MÁRCIUSI ANZIX – 2. rész

A NEM KOSZOVÓI KISLÁNY

Valahol Brazíliában létezik egy mulatt kislány, aki él-hal a Crvena Zvezda fociklubért. De olyannyira, hogy emiatt – állítása szerint – megtanult szerbül. Mi több: már szerb népdalokat énekel. Igazolásképen a belgrádi média a lányka video-feltöltős kis produkcióján lelkendezik. Milyen jó érzés, hogy növeli egy nép ázsióját, ha messze idegenből váratlanul megtisztelik! Szerintem a rajongáson túl ez inkább csak amolyan szemfüles húzása a fruskának. Kinézett magának egy közepes képességű, de az élvonalba még csak-csak megforduló csapatot, ami ráadásul egy viszonylag kicsiny népnek intézményesítetten a nemzeti büszkesége. Hízelgőn nyilatkozik néhányat, majd kellő propaganda után hagyja magát gazsuláltatni a szerb média, a közvélemény részéről. Cuki történet. Vasárnapi.
Ügyes.
Megtanul pár érdekes nótát. Háromszáz-ötszáz szót, alapkifejezéseket, amitől – valljuk be – más nációk is elalélnának. Borítékolható a siker.
Még mi, magyarok is kihúzzuk magunkat, ha például egy japán jön Székelyföldre néptáncot tanulni, ha magyar rockoperát játszik török együttes, vagy ha netán a világ túlsó feléről magyarnak vallja magát egy szerecsen, vagy indián.
Ezért most azon gondolkodom, hogy holnaptól Luxemburg valamelyik fociklubját kezdem majd szeretni. Hírlik, arrafelé a legmagasabb az életszínvonal. Hátha az asztalról hullik majd nekem is morzsa. Menni fog, jó a nyelvérzékem. Lehet poénkodni, én sem vagyok ment tőle, de tényleg lenne az a pénz, paripa, fegyver, amiért elbohóckodnék közöttük. Hoznám a dél-alföldi tempót, a magyaros karaktert. Ennivaló dolgokat produkálnék.
Persze, ott is dúl már a multikulti, gondolom, van migránsuk, ingyenélőjük dosztig, és én ebben a tarka kavalkádban csak akkor tűnhetnék ki, ha történetesen két fejem nőne a hónom alatt és az altestem egy pikkelyes farokból állna.
Hiába. Európa telítődött.
Különben sem tudom, miként kéne luxemburgiul megtanulnom.

A DZSUNGEL TÖRVÉNYE

Múltkor véletlenül belenéztem egy túlélő-show-ba. Egy angol úriember tanárosan magyarázza a népnek, miként kell átvészelni a legborzasztóbb élethelyzeteket: ha lezuhanunk a repülőgéppel a dzsungelben, Alaszkában, vagy ha netán a szokott esti lefekvés után (valami kegyetlen tréfa okán például) a szibériai tajga kellős közepén ér bennünket a reggel. A volt kommandós kúszik-mászik. Beleveti magát a jeges patakba, irdatlan magasságú fák tetejére merészkedik egy maréknyi ehető moháért. Közben mindvégig követi a kamera. Óhatatlanul fölmerül az emberben a kérdés: ha ez a kalandor showman ekkora legény, a nehéz filmfölvevőt nyögve cipelő, az összes lépését kamerázó operatőrt vajon milyen fából faraghatták? A válasz a média rendszerének működéséből kihüvelyezhető. Buli az egész. Megtervezett, látványelemekkel tűzdelt filmes piaci termék. A nagyközönség fogyasztja. Azért néha balul sül el egy-egy előre megkomponáltnak hitt szcéna. Emlékeznek még arra az ausztrál fazonra, aki folyton-folyvást mérges kígyókkal, skorpiókkal, mindenféle halálos herkentyűvel szerepelt a saját sorozatában? Mekkorákat nevettem rajta, amikor suttogva kommentálta, miként cserkészi be a „spontán” elébe tévedő gyilkos természetű jószágokat! Szegény, sosem gondolta volna, hogy a saját végzetének képsora lesz a legnézettebb epizódja. Pedig csak egy palacsintányi ráját mutatott meg a kamerának, mire az a dög egy váratlan és heves mozdulattal a tűhegyes farkát pont a mellkasába szúrva átdöfte a derék Pampalini szívét. Olyan abszurd halál, mintha Münchausen bárót a rövidzárlatos hazugságvizsgáló ütötte volna agyon…Ez a Bear Grylls egyik epizódban igazán eljöhetne mondjuk ide, a bácskai-délvidéki Temerinbe is túlélni. Egészen hiteles lenne, ha idegenként a járeki alvégen kirakva, egy péntek estét megúszna szilánkosra pofozás, bicskázás nélkül

Extra epizódban valamelyik pravoszláv ünnepnapon, amikor még lődöznek is...De az is módfelett izgalmas kísérlet lenne, ha megmutatná a nagyvilágnak, hogy egy szerbiai átlag fizetéssel miként lehet túlélni egy egész hónapon körösztül…

BALKÁN

Az ex-jugoszláv régióból a szlovének úszták meg legkisebb vérveszteséggel azt, hogy tengelyt akasztottak Belgráddal, pontosabban a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) keményvonalas kommunista tábornokaival. A horvátokból meg nemzetet faragott a háborújuk. Igaz, tengernyi szenvedéssel. De ahogy egy embernek, úgy egy népnek is meg kell küzdenie önmagáért.
A horvátoknak sikerült.
Nekünk, magyaroknak meg kicsit savanyú a szőlő, mert még az utolsó fegyveres harcunknak – 1956 dicsőségének – a megítélése is meglehetősen ambivalens. Gondolok itt arra, hogy a fölkelők oldalán a reformkommancsok ugyanúgy puskáztak a beözönlő szovjetekre, mint a hajdani csendőrök, vagy a pesti srácok. Időben és jellegében sem tudott úgy kiforrni az a pár nagyszerű pillanat, mint a Dráván túli náció évekig húzódó honvédő háborúja. Voltak persze ennek előzményei. Pro és kontra érvelnek történelmi tényekre hivatkozva. A második világháborús "Független Horvát Állam" nagyon erős német befolyással bírt. Ez kétségtelen. De hát ezen az alapon a megmaradt francia bábállam is szégyellhetné magát, mégsem teszi. (Nekik kijár, hogy ellenálltak, ami mint tudjuk nettó hazugság, röhej...)
A Balkánon a negyvenes évek közepéig, sőt délebbre még a háború utáni években is hamisítatlan polgárháború dúlt, amit végül Tito kommunista bandája varrt el. Nem éppen finom, demokratikus módszerekkel. A szlovén, a horvát, a bosnyák és a szerb értelmiséggel végezve, megregulázva az albánokat és kiirtva a svábot, megtizedelve a magyart.