HÁZMESTERSIRATÓ

 – kanizsai gondolatok Csurka Istvánról –

 

2012. január 15. Szeged

Ma, március 27-én lenne nyolcvanhárom éves Csurka István.* Öt éve hunyt el.
Némi alappal mondhatom, hogy ha egy embernek az életében akad másik ember, akivel – mert időben és térben is erősen különböző világhoz tartozók lévén – nem lehetett ismerős, sosem beszélt, és mégis nagy hatással bírt rá, nos: nekem ilyen volt Csurka.

Az is bizonyos, se nem az első, se nem az utolsó esetemként tartom nyilván, amikor az elszalasztott alkalmaimat, a lehetőségeimet kell számba vennem. Voltak ilyenek. Hamarjában kettőt említek, csak a rend kedvéért.

Jó pár évvel ezelőtt, egy illatos tavaszi délutánon találkozva egyik kedves ismerősömmel meginvitált a közeli lokálba, sörre. Beszélgessünk kicsit, mondta. Húztam a számat, szabadkoztam, valahová éppen nagyon siethettem, ezerfelé kellett menni, sok dolgom akadt, vagy csak nem volt kedvem beülni, kocsmázni: bizony már nem tudom. Valami okafogyott, ügyetlenül odahazudott mesével leráztam. Nem volt rá válasza. Legyintett. Csöndben mosolygott és nézett rám tűnődőn. Még elmenőben is a hátamon éreztem a tekintetét. Másnap jött a hír. Öngyilkos lett. A döbbenet letaglózott. Napokig üresben vert a szívem. Ma már tisztában vagyok vele, azóta sokat gondolkodtam rajta: nem a halála miatti részvét rendített meg ennyire. Hanem a saját magamban lappangó szenvtelenség, a rövidlátás, a lelki ócskaságomnak a fölismerése döfött át könyörtelenül.

A másik is hasonló történet. Régen látott, Kanizsáról elköltözött hajdani cimborámmal véletlenül összefutottunk. Amikor péntek estefelé benyitottam, már ott ült a lokálban, a sarki asztalnál, egymagában. Odaintett. Hórihorgas szerb srác volt, tőlem másfél fejjel magasabb, ám amikor a viszontlátás örömében átöleltem, a bőrkabát és pulóver alatt egy csonttá soványodott testet karoltam át. Kedélyeskedőn mondtam is neki, egyen többet, hisz elfogy. A vállára csapdosva harsánykodtam, viccelődtünk. Csupa közhelyes dologról fecseghettem neki. Úgy váltunk el, hogy ezután sűrűbben jön Kanizsára, előre szól majd, ha ide készülne. Hadd diskuráljunk megint egy jóízűt. Többet sosem láttuk egymást. Hetekre rá elvitte a halálos kór. Akkor, késve tudtam meg, hogy már a végső stádiumában járt. Akkor, késve fogtam föl, mit is jelent igazán – búcsúzni.

Csurka István is egy sansz volt, mégis elszalasztottam. Azaz: hagytam elballagni mellettem. Kétszer is. Az úgy történt, hogy egy időben a sorsom sűrűn Budapesthez kötött. Hetente, kéthetente minden hétvégémet ott töltöttem. A belvárosban laktam, macskaugrásnyira a Hősök terétől, a hosszún nyúló Damjanich utcában. Sok híresség élt arrafelé, például Antal Imre lakása is abban az utcában volt. Meg a Csurkáé is. Így nem olyan nagy csoda, ha két ízben is szó szerint testközelből nézhettem föl jól megtermett alakjára. Ballagott akkurátusan a Damjanich utca széles aszfaltozott járdáján, bőr táskát lóbált, a hóna alatt meg egy köteg Magyar Fórumot vitt, s míg ott baktattam mögötte, torkomban dobogó szívvel azon hezitáltam, leszólítsam-e, mondjam-e neki, mennyire tisztelem azt, amit és ahogy csinál. Mérhetetlenül respektáltam. Úgy is mint drámaírót. Úgy is mint politikust. Aztán pont ez a nagyra becsülésemből fakadó zavart elfogultságom akadályozta meg, hogy kihasználva a helyzetet az életben legalább egyszer elébe penderedve bemutatkozzak, és néhány szót váltsunk. Ma már mélyen bánom. Ma már tudni, rajtam kívül nagyon sokaknak világos, hogy az a nagydarab, öltönyös, örökké cinikusra fittyedt szájú íróember egyfelől hallatlanul pontosan fogalmazó látnok volt, olyan próféta, akit a szokott módon ott és akkor a pongyola tömeg ugyan kinevetett, kigúnyolt, de végül az idő szépen sorban igazolta az összes jóslatát. Másfelől – és ez talán a fontosabb – a XX. századi magyarság lelkiismeretének megtestesítőjeként tekinthetünk rá. Sosem köntörfalazott. Kimondta a legtakargatottabb tabukat. Tette úgy, hogy az önmagára nézve terhelő dolgokról sem szégyellt beszélni, írni. Meg is lett a következménye. Politikai hisztériakeltés után mintegy közéleti vákuumba került. A finnyás pesti színházak máról-holnapra eltüntették repertoárjukból a Csurka-darabokat. Nem számított, hogy némelyikük, például az 1971 óta színre vitt Döglött aknák évtizedek alatt ezernyi előadást ért meg. Az sem, hogy a drámái örök érvényű üzenetére százezrek voltak kíváncsiak. Hallgatólagosan betiltatott minden, ami Csurka István nevéhez volt köthető.

Mindez miért? Mert valaki kimondta az igazságot.

Meg merészelte tenni, hangosan, szabatosan megfogalmazni azt, amiről odáig az ország népe csak bátortalanul suttogóra fogottan beszélt. Nem volt hálás, ez a Csurka Itván által fölvállalt szerep. Mégsem visszakozott. Tette a dolgát. Igazat szólt, mert nagy íróként nem csak érezte, de tudta is mi a dolga.

Az írók szent kötelessége minden koron az igazság föltétlen kimondása. Bármibe is kerül. (Zárójelben hadd jegyezzem meg: kedves olvasó, számolja csak meg az ujjain, ugyan hány olyan mostani, kortárs írót, vagy közéleti embert ismer, aki maradéktalanul nem csak hiszi az igazságot, hanem fennen hirdeti is azt, mindenféle előjelek nélkül. Ugye-ugye? Tán az egyik kezünk is elég e szomorú leltárhoz. Ennyit a kor írni tudó egereiről.) Csurkát az ellenségei úgy félték, hogy az interneten még ma is alig találni írását, pedig alaposan rákeresek egy-egy hajdan elhíresült cikkére.

Író ellen nagyobb gyalázatot nem követhetnek el, mint mikor elhallgatják a műveit. Csurkával szemben ettől sem riadtak vissza. Méltósággal viselte. Valahogy az egész emberből sugárzó csöndös gőggel elegy derű egész személyét felülemelte a nap mint nap ellene, sőt az életműve ellen elkövetett sérelmeken. Haláláig igyekezett megmaradni annak, akinek szerettük. Olyannak, akinek lehet hinni.

Az utolsó nyilvános szereplését azért már nem szalasztottam el. Többedmagammal elmentünk Szegedre, ahol egy utcai felvonuláson, majd demonstráción az örök ellenzéki Csurka István az akkoriban is minden oldalról, belföldről és külföldről is folyamatosan támadott Fidesz és Orbán Viktor által vezetett kormány MELLETT szállt síkra.

Az intenzív osztályról a saját felelősségére kiengedett, akkor már gyakorlatilag haldokló írót dörgedelmes szónoklata alatt két oldalról támogatták a mikrofonnál. A szegedi Kossuth-szoborkompozíció talapzatánál még megmaradt erejével összefogásra, kitartásra buzdított, a megtörhetetlen néplélek erejében bízva a magyarságra kért áldást. Aztán összerogyott. Úgy húzták el.

Két napra rá meghalt.

Nagy harcos volt. Ha ma csak tízezernyi hozzá hasonló emberünk lenne, száz év múlva is megnyugvó szívvel mondhatnánk: sosem veszünk el.            

* Pár nappal korábbi ez az írásom.       
                                                                                               Pk