszőparipája. (A másik meg az „alagutak”. Csak utánuk következik a Tisza-part, meg a Járás.)

Nem lehet elégszer kitárgyalni. Nincs az az írás, tanulmány, merev tudományos, közgazdasági meg akármilyen disszertáció, ami eklatáns választ adna a Vigadó jövőjére.

Meg sem kísérelném tehát a szerény, rövidre fogott okfejtésemen túli konklúzió levonását, a tárgyalt épület végleges sorsának a megjósolását. Ám mivel közérdekű, beszélni muszáj róla.
Tulajdonképpen ugyanezt mondtam el tegnap egy televíziós stúdióbeszélgetésen, ahová meghívtak. A Vigadó volt az egyik téma. Hiába idézte a múltat más, hogy milyen szépnek és jó hírűnek titulálták egykoron, mennyire fontos lenne a fölújítása. Kételkedésemnek akkor és ott is hangot adtam, jóllehet aligha lelkesítő a véleményem.

Értem én, hogy a Vigadó érzelmi okokból fontos az apám generációjának, meg a tőle idősebbeknek. De az én nemzedékemnek már negyedannyit sem jelent, a lányaimnak meg jószerével semmit, hisz már csak egy nyomokban a szépségről szóló romot látnak benne. Alig valamit tudnak róla. Az unokáimnak végképp közömbös lesz.

Ha csak a nosztalgiára bazírozva akarnánk újjáépíteni, tiszta bolondok lennénk. Kiknek? Egy lassan az életből ellépdelő nemzedék azon tagjainak, akik a fiatalságuk okán még egyszer, pusztán elégedettségből szeretnének lefotózkodni a hajdani emlékeik helyszínén? Nem a kegyetlenség mondatja velem, de ezért fölösleges. Vannak dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni. Ilyen az idő. A Vigadó ideje lejárt. Nincs már olyan réteg, aki el tudná tartani. Ha most valaki azt mondaná, hogy dehogy nincs, mert ő százával tud olyanokról, akik szívesen járnának oda esténként, fröccsözni, családi kiruccanásra, vagy vasárnapi ebédre, annak szíves figyelmébe ajánlom a Művészkávézónk helyzetét. Igényes, nem mondanám hétköznapi, ötlettelen helynek. Szalonzene szól, szemnek kellemes az enteriőr, kényelmes, polgári a hangulata. Egyáltalán nem kocsma. Meghitt, diszkrét környezetben színvonalat nyújtó, és nem is drága. Szegeden, Szabadkán, de még Budapesten is megállná a helyét: és mégis panganak benne a kanizsaiak. Bármelyik csütörtök este egyik kezemen megszámolhatom, hányan ülnek a foteleken beszélgetve, eszik a külön az ínyencek kedvéért beszállított finom süteményeket, hallgatják a Kurina úr pazar zongorajátékát. Pedig ott már húsz vendég a lokál telítettségének az érzését kelti. Majd megnézném, mikor ül be a megnyitott Vigadóba annyi nosztalgiázó, hogy a 150-200 szék legalább fele melegítve legyen…

Hogy lakodalmakat, rendezvényeket lehetne benne szervezni? Minek? Vagy négy-öt direkt erre a célra működő rendezvénytermet kapásból föl tudok sorolni. Annyira jól sosem ment, hogy egy hétvégén féltucatnál több esküvőt tartsanak Kanizsán. Kik tartanák el a Vigadót? A parkban lézengő, sétálgató, köpenyes-pizsamás fürdővendégek? Hisz a tételesen kisebb Pagoda cukrászda sem tud belőlük megélni!

A Vigadó látlelet rólunk, a világunkról. 

Nekünk már nem kell az, ami negyven éve még jó volt. Ha kellene, nem csak a Vigadóért kapálóznánk, hanem például erélyesen követelnénk vissza az önkéntes ifjúsági munkaakciókat, vagy a kamu szakszervezetek helyett a munkástanácsokat, ami a jelen korunk (v)iszonyát ismerve – nonszensz. Nem csak a ránk köszöntött vadkapitalizmus miatt, hanem a megváltozott életszemléletünk okán. Jó példa erre a közelmúltban egyszer már lezárt Fő utca esete. Azt is nosztalgiából akarták visszaminősíteni sétáló utcának. Menten lobot vetett a hisztéria, elindult a jajgató paláver! Kiderült, hogy a hangadó többségnek csak sír a szája a hajdani szombat délutáni korzózások után, de mihelyt adva lenne a sétáló utca, már fontosabbnak tartja, hogy a banki ügyintézésnél, vagy bevásárláskor ne kelljen tíz-húsz méternél messzebre tipegnie a leparkolt autójától, ami megint egy vicc. (Pont miattuk, a délelőttöket a Fő utcán végigparkolók miatt máról-holnapra én bizony Kanizsán is bevezetném a parkolási díjat. Ahogy Zentán már van. Legalább páran meggondolnák, meddig terpeszkedjen a gépkocsijuk az amúgy is szűk városközpontban. Ott a teljesen kihasználatlan parkoló tér a rendőrség mellett, ahol ingyenesen lehetne várakozni. Lefödné a kapacitást. No persze, egy-egy bevásárláskor, száz-százötven métert kéne oda-vissza gyalogolni. Miért baj ez? Tán a szegedi Tesco, Metro parkolójától a kasszáig nem kell ugyanennyit fáradni? Dehogynem. Néha a többszörösét. Szegeden, Szabadkán is a kívánt butik előtt sikerül mindig megállni? Sosem.)

A Vigadó egy tünet. Komplexen szemlélve a Népkert egyik része. Előbb a környezetet kéne eredeti pompájában visszahozni, azt megtölteni tartalommal, hogy abból reálisan kalkulálva valakiknek megérje a Vigadót üzemeltetni. Erre volt esély: pár éve egy élményfürdő épült volna a park kézilabda pályányi kihasználatlan, beültetetlen, gazos placcán. Mi történt? A politika megfúrta a szép terveket. Négy-öt csenevész cserje, kiszáradt tuja megmaradásának ürügyén, az akkori ellenzék fölpujgatta az embereket és egy lakossági fórumon (ahol ugyanezt elmondtam) süket fülekre talált minden gazdaságilag, turisztikailag, építészetileg megmagyarázott érvelés. Légből kapott környezetvédők rájátszottak a lakosság nosztalgiázó gondolkodásmódjára, és „nem adjuk a parkot!” daccal nekirontottak a nagyreményű terveknek. Nem is lett belőle semmi. Akik meg akkor megtorpedózták a fürdő-projectet, arra hivatkozva, hogy ott kanizsai emberek sétálnának, nyugalomra vágyva: nos, párszor lebiciklizve egyiküket sem láttam. Ennyit az igényekről. Dumálni könnyű. Aztán évekig le sem szagolni a parkba, nem elegáns.

A Vigadó minimum félmillió eurót elnyelne: testvérek között is. Igazából ennek legalább a duplája lenne elég. Ha és amennyiben akadna is beruházó, maximum kaszinót hozna ide. Vagy bordélyházat. Jönne vele a maffia. Tudjuk. Éttermet nem éri meg, diszkót nem enged a közeli fürdő a szállóvendégek miatt. Adjuk oda a civileknek? Igen tetszetős ötlet. De előbb a civilek lakják be az ifit, a művelődési házat, a „partizánt”, a regionális kreatív központot, a pedagógus továbbképzőt meg a jó ég tudja hány hasznos helyiségünk van már, ahol vígan ellenne az a néhány lelkes csoport, amelyik még a köztudott pénztelenségünk ellenére is aktív szeretne lenni. Ráadásul a civilek, legyenek bár nyugdíjas egyesület, dalárda, vagy hagyományőrző fiatalok, bizony nem hoznának kenyeret a Vigadónak. Megint egy újabb, még eggyel több intézmény, objektum fönntartása, fűtése, kifinanszírozása úgy hiányzana a kanizsai önkormányzatnak, mint – már elnézést – szar a zsebbe. Ha meg a művelődés valamelyik ágazatáért újítanók föl, múzeum, közgyűjtemény, levéltár, bármi más céljára áldoznák, ismerve és tapasztalva a helyi mentalitást, a kanizsaiak zöme megint úgy vélekedne, mint az egyszeri háborús hősből lett államfő, aki gyakorlatias ember lévén egy ízben azt találta mondani: „Ha a kultúra finanszírozásáról hallok, menten a pisztolytáskámhoz nyúlok.” Már hallom a kisagyam tájékán a hangokat: azon a Vigadóra fordított egymillió eurón hány és hány munkahelyet lehetne teremteni, hány iskolát, közintézményt fölújíthatnának, satöbbi, satöbbi.

A jelen állása szerint a Vigadó sorsa szimplán gazdasági kérdés.

Három lehetőség adott.

1.  Szánjunk rá irdatlan összeget, de előtte valami grémium adjon értelmes választ arra, mire is használnánk?

2.    Lökjük össze, míg rá nem dől valakinek a gyerekére, és az eltett tervrajzok, dokumentációk alapján, egy szebb jövőben, ha lesz rá mód, építsük föl újra, a régi fényében tündökölve, de már a modern kor követelményei szerint. Hátha addig eszünkbe jut, mit is kezdhetnénk vele.

3.  Hagyjuk a rossebbe, így ahogy van, állag megőrzötten, tető alatt, ameddig teszi, addig bírja. Utánunk a vízözön.

Tényleg: utánunk a vízözön?

                                                                         Pk