ECETFÁS UDVAROK

Sáros út - rajzom

Íródott 2017. március 15-ére

Míg a múltkor vitáztunk valamin, szóba került: habár teljesen kanizsai vagyok, olyannyira azért mégsem, hogy mindenkit névről ismerjek. Éppen csak annyit éltem a Petőfi utcában és a negyedik kerület vonatkozó részén, hogy mára kikopjon az emlékezetemből az odavalósiak neve. Szűk két évtizedem kötött ahhoz a környékhez mindössze.

Idestova harminc éve. Nem kell csodálkozni, ha az idő rostáján kihullanak emberek, a sorsok, az adatok. A hajdani utcám beli személyek alakja egyre haloványabb, hisz jó régóta másfelé vagyok. Kezdődött a szabadkai gimnáziummal, majd a katonasággal és folytatódott az újvidéki évekkel, merészen görbe kitérővel megjárva Budapestet, meg más egyéb szögeletét a világnak.

Aztán véglegesen a Budzsákba kerültem. Kicsit vissza a helyemre, ahonnét az egyszerű fölmenőim származtak. Annyira kanizsai vagyok, hogy már Szabadkán sem érzem jól magamat. Régebben, míg a gimnáziumi városhoz kötöttek bizonyos emlékek, csak-csak igyekeztem a helyemet megtalálni. Bealakulni, hozzáidomulni a városhoz. Mint a levegőben helyét nem lelő bíbicmadár. A nádas, a Járás mellől szalajtottan néztem, hol is vagyok. Rég volt. Azóta meg csak keresem a régi ízeket, a diákévek hangulatát.

De nagyon idegenné lett Szabadka. Megváltozott.

Nem csak az épületeket, az ismerős utcasorokat radírozta el a mindent leromboló eszement emberi akarat, hanem a város lakossága is kicserélődött.

Újak az arcok. Idegenek, hangos tömegek lepték el a köztereket. Kosztolányi korzóján már nem a földszintes mércével bíró úriemberek, hivatalnokok, zsákos egyetemisták közlekednek, hanem hétköznap is harsány színűre pingált kosztümös goszpogyák*, hirtelenszőke nők, akik mellett a borostás férfiak télen-nyáron edzőcipőt hordanak. Úgynevezett trénerkában** feszítenek ezek az új városi polgárok. Villogó tekintetűek, néha egészen tar fejűek, majdnem egyenruhás alakok, akiknek a márkás lábbelijüktől kezdve a karórájukig minden nagyon drága, minden nagyon színes, minden nagyon finoman dizájnerozott: egyedül a kávéjuk és az újságjuk a régi. Előbbi törökös, utóbbi ciril betűs. Ott vannak, kilenc körül már teli velük a szökőkút körüli összes kávéház. Rejtély hányra járnak dolgozni, és mit csinálhatnak, egyébként? Szabadkán többnyire menekülök a látványuktól. Szomorú, de mintha kínos lenne látnom, tapasztalnom, mivé züllött egykori ifjúságom helyszíne. Én szégyellem magamat Szabadka helyett. Átloholok hát az egyetlen korzózó utcán, remélve, hogy nem botlok bele senki ismerősbe, mert akkor esetleg kibukna, előtörne belőlem a panasz, el kéne mondanom valakinek mennyire ellépett mellőlem ez a hűtlen város, hogy odalett a szabadkai varázs, mire az illető bizonyosan megsértődne, mert ki szereti ha lesújtó véleménnyel vannak a településéről, amiért odavan, ahol ő megtalálta önmagát.

Megyek inkább a vasútállomás mellé. A régi törzshelyemen bebújok a sarokba, s noha a pincérnő sem fiatalodik már vissza, és a fenyőfa pultba, a gerendákba menthetetlenül és örökre beívódott a kocsma fanyar szaga, legalább az a szag megmaradt a réginek. Jó kis áporodottan füstös csehó!

Szabadkán kitaposott útjaim vannak. Bejáródott útvonalakon szoktam a magam tempója szerint haladni. Általában sokat bámészkodok. Ahogy ismerem a járdák repedéseit, úgy ismerem a párkányokat támasztó kariatidák semmibe révedő arckifejezését. Nekem a tereket összemocskoló galambok raja is érdekes tud lenni. Egy-egy utca sarkán tökmagozva el-elnézegetem a forgalmat, mennek a járókelők, mint napsütötte falon a bodobácsbogarak, minden rendszer híján  sietnek, belegondolni is szörnyű mennyiféle akarat munkálhat bennük, s olyankor titokban mindig megköszönöm, hogy nem egy nagyvárosba születttem, hanem ide, a Tisza mellé. Jobb itt.

Az én kanizsai utcámban eleinte csak a napos oldalon húzódott betonjárda. Az olyan is volt. Fölrepedezett, fagyszítta, naptól kipörsögötten futott rajta az első biciklim. A foszlottsága ellenére a lakók a járdát olyan nagy becsben tartották, hogy az öregasszonyok naponta söpörték a vedlő rétegeket.

A Petőfi utca közepén földút kanyargott, két oldalról lapályos vizesárkokkal közrefogottan. A keletkező kátyúkat téglagyári törmelékkel időnként fölszórták, pár évig megtette, és aztán úgyis visszavette magának a sár, ami őt illette.

Térdig belesüllyedtünk a traktor vájta keréknyomba. Az alján a híg, lekvárszerű és büdös iszapban ugráltunk, visszajátszottuk a háborús filmek jeleneteit. Most felnőve döbbenek rá, hogy azokban a daliás időkben csak a Petőfi Sándor utcában vagy féltucat lovas gazdát tartottunk számon, kezdve a Nyilas bácsi örökké trappban járó, fürge léptű Bandi pónilovától a vasút felőli részek fuvaros, spediteres embereiig. Nem beszélve arról, hány és hányfajta mester lakott egy-egy utcában! A Petőfiben volt cipészünk, kettő is! De akadt bognár, autószerelő, tévés és biciklijavító, ács, mészáros meg főállású paraszt is. Elsős iskolába indulván, az osztályban szembesültem azzal, hogy a társaim kétharmadának “háztartásbeli” az anyukája. Fogalmunk sem volt mit jelent a szó. A tanítónk készítette ankét miatt volt szükség a szülők foglalkozására. Háztartásbeli? Az mi? Olyan természetes volt, hogy az anyák főznek, mosnak, vasalnak, gondot viselnek ránk reggeltől estig. Ma meg? Azt mondanák az otthon dolgozó háziasszonyra: munkanélküli. Még emlékszem az első telefonálásom történetére, nagyobbacska lehettem, segítség nélkül tárcsázni sem tudtam. Ám az már nem jut eszembe, mit is mondtam. Ha egyáltalán meg tudtam szólalni.

A postás biciklijének csengője is a fülemben maradt, a levelekkel tömött
óriási disznóbőr táskájához foghatót meg azóta sem láttam, ahogy a Kisköz sarkán nyújtózó néhai hatalmas taknyos nyárfának sincs párja többé. Van helyette aszfaltcsík, szürke, unalmas. Van helyette díszcserje, a kertekben aranyhalas kis medence. Amellett sziklakert domborodik: körösztfa nélküli, jelöletlen sírhantnak nézné az avatatlan szemlélő. Mintha bizony valakit elfelejtettek volna kivinni a temetőbe, és hamarjában a ház körüli kertben lett volna muszáj elföldelni… Hiába, ezek az új szokások. Zentán sincs ez másként. Ha Szabadkát emlegetve egyszer már beismertem, milyen rossz érzésekkel kerít hatalmába a nagyváros, itt a hely és az idő, hogy elmondjam: Zentáért se nagyon rajongok. Mi több, Törökkanizsára meg egyenesen rühellek menni, de hát az Bánát. Más kategória. Az érthető. Zenta viszont Bácska része – és mégsem tudtam soha megszeretni.

Biztos azért, mert ha Zentára utaztunk, többnyire a kórházba mentünk. Esetleg temetni, mert néhány rokonunk ott élt. Hiába emberléptékűbb Szabadkánál, Zentát sem fogom már kiismerni. Ahhoz túl késő. Bebóklászom a központját, s mikor elfáradnak a lábak és elfárad a lélek, beülök a régen váltott helyemre, ahol a csapos ismer, akármelyik váltás lenne éppen szolgálatban. Ez is valami. Zenta peremén járva pedig mindig arra gondolok: itt vannak az ismerős kis paraszt- és gazdaházak, a szokott udvarokkal. Minden olyan mint otthon. Jóformán Szolnoktól Temerinig ugyanaz a látvány fogad. Egyformák az arányok, a színek, kicsit még a hangulatok is. A házsorok előtt kispadok, akácfák. Odabent meg bodza és ecetfa virága nyílik. Mindenhol, ahol még értik mit jelent a fajtánk szerint érezni. Nekem egy ecetfás udvar jobban megtestesíti a magyar szellemet, mint akármelyik márvány emléktábla. 

* úriasszony (szerb)
** edzőruha (szerb)

                                                                                                                     Pk