NAPLÓ - 167.

 

Egy minapi képem

Advent második vasárnapja. Négy óra. Még a madár is alszik.
Ez most a vedlés ideje. Eklízis: így is lehet mondani. Vedleni nem csak az ízeltlábúak, a hüllők vagy éppen a madarak szoktak. Vedlik az ember is. Jómagam évek óta ebben élek. Akkoriban következett be, hogy új élettervet kellett megszülnöm. Nehéz vajúdás volt. Sokáig tartott. A gondolatköreimet és a lelkem világát is át kellett rajzolnom. Az idő tájt még a méretét sem ismertem ennek a feladatnak. Ha ismerem – bizonyosan meghátrálok. De Isten sosem kíván lehetetlent. Hát vedlettem. Néztem éhomra Cseh Tamás sírját, a süket szél zúgását hallgattam, álltam az utcák decemberi, süvöltő huzatában, ott, azon a téren, ahol mindig hideg van, áradt felém a kora este fényszórós forgalma, kezemmel pedig suta mód valami rángó mozdulatot tettem, mert úgy szerettem, ahogy csak az édes halottjait szereti az ember. Egyetlenegy anyagból készült az akkori emlékeim szövete. Bele volt fűzve Kanizsa kék szála, a Járás sárgája, a folyó szagát árasztotta, és amiként a könnyek áztatták, úgy bugyolálódott bele a csönd. Régóta tudom, minek hol van a vége. Bizonyos értelemben már ma sem érvényes, ami még tegnap volt. Nem könnyű ez a felismerés. De ha sikerül, némi esély mutatkozik az újjászületésre. Szenvedés nélkül viszont az sem megy. Melyik születés vértelen?
Legtöbbször a betegség segít rájönnöm, mennyivel elevenebb, hasznot hozóbb érzés a vedlés megélése. Két kézzel kell a betegségnek odaadni mindent, ahogy másoknak is két kézzel kell osztani, ami van: semmi mással nem kell törődni. Az élet elől kitérni úgysem lehet. Vissza kell venni a nagy arcból. Vissza kell venni a túlérzékenységből, azt finomabbra hangolva lehet csak értelmes célokra használni. Tervezni óvatosan szabad. Papír fecniken a jövő, a szekrényajtón a pénzügyi kimutatás, addig érdemes élni, amíg van akarás. Ha az sincs: jöhet a befejezés.
Aztán hibákat kell számolni, este, lefekvés előtt elsorolni. Szembesülni a tükörképpel. Tudom, tapasztalom, percekre, órákra rá ki fog mind vetülni az álmokra, visszaköszön minden hiba, mert az elme csak álomban képes a lélekkel együtt teljes kapacitással dolgozni. Ezekben az óvatlan pillanatokban teljesedik ki a szellem, amit máskülönben aligha lehetne előcsalogatni. Hozzá nem lehetek szűkkeblű, fukar, hisz helyettem érez. Alávetem hát magam az akaratának. Élni kell. Így. Kipakolni a fölösleges kacatot. Mostanában már úgy élek, mint aki folyton utazik. Motyóm összekészítve, menetkész vagyok. Előtte gondosan eldobáltam, ami nem kellett. Egy rakás illúziótól megszabadultam. Kitettem a fölösleges érzéseket. Mindössze a szűkre szabott cinizmusomat hagytam meg, végveszély esetére. A sokat gyűjtögetett tapasztalatokból csak a legfontosabbak maradtak nálam: egy zsebben elfér útravalóként az összes. A késztetéseket, az ösztönvilág legalantasabb lomtárát kiszórtam ugyan, de amikor a megcsappant poggyászt át- meg átrázom: mindig találok közte maradékot. Nem vagyok rá büszke. Ahogy arra sem, hogy a fölösleges emlékeimet továbbra is cipelem.
Megint egy adventi vasárnap. Furcsa, eszméletlen keringés ez. Látom, ahogy sorsom dagálya ismétlődően, ciklikusan, mind fokozatosabban ellep. Ezzel sincs bajom. Már nem szaggat, nem fáj, nem érint meg vasmarkával a kétely. Egykedvűen nézek a nehezékre, ami tehertételként vár rám. Értelmemben világol, mi a dolgom és a szerint cselekszem. Feledni muszáj, vedleni. Ádvent második vasárnapján nem gyújtok gyertyát. Nem lenne értelme. Hadd égjen az máshol.            

NAPLÓ - 53.

 Aki ád a szegénynek,

nem lesz néki szüksége;

a ki pedig elrejti a szemét,

megsokasulnak rajta az átkok.

(Péld. 28)

„Tegnapig volt egy albérlőnk. Egy pimasz fráter. Fütyült a házirendre. Soha többet nem kívánom vissza! Még a fajtájából se kérek! Viszonylag sok gondot okozott. Párszor dühöngtem miatta, s bár a családom többi tagjával ellentétben én legalább a szemébe mertem nézni, nem féltem tőle, azért megkönnyebbültem, amikor végre kipenderítettük. Eleget cirkuszolt. Szemtelenkedett, nem tartotta be az együttélés szabályait. Mivel minden esetben a váratlan vendéget sem szoktuk kitörő örömmel fogadni, elképzelhető mennyire kínos, ha valaki a hívatlan érkezését megtetézve napokra beköltözik a lakásunkba. De ma reggel ajtót mutattunk neki. Betelt a pohár, azaz a poharas kisszekrénybe helyezett egérfogó. Úgy, csalétekestül, mindenestül vittem ki a mélymínuszos udvarba. Az egérkét már nem aggasztotta a hideg. Jóval korábban kihűlhetett belőle a cincogás. Most, hogy foga kezd lenni az időnek, alighanem máshol is számítani lehet a hasonszőrű, éhenkórász bevándorlók látogatására. Velejárója a télnek. 

Nem ez volt az első eset, hogy csődöt mondott a vendégszeretetünk.  

Egyszer – már jócskán novemberben jártunk – valahogy egy tücsök került a konyhánkba. Nappal még csak-csak megtűrtem, mert La Fontaine mester óta, meg úgy általában – a fene se tudja miért –, erős empátiával vagyok a csélcsap életmódú bohém művészalkatok iránt. A tücsök szerény volt, jelét sem adta a létezésének. Jól viselkedett. Hanem éjszaka! Rendszerint tíz óra tájt jött rá a muzsikálhatnék. Amint rázendített az éppen megszunnyadt ház csöndjében minden alvó szem fölpattant. Tudom, szép, szép a tücsökzene, romantikus hangulatot varázsol a csillagos nyári mezőkre. Viszont akkor és ott, akárha a moszkvai cári katonazenekar zendített volna rá. Három éjszakán körösztül négykézláb vadásztam őkelmét. Azidőtájt még volt gázkályhánk. Gyaníthatóan a körül bujkált. Ám akárhányszor közelítettem feléje, menten abbahagyta a koncertet, láthatatlanná vált, de csak azért, hogy miután visszafeküdtem az ágyba, a kényszerű pauzától pihenten még vadabb szólóba kezdhessen. Néha versenyt káromkodtam a staccatójával. Nagy sokára, sikerült elkapnom. Feleakkora volt, mint a kisujjam. Első haragom csitulása után nem csaptam agyon, se nem hajítottam ki a biztos fagyhalálba, hanem előadóművészi érdemeire való tekintettel száműztem a Darálósba. (Amolyan alsókonyha-szerű helyiségünk.) Ott, a mérsékelten zord klímán kedvére zsizseghetett a nyergek, sarkantyús csizmák, meg a lószerszámok közönségének. Ha ráunt, elbújhatott egy bélelt résbe, ahogy a többi sorstársa, és tavasszal újra kezdhette. Hiszem, hogy sikerült neki.

Idestova húsz éve lakjuk a hajlékot. A kezdetekkor, ahogy építkeztünk, tákolgattuk a kis parasztházunkat amannyian intettek, aggodalmaskodtak, hogy a saralt plafon meg a verett falak miatt teli leszünk férgekkel. Nem így történt. Éppen csak annyi a betolakodónk, mint bármelyik más háznál. Néha, nagyon esős tavaszokon föl-föleszi a rosseb a hangyákat. Akad pókháló a szemnek dugottabb zugokban, amin csodálkozni fölösleges. Nem babonaságból, de sosem bántom a pókot. Azt sem állítom, hogy szeretem: inkább becsülöm a mesterségéért, a hasznosságáért. Ráadásul gyerekkorom óta lenyűgöz a látványa, ahogy haladtában sosem akad össze a nyolc lába. Felőlem minden sarokban tojhat egy pókocska. Ezzel szemben a legyeket ki nem állom, a szúnyogokat dettó. Szezonban van belőlük elég, nekik nem kegyelmezünk. Tavaly még egy darázsinváziót is elkönyveltünk. A sátortetőnk alá fészkelt be egy vad raj, s amikor kalandvágyból egy-egy fullánkos vitéz átjutott a lambérián, jó kis pánikot okozott. Ráunva a kíváncsi harcosok folytonos likvidálására kívülről egy létráról begipszeltem a fészkük nyílását. Probléma letudva.

A karácsonyi csomagokon kívül, ugyan mennyi meglepetést tartogat még az idei tél?”

             Azért vannak szép emlékeim is a nálunk járt vendégekről...

Pk

NAPLÓ - 51.

Hátsó udvar - rajzom

„Megint december. A harmadik emberes hónapba léptünk. (Ebből szeptember a legsatnyább legény. A másik kettő néha duhaj tud lenni.)  
Kora reggel változóak a ködformák. Mozog a hideg levegő. Szinte nézhető alakzatokat teremt. Takar is a ködpára, és egyúttal sejtet is. 

Csak a vizsla szalad elébem, csóválja a kusza farkát. Két hete – mióta hűl a levegő – éjjelre behúzódnak az istállóba. A lovak faránál, a szalmában vackol az állomány: a két kecske, a két ebállattal. Békés egymás mellett a hat jószág. A farakás melletti megsüppedt betonon jókora zúzmarafolt fehérlik. A palaszürkén kifejezetten erős a hóka kontrasztja. Karakteresen, „decemberiesen” virít a jeges flekk a hátsó udvarban. Álmos szemmel, első pillantásra hónak nézem. Kicsit meg is lepődök tőle. Hát hogyne. Hovatovább nem az lesz a mondás, hogy ritka, mint a fehér holló, hanem ritka, mint a fehér hó. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára fehér karácsonyunk. Jó, ha az egész téli időszakban egy-két alkalommal havazik. Legalább mutatóba legyen vékony rétegecskeként hamar locspoccsá váló hószállingózás a most növésben lévő nemzedéknek. Azt mondják a meteorológusok, a szakemberek, hogy sajnos az utánunk jövők már aligha fogják látni a combközépig, kötésig érő havakat, amikhez még ekkor-akkor az én generációmnak volt szerencséje. El sem hiszik nekünk. Ahogy mi is tamáskodva hallgattuk a szüleinket, nagyszüleinket, mikor arról meséltek, hogy az ő idejükben szinte természetes jelenség volt a méteres hó. A télnek velejárójaként tekintettek a szekérnyi hófúvásokra, mert olyankor leállt az élet, betemetődtek az utak, az utcák, megszűnt a közlekedés és a kanizsai meg a falusi családok kályhák, kemencék, kandallók mellé szorultak. Behúzódtak pihenni, ünnepelni. 

Szeretem a köd játékát. Az elhomályosodó utcakép végén a köd függönye mögött eltűnik a Kistemető, mintha sosem lett volna. Mindössze a tudat súgja a meglétét. A remegő fagyos ködpára a téli időszak délibábja. Másként észlelünk, ha benne járunk. A hangok fölerősödnek. Közelebbinek tűnik a biciklicsengő cincogása, a kapunyikorgás, de még a verebek neszezése is a bokorban. Az embereket akkor érzékelem, ha szinte már elmentek mellettem. Mégsem zavaró a köd homálya. Sosem jelenti a teljes sötétséget. Bármennyire erőtlennek tűnik, a nap opálos fénye átszivárog az ónszínű bácskai felhőtengeren. A köd misztikuma a véletlen vetületeivel zsonglőrködik. Becsapós. Viszont gondolatébresztő. Amolyan reggeli agytornaként muszáj a nyirkos föladványait megfejtenem.

Nincs hó, csak az erőtlen, rosszkedvű fagyok követik egymást. Ettől ugyan nem fog jégburok alatt elaludni a Tisza. Dél körül a városban mindenfelé megereszkedik az idő, elcsöppen az ereszek alja, torokkaparó füst ül a házak közé, s ha szólnak hozzá, kesernyés daccal köszön vissza a szüntelenül halmozódó faleveleket gereblyézni kénytelen utcaseprő. Megcsáklyázza a tetők dudacserepeit a sápadozó világosság, olvasóval a keze között az embereket csendre inti ez a valóságosan szürke tél elejei szerda. Advent második hete.

Egyedül talán csak a pálinka segítene valamit e színtelen kedélyállapoton, ám annak se most van épp itt az ideje, meg a kedv is hibádzik hozzá. Kurtábbak alig lehetnének a nappalok. Komótosan, már-már bosszantó nemtörődöm módon akar pirkadni, hogy aztán attól sűrűbb léptekkel érjen ide a naphunyás. Mire dologhoz látnánk, már jóestét köszön a szomszéd, és fél ötkor kigyulladnak a villanypóznák lámpái. Hát csak ténfergünk. Ki a disznóvágásban bízik, ki a Mikulásban, ki a karácsony világában. Addig nincs mit tennünk. Be kell látni: lassabban lüktet a föld szívének gyökere is.”    

Pk

AZ ELSŐ ÁDVENTÚRA

 – Nézd már ezt az ostoba libát! Észre sem veszi, hogy odabent van a gyilkos – mondta fojtott hangon Czigány úr, és a hitvesi ágy túlfelére sandított. A felesége nem szólt vissza. Villództak az arcán az esti krimi-sorozat kékes fényei. Meredten bámult a képernyőre, és mivel az ostoba libának nevezett főszereplőnő éppen zuhanyozáshoz készülődött, Czigány úr is jobbnak látta, ha figyelmét a televízióra összpontosítja. Mindeközben a filmbéli gyilkos sötét alakja a nappaliban ólálkodott, s a Czigány házaspár – hátukat a fölpolcolt párnákhoz vetve –, a paplan langymelege alatt izgalommal leste a gyaníthatóan bekövetkező vérfürdőt. Odakint a késő novemberi szél meg-megzörrentette az ablakrolókat. A kéményben a huzat duhajkodott, mintegy életszerűbbé, indokoltabbá téve az ágyban tévézők borzongását. A gyilkos immáron ott állt a csobogó zuhanyfülke előtt, a forró a gőzfelhőben. Noha a kamera háttal mutatta, látszott, hogy a kezében lassan döfésre emelkedik a konyhakés, aminek széles pengéje – ehol-ni, mindjárt! – le fog sújtani a pucér sziluettjét gyanútlanul mutogató nőszemélyre. Czigány urat jóleső férfias bizsergés fogta el: megérezte, hogy a felesége a paplan alatt a kezét keresi. A tragikum rendezői kivárással a kicsúcsosodásához közeledett. A sokkoló zene fölerősödött, lendült a gyilkos szerszám…

És akkor a televízió elsötétült. 
Abban a pillanatban, a szobában egyszerre hunyt ki mindkét éjjeli lámpa villanyégője. Csak a képernyő közepén izzott egy morzsányi kis pontocska, majd az is elhalványult: belefeketedett a ház sötétjébe. Síri lett a csönd, a szokott neszeket is elvágták. A konyhai frizsider zúgása megszűnt, és a vékony fürdőszobafalon áthallatszott, ahogy a bojler nagyot kattanva leállt. Kissé távolabb, a szemközti falon az utcáról beszüremlő fénycsíkok helyén a homály semmije sötétlett.

Czigány úrból kibuggyant a káromkodás. Agyérgörcsig menően fölidegesedett. Ahogy az ágy elé rakott papucsait keresgélte, kotorászott mezítelen talpával, egyfolytában szidta az áramszolgáltató társaságot. Az ajtóig sem sikerült baleset nélkül elevickélnie, nekiment az egyik fotelnak. Ordított. Nagy-lába ujjával fölrúgta a virágtartót. Szíszogva tapogatni kezdte a kilincset. Mintha nem is a saját házamban, a saját szobámban lennék, gondolta dühösen.

Igaz, ami igaz – egy kissé idegenül hatott a lakás. Ám csakhamar ismerős zörejek hallatszottak. Kattanva nyílt a nappali ajtaja és a tizenéves lánya bánatos hangján mutálva, tőle pár lépésnyire megszólalt:    

 – Apaaaaa… Nincsen wifi. Se térerő. Most mi lesz velünk? – ám mielőtt válaszolhatott volna, már a kisebbik fiúgyerek is előbukkant valahonnét. Süvöltött, ahogy a torkán kifért:

 – Elment az a rohadt internet! Félbeszakadt a játékom! Most pontot veszítek, mert így nem sikerült kinyírnom a második tankhadosztályt… elkúrtam két életem… pedig már a tábornoki csillagot kapnám… – és a kis Czigány fiú apja méltó utódaként, sűrű szitkozódással nyomatékosította mondandóját. Igazi fölnőtt módon szentségelt. Nemhiába, hogy a negyedik általánost befejezte. Közben a felesége is magához térhetett. Parancsoló hangja hátulról érte:

 – Apus, húzd ki a hűtőt, mert leéghet a motorja, ha majd hirtelen megjön az áram…

Czigány úrban a kezdeti düh bárgyú tanácstalansággá szelídült. Lássuk, lássuk, mi ilyenkor a legfontosabb teendő? Talán ellenőrizni kéne, hogy a rendszerhiba milyen méretű. Csak náluk van rövidzárlat, vagy az egész utcát, a városnegyedet érinti az áramkimaradás? A falra akasztott telefont megtalálva tárcsázni akarta a szomszédot, de mindjárt föl is adta. A hordozható vonalas készülék töksüket maradt. Elvégre ez is árammal működik, dünnyögte bosszúsan. Ez a koromfekete sötét de kibírhatatlan! Kéne egy zseblámpa – villant át az agyán, de akárhogy erőltette a memóriáját, arra sem emlékezett mikor volt a kezében utoljára… Arra meg végképp, hogy hová is rakhatta el? Czigány úrban fölrémlett, hogy régen, a szülői házban petróleumlámpát használtak, míg a hatvanas évek villanyosításos idején be nem vezették háztartásokba az áramhálózatot. Némi nosztalgia sejlett föl benne. Jó kis büdös petróleumlámpa! Hej, üvegcilinderén hogy derengett a fény, ahogy a pisla láng az asztal körül kártyázók körvonalait aranyozta! Volt forralt bor, a sparhelton gőzölgött. A kályhában kukoricacsutkák izzottak, pattogott a tűz… Hirtelen a homlokára csapott. Hűha! A villanykályha is bedöglött! Ha hosszúra sikeredik az áramszünet, éjjelre még egy réteg pokróc alá kell bújni! Gondolni kell a télre…

Gondolkodni? Ebben a hangzavarban?

A kisebbik még mindig az elkallódott virtuális rangja miatt átkozódott, (úristen de csúnyán beszél!) a lánya a telefonját siratta, nyivákolt holmi térerőt emlegetve… Bent meg, a paplan kényelme alól fejét ki-kidugva folyamatosan dirigál az asszony, ahelyett, hogy segítene valamit.

Czigány úrban a mérhetetlen indulat kezdett ágaskodni. Legszívesebben nekirontott volna a családjának. Se egy gyufa ebben a házban; az öngyújtók is szanaszét; nincs áram, vasárnapi nyugalom sincs; a híradó már bezengte a harmadik világháborút, fejjel fölfelé a mindenség, hát mit képzelnek ezek?! Ő a megoldása mindennek?! Neki a napsugár világít a valagából? Már azon volt, hogy visszakézből lekever egy-egy nyaklevest mindegyiknek, de ekkor váratlanul kopogtak a bejárati ajtón. A kertszomszéd Józsi és a családja állt a küszöbön.

 – Jó estét szomszédok! Láttuk, hogy maguknál is nagy a sötétség. Minálunk sincs otthon semmi alkalmas. Úgyhogy áthoztuk az ádventi koszorúnkat. Vasárnap van! Gyújtsunk világot vele!

Czigány úr betessékelte őket. A két család szorongott a konyhaasztalnál. Beszélgettek, és a házigazda pokrócokat osztott szét közöttük. Múlatták az időt. Ha akkor megkérdezték volna tőlük, mire várnak, mire föl ücsörögnek: hamarjában válaszolni sem tudnak.

Lehet, már nem is a villanyáramot várták.

Pósa Károly