A MI VÉGVÁRAINK

Afrikában egy törzsnél az a szokás, hogy a legöregebb ember esténként a tűz mellett mesét mond a többieknek. Amikor befejezi, a földre helyezi a tenyerét, és azt mondja: „Leteszem ide a történetemet.” Majd hozzáteszi: „Hogy egy napon valaki más újra fölvehesse.”

A délvidéki magyarság történetét, vajon lesz-e még, aki egyszer fölveszi, hogy tovább adja? A bácskai földbe süppedő, elhagyott, sárba tiport romos tanyáinknak lehet-e valaha újra gazdájuk, vagy a rókák, őzek, ölyvek és baglyok búvóhelyeként a mezei pacsirta halottbúcsúztató dalára lesznek az enyészeté? Pedig – igen! – a mi végváraink: a tanyák.

Az itteniek meséjének ihletője minden vakolatát hullató szállás. Minden olajfás ligetben ott fészkel a magyar szellemiség, valahol a szántóföldek közepén. A lelkületünk, mint a mezei virág. Egyszerű és mégis szép. A szél nyargalásában az őseink leheletét érezzük, a kiszántott föld repedésiben, pedig a nagyszüleink kérges tenyerének vonala ismerszik föl. Néha azt képzelem: a Tisza mellett él a világ legtöbb dúsgazdag koldusa.

Számon nem tartott kincseinket herdáljuk, s a dölyf ül tort a nyomorunkon. Mert sehol a Kárpát-medencében nincs még egy ilyen, a magyar ősiséget láttató erejű táji- nyelvi-, műveltségi kultúra, mint nálunk, a déli rónán. A pusztai földeken szétszórtan meghúzódó tanyarendszer. Ami volt, és ami még maradt belőle, mindennél keményebben mutatja az évezredes igazságot: nagyállattartó, szabadságszerető, dolgos, szilaj lelkületű ez a nemzet.

Ennek dacára nincs még egy nép, a fajtánkhoz hasonló, akinek hosszú generációkon körösztül hamis tudálékosok ennyiképpen magyarázták a gyökereit. Évszázadok óta törültetik a népünk emlékezete. „Gyere cipó, hamm bekaplak!” – így bánnak velünk a jóakaróink. Szobatudósok sokadik hulláma akar meggyőzni bennünket arról, kik és mik NEM vagyunk.

Hovatovább magyarnak lenni kihívásnak számít. Vállalás. Bácskai magyarnak lenni és maradni pedig – ne szépítsük, ne kerteljünk: köröszt. Hiszen elég csak kétszáz évre visszamenőleg fölidézni a múltunkat. Nem volt olyan nemzedékünk, amelyiknek porig ne akarták volna rombolni előbb az önérzetét. Amikor ez nem sikerült, mert sosem sikerült, akkor aztán rágyújtották amit fölépített, amit megteremtett. Mégis mindig fölálltunk. Csűrhetik, csavarhatják a történelmünket a borzasztó kiművelt koponyák. Politikus urak és hölgyek sulykolhatnak nekik kívánatos szemléletet a fejünkbe. Századik ízben is a dédapáink, az öregapáink vagy a szüleink ezerszer meghazudtolt bűneit dörgölhetik rágalomként az orrunk alá, hátha szégyellni fogjuk magunkat, ki ne maradjunk a sorból, ha már megaláztatásról van szó: akkor sem fognak megváltoztatni bennünket.

Én nem vagyok hajlandó szégyellni magamat, azért, ami vagyok! Térdre nem esünk senki előtt. Senkinek nem könyörgünk. Ősbűnünk, ha van, azt saját magunknak köszönhetjük. Az önföladást. Hogy hagyjuk magunkat lependeríteni a létezés lépcsőjén.

Esélyünk azonban, ha kevés is, még így is maradt. 

A végváraink. Eljön az idő, nem is olyan sokára, amikor újból tanyákra megy a magyar. Ezt olyan tiszta szívvel vallom, mint a Hiszekegyet.

A ma világa most múlik. Jön egy másik. Vigyázzuk meg hozzá a tanyáinkat!

Szükségünk lesz rájuk. Én szóltam. 

Pk