 |
| Fotó: Vermes Tibor |
„-
Hogy hogyan előzhetjük meg a rákot? Szívinfarktussal.”
Tegnap este csak a vacsoracsillag
küldött be a házba.
Hátul tettem-vettem, s míg a csöppenő, nyirkos áprilisi
estében fát fűrészeltem, meg fejszével csapkodtam a fűzfanyak-koloncokat,
hallgattam a Kossuth Rádiót. Az a lefitymáló rossz hír járja, hogy a derék favágók
amúgy meglehetősen együgyű fráterek. Hogy a favágás pusztán fizikai kihívás,
semmi több. Hogy az elme tevékenysége nulla. Pedig dehogy! A favágás jó kis szellemi
torna is egyben. Agyunk, tudatunk elmélyül a rutinná váló vagdalkozásban, s ha
elfáradt a hát, nyilallni kezd a csurom vizes derék, meg zsibbadnak a fölső
karok, lazítás képen fűrészt szabad ragadni. Az kevésbé férfias ugyan, de
sokkal pihentetőbb. Ha így, ha úgy, megint a kocsmafilozófus Szemölcs sógor finnyás
megállapítása a helytálló. Szerinte sok egyéb mellett a favágás is női munka. (Magyarán: csinálja a k.rva
anyád…)
Ráadásul a szezon remélt lezárására a
legbitangabb, legcsomósabb darabok maradtak meg a múlt télről, s most – mivel az
égiek dermesztő, gonosz pálinkasirató időket küldtek ránk –, dühös keserűséggel
muszáj megint begyújtanunk. Legalább éjszakára. Ne legyen a házban olyan,
mintha krumpliveremben kéne lepihenni.
Míg odakünn ügyködtem, egyre az járt a
fejemben, mi lesz ennek a vége? Bolond az időjárás, bolond időket élünk. Mintha
az Európa Unió brüsszeli központja is kezdene egy nagy üvegezett
elmegyógyintézetre hasonlítani. Tanultunk pszichológiatörténetből Cesare Lombrosoról,
és van némi portrérajzolói vénám is, értek az arcokhoz, ezért nekem nem
különösebben meghökkentő ilyen Guy Verhofstadt meg Jean-Paul Juncker-szerű
figurákban a nettó gazembert meglátni. Az viszont elég kínos, hogy ma ezek a
celebpolitikusok az alfa hímek a majomketrecben.
A napnál is világosabbá kezd válni, hogy
a régi vízió, az egyenrangú európai államok elvszerű és erkölcsi alapokon
nyugvó schumani gondolata végleg megbukott. Ilyetén Európának mára nemhogy kérdésessé
vált a jövője, hanem eldőlni is látszik. Finita comedia. S hogy ez megtörténik,
megtörténhetett, abban nem kis kanala van-volt a már előbb emlegetett furcsa
ösztönökkel, groteszk világlátással és kibillent valóságérzettel fölvértezett
ködlovagoknak, az európai, különösen a nyugati politikai elit azon sodrába tartozóknak,
akik még napjainkban is úgy viselkednek, mintha egy Bulgakov írta abszurd színműben
a tökrészeg statiszták szerepét játszanák. Ezek csak a centiméter-gramm-másodperc
értékét ismerik, abszolút hitük pedig a karáthoz meg mindenféle konvertibilis
árfolyamlistához kötődik. Na jó: Juncker odafigyel a maligánszintre is. A nép
meg fizeti valamennyit. Ezért este fél nyolckor megleshetjük őket, amint a szamaras lajtorján történő napi ámokfutásukról tudósít bennünket a híradó.
Régebben
mindig akadt egy nagyszerű jellemmel ötvözött zseniális koponya, aki észhez
térítette a tévútra kerülőket: a bibliai Mózes tíz tőmondatnyi, kőbe vésett
parancsolattal; IV. Amenhotep az egyistenhitet vezette be; Periklész demokráciát hozott, Nagy Sándor pedig erőszakkal, de elterjesztette a hellenizmust. 313-ban Konstantin császár államvallássá
emeli a kereszténységet, aminek alapelvei majdnem napjainkig fundamentumát
képezték mindannak, amit európai szellemnek hívunk. Mindmáig. Napjainkban a „kék
páviánok” ( copyright Cseh Tamás) ékes
bizonyítékai annak, hogy ha a suszter nem marad a kaptafánál, Muszta sem fog a
Musztafánál. Mindennek a tetejébe hozza magával - mint A. A. Milne Nyuszija -
az összes barátját és üzletfelét az öreg kontinensre. Jóllehet némi alappal vallom:
az iszlám európai jelenléte olyan, mint az alkohol. Mértékkel feldob, nagy
dózisban nyomorba dönt. Ennyi. A lényeg a mértékletességen kéne hogy legyen, de
valakik Brüsszelben és szerte Nyugaton nagyon elvetették a sulykot. Ennek
hozadéka a Brexit lépéskényszere lett, aminek mikéntjéről éppen ma folytatnak
bizonyára mélyenszántó vitát a főkolomposok. Már tegnap este is egyféle déja vu
érzéssel hadakoztam a fatönkök ellen. Motoszkált bennem a párhuzam, de csak ma
reggelre, kialudván magamat jöttem rá, honnét fúj a szél.
Életkoromból kifolyólag tanúja voltam a
néhai Jugoszlávia szétesésének. Vagyunk ezzel páran. Akkoriban, Tito halála
után pár évvel hasonlóan bürokratikus társaság, elnöki tanács irányította az
országot, évente másik-másik tagköztársaság jelöltjét vezetőnek választva.
Akkor Belgrádban üléseztek teljesen hiábavalóan, miként ma Brüsszelben. A hamis ideológiai
vezérfonalból szőtt paravánról (az önigazgatású szocializmusról) hamar
megbizonyosodott mennyire ingatag, sérülékeny, kivitelezhetetlen. Ahogy az
Európai Egyesült Államok hiú ábrándja is örvendetesen bedögleni látszik, a
nemzetállami eszme legnagyobb dicsőségére. Mivel egy moralitást nélkülöző,
átgondolatlan ideológiai alapján eleve reménytelen pusztán jogi, gazdasági,
kereskedelmi és pénztechnikai ukázokkal egyben tartani bármiféle közösséget,
most már csak idő kérdése, mikor következik be a kollapszus. Két tucat ország
szövetségét ugyanolyan nehéz elvek nélkül megtartani, mint két ember
párkapcsolatát érzelmek híján, vagy egy kisegyházat, szektát közös hitvallás
nélkül.
A néhai Jugoszlávia esetében először
Szlovénia elégelte meg a nyilvánvaló teszetoszaságot. A bénázást, a nehézkes
intézkedéseket, a sehova nem vezető örök maszatolást. Bejelentették: agyő,
Délszláv Testvérek Álma! Nem véletlenül a szlovénok léptek először az önállóság
útjára, miképpen az sem meglepő, hogy a britek mondták elsőként Brüsszelnek: „Köszönjük
Emese!” Történelmi és földrajzi okokból is mindig kicsit kilógtak a sorból. Az
egyik is, a másik is. Aztán a példájukon (Ljubljanáén) fölbátorodva egyre-másra
jelentették be elszakadási szándékukat a régi, közös tálból cseresznyéző jó barátok.
Hajdanában Belgrádban gőgös kacagással, de fogcsikorgatva engedtek a szlovén
függetlenség kinyilvánításának. Ma: Brüsszelben játsszák el, rezzenéstelen
arcot erőltetve, nyugalmat mímelve, hogy nincsen semmi hiba, sül a liba továbbra is. Milyen rossz
lesz az angoloknak, és bezzeg nekünk milyen jó még így is…
Hát: nem tudom. Én a ma önfeledten tanácskozó politikus urak s hölgyek helyében mélyen elgondolkodnék
azon a tényen, hogy a nagy közös európai projektünk - amin pont fél évszázada
ügyködnek - immáron a törököknek sem kell. Pedig Anatóliában a hírhedett
kecskepásztor kompánia nem a Brüsszeli Csipkemúzeum parfümjétől szaglik.
Nem is tartok tőle, meggyőződésem,
hogy ennyiben nem fog abbamaradni a dolog. Páran már a bőröndjüket nézegetik. A
kilincs irányát kutatják. S mire oda jutna végre Szerbia, hogy a harmonikaszóval kísért kóló nevű körtáncot ropva betoppanhatna a
régtől áhított finom mívű Európa Szalonba, már nemhogy ellopni való kabátok sem
maradnak majd a fogason, hanem a történelmi szivarok füstjét is el fogja fújni a
szél.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése