Elhangzott
megnyitószöveg és egy XX. századi blason-vers
Pósa Károly képzőművész önálló akt-kép kiállításán, melyet az Ars Naturae civilszervezet
szervezésében 2017. április 7-én, a kispiaci Szegedi út 22 alatti Nagy László
Galériában tartottak meg kisszámú, de annál lelkesebb közönség előtt
„Boldog Tükör – százszor boldog
Tükör – !
Szépem orcája benned tündököl:
Várhatom-e vajon, hogy a
világon
Az én gyarló szavam szárnyalva
szálljon,
Tégedet dicsérve hordja szép
neved,
S elősorolja minden érdemed…?”
(Francois Bérenger de la Tour
d’Albenas: Tükör, XVI. század eleje)
Akárcsak, mint valami blason-nok,
mint valami dicsérő és magasztaló megfestett, megrajzolt versek tűnnek fel
előttünk a női testről készített Pósa aktok, melyek megpróbálnak tükröt tartani
elénk is, miközben idilli baedekker-ként feltérképezik a szebbik nem bájos és
bensőséges tájait, lágy domborulatait, rejtett zugait… helyenként hirtelen ügyességgel
leplet rántva a nem várt titokról, akárcsak egy kései fontemblau-i festő…
A Nő, mint a szimbólumok szimbóluma a férfi lényének legmagasabb
pszicho-realitása. Éva, Lilith-Sophia, Athéné, Hekaté egyszerre. Ha valami bennünket
a pucér nőben megfog, akkor ez a valami mindenképpen a paradicsomi nő-re
emlékeztet. Pőre nyitott-zártságával ezt az elfeledett emléket feszegeti.
Pőresége ugyanakkor varázslatos, csaknem démoni bűbáj is. Bűbáj mely végzete
is. Mert múlékony: a most-ban él, a most-ban dicsőül és veszik is el… mert ez a
nő transzcendenciája: a múlandóság és a szépség. Míg a Szépség a nő ereje, a
férfié a bölcsesség.
Adj ó Uram borsószemnyi bölcsességet, hogy a végtelen szépséget
észrevegyük!
A láthatatlan isteni szépség Évában tükröződött tovább. A szeretetteljes
asszony Isteni tükörkép! Ezért (is) ébred bennünk viszont-vágy feléje, mert
általa valósággá tudjuk alakítani vágyainkat. Az emberfia előtt oly kedves
akt-képekről tudni kell, hogy aki a szépet megkívánja, annak bensőjében
ugyanazzal bírnia kell, mert csak így ismerszi azt meg. Az aktoknál szinte a
gyönyör határáig levékonyodik a membrán, mely az anyagot a szellem/lélektől elválasztja…
Egy felöltözött nőtől, egy meztelen-nő mesés Ígéretében különbözik.
A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom.
Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis
elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura
az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül
szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös
fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a
Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.
A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész
Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig
maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság
esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk
impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot
próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a
művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló
mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes
gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is
lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből
táplálkozik…
A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk,
férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás
ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz
az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért
az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…
A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik
emlékeztetni bennünket…
Mondják és gondolják…
Mondják és gondolják:
útikalauzt írhatnék testedről:
- kezem szeráfjáról
- tekintetem rabjáról
- vágyam gondjáról
Mikor köd bomlasztja hajzatát
s mosolya fakad
Mondják, megírhatnám e művemet
hirtelen s részletező
aprósággal:
- kihagyva tégedet gondosan
- hold arcod világát
- szabadságod lepketáncát
mikor nézel könnyeden rajtam át
s tekintetem idegen tájakra
akad
Mondják, és jól mondják
E célom röpke és hiú ábránd:
- lesni, várni, vizsgálni
egednek éghajlatát
- sóhajod várát duzzadó
melleden
- hol vánkosra lelhet minden
idegem
Ó, amikor tévelyegtem
könnyelműen ízlelve mocsarát
vadóc könnyeid zápora alatt
Mondják, és jól tudom, hogy
mindez csalárd
És emberfelettin nemtelen a
zárkád:
-
pislákoló szemvillanásnyi idő ébrenlétemben
-
a helyzetem magaslatán
-
(a
lélek sír)
Ahol
akkor temetne lelket kedves, szerető s barát
mértéktelenül
keresve, újabbnál újabb tájakat
És
nem mondják, nem
-
hogy mindez nem te vagy
-
kéz, láb töredék
-
mert te máshol élsz, és mint vendég
-
néha-néha visszatérsz
ha
magasra hág égen a hold
és
rája madár szállva felébreszt hidegen
(Valkay
Zoltán: Mondják és gondolják, 1994)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése